Meglátni és megőrülni

Észak-Korea. Ha az anya meghal, az apa nem neveli tovább a gyereket

Hét szűk esztendő

Legnagyobb meglepetésemre a kaputelefonon magyarul szóltak ki: ki az, mit akar? Mondtam, hogy Szenczy Sándor vagyok, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, és szeretnék egymillió dolláros segélyt vinni Észak-Koreába. Egyből kijött egy ember a kapuhoz, és azt mondta: Egymillió dollár? – Igen, egymillió dollár. – Tessék bejönni!

Bementem. Egy pirosan kárpitozott szoba volt, a falon az elnök hatalmas fényképe és az elnök fiának még hatalmasabb fényképe. Azt mondja: Van magának egymillió dollárja, amivel segíteni akar?

– Nem, nincsen. – Akkor gondolom van egymillió dollár érték? áruja, gyógyszere, élelmiszere. Mondom, az sincsen. – Hát, akkor mije van? Hitem – mondom neki.

Nem értette. Mondom, nekem pillanatnyilag pénzem sincs, árum sincs, szeretnék ezért imádkozni, lehet? – Döbbenten nézett, de azt mondta, lehet. Akkor felemeltem a kezem, és jó hosszan, vagy tíz percen keresztül imádkoztam Koreáért, az emberekért, a mindennapi betevőjükért. Nemcsak úgy néztek rám, mint akinek nem hisznek, de úgyis, mint akit teljesen lököttnek tartanak. Elköszöntem. És három hónap múlva egy egymillió dolláros segélyt személyesen adtam át Észak-Koreában.

– Észak-Koreában hol?

– Találtunk egy várost, Sariwonnak nevezik, ez testvérvárosa jelenleg is Székesfehérvárnak, de a rendszerváltáskor meglazultak ezek a kapcsolatok. Szívszorító módon élnek az ottani árvaházban a gyerekek.

Napi fejadagok vannak, 10-15 dkg rizsnyákszer? valami. Mostanában ezeket a napi fejadagokat nagyon nehéz megadni, mert az elmúlt hét esztendő természeti katasztrófák sorozata volt. A csecsemők alultápláltak, fejletlenek. Kiszáradás közeli állapotban láttunk nagyon sok gyereket. Gyógyszereik nincsenek,

sokan meg is halnak közülük. A kultúrájuk része, hogyha az anya meghal, az apa nem neveli tovább a gyermeket, hanem árvaházba adja, illetve, ha a rokonság befogadja, akkor megmenekül az árvaháztól. Sokadszorra voltam most kint, visszajárunk hozzájuk, megismernek bennünket a gyerekek, sokan a gyógyszereinknek köszönhetik az életüket.

Szeretem a koreai embereket. Nézd, semmiképpen nem az én feladatom és tisztem a politikájukról vagy bármiről ítéletet alkotni. Én a szükséget látom, a szükségben lévő embert látom, és segíteni szeretnék. Bennem ugyanúgy megvan, mint a baptista lelkipásztorban, Martin Luther Kingben megvolt, hogy álmodom. Ismered a híres beszédét: "Van egy álmom, hogy egy fekete kisfiú egy fehér kislánnyal kézen fogva a Mississippi dombjain fog sétálni." Én természetesen nem hasonlítom magam Martin Luther Kinghez, de én is szoktam álmodni.

– Mit?

– Hogy csecsenek és oroszok együtt élnek és együtt imádkoznak, hogy észak-koreai meg dél-koreai gyerekek kézen fogva sétálnak, meg álmodom azt, hogy együtt szerbek és albánok. Ez most lehetetlennek tűnik, de hiszem, hogy csak ma tűnik így.

Az asszony megtébolyodott

1999-ben, amikor a koszovói menekültáradat megindult Albániába, Tiranában, a sportcsarnokban tizenkét- ezren szorongtak, akiknek élelmiszert osztottunk. A lelátón állt egy magas, szikár fiatalasszony. Már órák óta osztottuk az ételt, ez a hölgy ugyanott, ugyanúgy állt és ugyanúgy mozgott, mintha karjában egy kisbabát tartana és azt ringatná, és valamit mintha énekelt volna is. Annyira szuggesztív volt, hogy nem tudtam másra figyelni. A nő tébolyodott volt. Röviddel azelőtt négy szerb katona kitépte az asszony kezéből a kéthónapos csecsemőjét, középen késsel felhasították, majd két kezénél fogva kétfelé szakították. A kisbaba egyik részét elhajították,
a másikat röhögve visszanyomták a kezébe. A nő abban a pillanatban megőrült. Utána a négy szerb meg is erőszakolta az anyát. Napokig nem tudták kivenni az asszony kezéből a gyerek darabjait. Azóta ringatja a nemlétező csecsemőjét.

Azt gondoltam, ismerem a gonosznak minden csínját-bínját, azt gondoltam, Auschwitz után nem lehet lejjebb menni. Tévedtem. Ez az ördögről egy olyan apokaliptikus képet mutatott, amelyhez képest Hitler csak kisinas lehet.

Gyerek a kutyaólban

Egy program beindítására egész családommal kiköltöztem fél évre Koszovóba. A feleségem eredetileg konduktor a Pető Intézetben. Ő vezette az általunk Pristinában létrehozott mozgássérült központot. A gyerekek nagy része agyvérzéssel született, szellemi és testi fogyatékosok. Nem tudom, ismered-e az albánokat? Nagyon büszkék. A legtöbb családban annyira szégyellik az ilyen gyereket, hogy szinte az állatokkal együtt kezelik. Kisebb helyeken, a hegyekben és a falvakban ez még inkább így van. Egy hegyvidéki településen – ha nem látom, nem hiszem el – az állatoknak elkerített hátsó udvaron egy hat-nyolc év körüli halmozottan fogyatékos kisgyerek négykézláb állt a kutya mellett és együtt ettek a kutya edényéből. Majd egy ólszer? valamiben egymás mellett feküdtek. A gyerek

– nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e – oldalára fekve két kezével átölelte a kutya két mellső lábát, aki szintén az oldalán feküdt. Ezeket a gyermekeket – persze nemcsak ezeket a drámai eseteket – felkutattuk, elhoztuk és próbáltuk mozgáskoordinációra, emberi kommunikációra, társadalmi beilleszkedésre tanítani. Aztán később a szülőkkel is foglalkoztunk, mármint oly módon, hogy hogyan fogadják el, hogyan kezeljék, hogyan tanítsák a gyermekeiket. Egy idő után tetszett a szülőknek, hogy a gyerekek jobban ellátják magukat, képesek valamelyest mozogni, így egyre kisebb lett a család szégyene is.

Négy dollár és élsz