Salamon Pál: "Milyen szomorú volna ez a táj, ha mindenhol csak akácfák lennének." Fotó: Somorjai L.
(Felsőőrsön vagyunk, egy présházból átalakított parasztházban a hegyoldalon. Lefelé a Balaton, fönt a Bakony. Ősz van. A táj elképesztően szép.)
– Miért nem ismertelek, vagy miért nem hallottam rólad az elmúlt évtizedekben?
– Mert el kellett mennem ebből az országból. Az első könyvem 1963-ban jelent meg. A Népszabadság munkatársa voltam, de 64 májusában bementem a főszerkesztőhöz, Komócsyn Zoltánhoz, és letettem a Népszabadság-igazolványomat.
– Miért?
– Mert olyan írásokat kértek tőlem, amelyek igazságtalanok és károsak lettek volna – ha megírtam volna.
– Például?
– A konkrét ügy az volt, ahogy a Ganz Mávagban egy mérnököt, aki nem akart önkéntes békekölcsönt jegyezni a kötelezően előírt összegben, egy táblával a nyakában körbe-vezettek a gyáron, mint egy kutyát. Pár év múlva, 1970-ben kiléptem a pártból is. A harmadik megbocsáthatatlan bűnöm az volt, hogy a Neue Zürcher Zeitung újságírójának azt találtam mondani – ami szó szerint meg is jelent –, hogy: "korábbi reményeimben csalatkozva úgy vélem, ezért a rendszerért, a szocializmusért nem meghalni, de főként élni nem érdemes". Ezután Aczél üzent Pándi Pálon, a politikai megbízottján keresztül, menjek el innen. Később pedig figyelmeztettek, hogy baleset fog érni. El kellett hagyjam az országot.
– Hol telepedtél le, mivel foglalkoztál?
– Bécsben egy áruháznak szállítottam teherautón televíziótól kenyérpirítóig mindenfajta elektromos készülékeket. Már akkor is jól vezettem, csak a tájékozódási képességem volt nagyon rossz. Aztán Amerikában éltem, ott dohányföldeken működtem, szüreteltem a leveleket, és dohányárveréseken ügyködtem. Később Izraelben telepedtünk le feleségemmel és barátommal, Edelényi Jánossal. Referenciafilmek forgatásából éltünk. Húsz éve egyetlen sort sem írtam. Edelényi javaslatára – akivel máig is együtt dolgozom – elkezdtem újra írni. Akkor éppen egy nagy filmet csináltunk, Tékozló apa volt a címe, Liv Ullmannal és Michael Yorkkal a főszerepben, amit Zsigmond Vilmos rendezett. Játsszák időnként a világban, de nem volt igazán jó film, nem voltunk megelégedve vele.
– Ezek szerint Te írtad a forgatókönyvet?
– Igen. Elhatároztam, írok egy jobbat, ami biztos sikert hoz. Azt mondja erre János: "Te, ne írj forgatókönyvet, hagyjuk a filmezést, majd eljön az ideje, írj egy regényt, húsz éve nem írtál." Ez a beszélgetés még Amerikában zajlott, majd hazamentem Izraelbe. November 22-én leültem, és 16 hónap alatt megírtam a Sorel-házat.
– De hát több mint 600 oldalas a regény!
– Na jó, én fizikailag írtam 16 hónapig, mondhatnám úgy is, ennyi időbe telt, míg lejegyeztem. Az írásnak több fázisa van, a fejemben legalább 20 évig írtam, szőttem a történetet.
– Úgy tudom, jól szituált zsidó családból származol.
– Nem jól tudod, proli zsidó családból. Édesapám munkanélküli volt, 35-ben kiment Párizsba, a Reanult gyárban autófényezőként dolgozott, de 37-ben visszajött, mert nem keresett annyit, hogy minket is kivigyen. Az István út 55. szám alatti festéküzletben volt kereskedősegéd, ahol szenet és fát is árultak, gyerekkoromban én is cipeltem a hátamon a fát, szenet vele együtt. Aztán apámat elvitték Buchenwaldba. Egyedül maradtam kisgyerekként Budapesten, az utcákon kóboroltam, kijárási tilalom volt, minden éjjel más kapualjban aludtam.
– Hány éves voltál?
– Tizenhárom és fél. Az Almássy téren egy keresztény kislány összeszedett és hazavitt. Házmesterek voltak. Tőlük vittek el a nyilasok, miután a házból valaki följelentette őket, hogy zsidót bújtatnak. A téglagyárba vittek, ahol nem voltam képes együtt tartani a többi emberrel, a félelem annyira lebénította őket, hogy komoly ellenállás nélkül, parancsszóra, szinte engedelmesen masíroztak a halál felé. Síró, bomlott tekintetű, boglyahajú asszonyok és kétségbeesett idős férfiak voltak. A fiatalokat már elvitték munkaszolgálatra. Miért akarnak engem megölni, én nem bántottam őket
, nem tudhatják, jó vagyok-e vagy sem – az ezzel szembeni lázadás volt az, nem is az élni akarás, ami hajtott. Az ösztöneim vezettek, de másképp, mint a többieket. A kerítésfal nagyon magas volt, de észrevettem, hogy egy bódé takarásában a fal mellett törött téglák hevernek. Mondom a csendőrnek: "Bácsi kérem, pisilni kell." Azt mondja: "Csak gyorsan, siess." Odarohantam a bódé mögé, és a téglákból fölépítettem a fal mellé a szabadulás lépcsőjét. A zűrzavarban a csendőr elfeledkezett rólam. Negyedóra múlva a fal túlsó oldalán voltam. Máig is a lét, a létezés elfogadhatatlan abszurditásaival szembeni lázadás, ellenállás az, ami leginkább tettekre késztet.
– Mik jelentik számodra a létezés elfogadhatatlan abszurditásait?
– Meg kell küzdenünk a fölfoghatatlannal. Hiszen mit kezdjünk azzal, hogy a semmiből jöttünk és a semmi felé tartunk, és hova megyünk tulajdonképpen? Miért születtem erre a világra? Mi a dolgom, küldetésem ezen a földön, vagy éljük át az életünket, mint egy növény? A semmit ugyanúgy nem tudom felfogni, mint a világmindenség végtelenjét, az időben és térben való végtelenséget. Persze úgy teszünk, mintha felfognánk – és valóban szeretnénk felfogni –, de hát ember számára ez képtelenség. Nem így látod? Gondold meg, középkorú, de fiatal emberek is folyamatosan a halál gondolatával szembesülnek, hiszen szüleik, barátaik temetésére kell járniuk, betegségekkel is meg kell küzdeniük, ez pedig a halál finom előjele, figyelmeztetése. Ebből következik az ember riadalma, bizonyos értelemben ámokfutása. Az emberek készek az öngyilkosságra is, csak hogy százakat, ezreket elpusztíthassanak, mások halálos baktériumokat küldözgetnek egymásnak. Ez számomra a harmadik világháború kezdete, s végső bizonysága annak, hogy az ember végképp megbokrosodva él, ámokfutásának végső köreit rója. Az emberiség előtt nincs most cél, csak riadalom van. Az emberi élet értéke, a megszámlált napok értéke egyre lejjebb süllyed. Beckett mondja a Godot-ban: "Az anyák lovaglóülésben a sír fölött szülnek."
– Ezek szerint én most egy cél nélküli, riadt ámokfutóval beszélek?
– Dehogyis. A legoptimistább emberek egyikével beszélsz.
– Hogyhogy?
– Nézd, apám azt mondta nekem, a legnagyobb emberi bölcsesség a rossz jóra fordításának a tudománya. Életem megpróbáltatások sorozata volt – ezt nem panaszként, sőt majdhogynem dicsekvésképpen mondom –, de minden helyzetben sikerült legyőznöm az akadályokat. Minden életszakaszban és élethelyzetben próbáltam meglátni és megteremteni az életem értelmét. Úgy értem, az éppen aktuális célját és értelmét. Ez sokszor igazi élvezetet nyújtott.
– Hogyan látod, mik lehetnek ezekben az években, évtizedekben a legaktuálisabb életcéljaink?
– Szinte kézzel foghatóan sűrűsödik a gonosz jelenléte a földön: ordas, gyilkos náci eszmék, gyűlöletek, s a gigászi rombolási vágy. A Teremtő azt a feladatot jelölte ki az emberiség számára, hogy a jónak meg kell küzdenie a rosszal. Ez a mi életidőnk legnagyobb kihívása, ami elől – ez napról napra világosabb számomra – nem lehet kitérni.
– Ebben a küzdelemben – a konkrétan rád szabott feladatban – van-e szerepe a művészetnek, az alkotásnak?
– A művészeteknek, így az irodalomnak is megvan az a hallatlanul nagy lehetősége, hogy megteremtse az irgalom, a megértés mítoszait, szemben a gyűlölet mítoszaival, amelyek orkánként zúdulnak ránk. A teremtő, alkotó Isten egyik legfontosabb lényegét – mármint hogy alkotó is – megosztotta minden teremtményével, velem is, veled is, mindenkivel. Mindnyájunknak hatalmas lehetősége van arra, hogy alkossunk, létrehozzunk valamit. Csakhogy az ember legalapvetőbb alkotása nem művek alkotása, hanem saját életének, élete céljának, értelmének megalkotása, létrehozása és révbe juttatása. Önmagunk sorsát és a környezetünkben élők sorsát kéne remekművé tenni. Az ehhez való tehetség, bátorság, kreativitás mind-mind bennünk van. M?alkotások létrehozása – film, könyv, festmény satöbbi – csak következménye az előzőeknek.
– A regényben (a Sorel-házban) a könyv, az olvasás, a saját könyvtár óriási szerepet játszik, pedig, úgymond, egyszer? ácsember a főhős. Ha ilyen fontosnak tartod a könyvet, a könyv jelenlétét vagy az olvasást, érvelj mellette!
– Az olvasásról úgy gondolkoznak, hogy egy intelligens embernek illik olvasni. Mintha csak egy díszítés, egy marcipánfigura lenne az ember kultúráján. Nézd, az ember egyrészt anyagból, másrészt szellemből van. A Szodoma-korszakban az ember szembefordult a Teremtővel, ezért az ember féloldalassá vált, az anyag abszolút fölénybe került. Szinte teljesen uralta, elnyomta a test a szellemet. Ma is a szellem ellen mindennapos támadás folyik a televízióban, hirdetésekben, rádióban, moziban és a politikai életben is.
– Hogy jön ez az olvasáshoz?
– Úgy, hogy aki nem olvas, annak a szelleme elsatnyul, mert mindent készen kap. Nem kell gondolkodnia, hogy a Háború és béke szereplői milyenek, hogy nézhet ki Natasa grófnő, hogy beszélhet Bolkonszkij herceg vagy Bezuhov gróf, mert a színészek megjelenítik a vásznon. Minden információt megkap készen, de ezek a kész információk gyakran manipuláltak, sőt sok esetben ördögiek. Ha valaki nem olvas, a képzelete, az önálló ítéletre való képessége visszafejlődik, vagy ki sem fejlődik. Ez pedig nem azért veszélyes, mert kulturálatlan, műveletlen lesz – persze ez sem örvendetes –, hanem azért, mert akinek nincs önálló ítélete, az ki van szolgáltatva a mindenkori diktátoroknak.
– Szellemi vagy politikai diktátorokra gondolsz?
– Mindkettőre. Hitler hogy tudott hatalomra jutni? Úgy, hogy képzelet és önálló ítélet nélküli embertömegek – akik saját helyzetüket sem tudták megítélni – masíroztak elegánsan, magasra lendített lábakkal öldökölni. És így masíroztak a saját halálukba is. Ily módon az olvasás közvetve belejátszik a napi politikába is. Félő, hogy az ember egyre inkább csak jelszavakat ért meg, és parancsokat teljesít. "Parancsra tettem"
"kérem,
én parancsra tettem" – hallani a tárgyalótermekben. Hát ne tegye parancsra.
– Az antiszemitizmus bármilyen formában is megférhet az istenhittel?
– Ezt most miért kérded?
– Mert a legtöbb antiszemita Magyarországon veri a mellét, hogy ő hívő keresztény, katolikus, református, vagy akármi, hányja a kereszteket ájtatos arccal, rendületlenül, közben meg gyűlöli a más színű, más gondolkodású, más vallású vagy éppen hitetlen embereket. Ezért.
– Ez csak színjáték, ezek az emberek nem hívők, ezek az emberek a kereszténység alapjaiban sem hisznek, mivel nem értik és nem is hiszik a teremtést. Hogy tudniillik a Teremtő sokfajta színű, nyelvű, gondolkodású, külsejű, mentalitású embert teremtett. És ezt nem tévedésből tette. A fajgyűlölők pedig felülbírálják a teremtésben Istent, és azt mondják, a zsidók, a cigányok, a négerek – vagy aki számukra valamiért nem elfogadható – megszületése tévedés, a létezésük pedig bűn. Ezért először kirekesztik, aztán elüldözik, végül megölik őket. Tudod, nem is elviselni kell a másikat, hanem elfogadni teljes örömmel, élvezve az Isten teremtette sokszínűséget. Mennyivel szegényebb lenne például a természet, ha csak egyfajta fa lenne a földön. Gyere, menjünk ki az erkélyre! (Kimegyünk.) Látod, ott, ahol a Bakony kezdődik, az a gyönyör? sötét rész fenyveserdő. Kicsit arrébb, ahol világosabb, ritkásabb, az egy tölgyes, velünk szemben, a kiskertekben gyümölcsfák, alma, birsalma, meggy. S ha itt lenézel az erkélyről, alattunk kökény- és csipkebokrokat, diófát, kicsit jobbra pár tő visszametszett rózsát látsz. Gondolj bele, milyen szomorú volna ez a táj, ha mindenhol csak akácfák lennének. Milyen szomorú volna.
2001. 12. 14. (V/50)
