– A férjem, Levente, csíksomlyói. Katolikus csíki, de elég nyakas katolikus. Jártunk már többször Nyugaton. És láttam, ott sem lehet boldogabb az ember, mint a faluban. Büdösség, feszült emberek, sok-sok szomorú arc, minden csak a pénz, a vásárlás, fárasztott ám nagyon, hú, de nem éreztem jól magam. Azt a honvágyat, ami rámtört, bíz azt nem tudnám megszokni. Valami mindig hiányzott.
– Mi ez a valami? Úgy értem, mi az, ami ideköt?
– Nehéz ám megfogalmazni, talán egy biztonságnak az érzése. Itt minden házat, minden nénit ismerek. Ahogy megyünk kifelé a faluból, a Kővár utcánál ott áll egy nagy kikopott kő. Azt úgy láttam ott tízéves koromban is, ahogy most is ott látom. Ugyanígy a kis vízimalom, most befagyva árválkodik, de majd tavasszal, ha megindul a hegyről a víz, megint nyikorogni kezd. Nézz ki az ablakon, ha ránézek a Székelykő tetejére, és süt a nap, még így hóval rakva is, pontosan tudom mennyi az idő. Ha kevesebb a vendég, és van pár óra szabadunk, együtt szánkózunk. Egy-egy mondat mindenkinek jut, a turistáknak is.
– Hány éve vannak vendégeitek, mióta foglalkoztok ilyen családiasan – és mindenre odafigyelve – turizmussal?
– A forradalom után már rögtön jöttek. Akkor még nem volt fürdőszoba, lavórral, de kedvesen fogadtuk őket, frissen vasalt damaszttörölközőt és forró vizet tettünk melléje. Fiatalok jöttek, nem kértük meg az ellenértékit, ingyen lakhattak.
– Nem mondod komolyan.
– Bíz ez így volt. Akkora vágy volt az emberekben Erdélyt megnézni, a magyar testvéreket, és akkora szív, hogy nem tudtunk tőlük pénzt elvenni. Ez évekig így ment. Ők azért mindig hagytak itt egy-egy kávét, szappant, vagy valami kedvességet, ami nagyon jól jött akkor. Mindig többet kaptunk vissza, mint amit adtunk, de nem pont azoktól, akiknek adtunk.
– Hogy érted ezt?
– Nem tudom, talán az élet hozta így, de idővel duplán visszajött minden befektetés. Visszajöttek akkor is, amikor már fizetni kellett, és nagyon gálánsak voltak. Nagymamám Pesthidegkúton élt a második világháború idején. Unitárius létére több zsidót is bújtatott a házában, akiknek az életük is megmaradt. Ahhoz, hogy meg tudjuk venni ezt a házat, ahol a vendégeket fogadjuk, el kellett mennem külföldre dolgozni keményen. Nehéz volt, sehol nem kellett egy dolgos erdélyi lány, aki valóban a háztartásban dolgozott volna. Vajon ki adott munkát Németországban? Egy zsidó család, akinek a szülei úgy menekültek meg, hogy Magyarországon bújtatták őket. Bébiszitterként nagyobb gyerekekkel foglalkoztam, házi feladatok, iskolába vittem őket, balettórára, nagy élet volt. Óriási összeget kerestem. Nagymamám mondta, látod kis Zsuzsim, valahol csak megvan az igazság. A múlt rendszerben édesanyám volt az üzletfelelős a faluban. Rizs ritkán, alig-alig volt. De aki jött és kért, mindenkinek jutott kalap alatt, azon az áron is, hogy nekünk otthonra egy szem se maradt. Édesanyámtól tanultam ezt, soha nem szabad fösvénynek lenni, mert az nem kifizetődő.
Fotó: Somorjai László
– A férjed is a vendéglátásban dolgozik?
– Nem, muszáj egyikünknek, hogy állandó fizetése legyen, kell egy fix a családban, egy karrieres munkahely. Télen-nyáron sötétben kél a párom, mert bíz hajnali négykor. Ötkor van a busz, ami másfél órát viszi oda s vissza kátyús utakon. Ez kicsit összetör, de hát élni kell, és nem könny? a munka falun.
– Neked hogy néz ki egy napod, Zsuzsi?
– Ha nagymosás van, akkor hajnalban kelünk mi is, délután háromig csináljuk, mert ha nincs víznyomás, a mosógép nem működik. Aztán vasalás, takarítás, négy nagy szoba van, fürdőszoba kettő, meg a konyha. Amíg mindent alaposan kirázunk, áttörlünk, mert mi nem csak porszívózunk ám, estébe fut az idő. A főzés miatt mezőgazdasággal is mi foglalkozunk, anyu és én. Krumpliültetés, paprika, paradicsom. Egy szezon alatt, ami öt hónap, talán csak egy hét az, amikor úgy összegyűl a munka, hogy ketten sem bírjuk, ilyenkor hívjuk az unokatestvéremet.
– A főzést is ketten csináljátok?
– Azt leginkább anyukám, én csak kuktalány vagyok mellette. De nem panaszként mondom ám, ezekben a munkákban nagy örömemet lelem, még a vasalást is boldogan teszem, hogy miért, Isten a tudója, lehet, mert ez a munkahelyem.
– Mi az, ami reménységgel tölt el? Mit vársz az élettől, a jövőtől?
– Nyugalmat. Gyerekek születését, hogy a férjem velem legyen, egészséget, s vasárnapi húslevest. Nem nézek én nagy dolgokra, a holdra vagy a csillagokra, hisz a csillagoknak ott van az égen a helyük, a családnak meg a fészekben. Aztán aki az élettől nem boldog, az a csillagoktól sem lesz az. Így örvend az ember lánya, hogy jókedvünk van, hogy jól érezzük magunkat, meg hogy nincsen mély ránc az arcomon.
– Ezek szerint elégedett vagy, ugye?
– Elégedett. Talán ettől vagyok boldog. Attól nem leszek boldogtalan, mert nem tudok megvenni egy drága cipőt, az ilyen magának keresi a boldogtalanságot. Aki rohan a divat után, az úgyse fogja soha elérni.
– Hol tudtok ruhafélét vásárolni, mert a környező falvakban egyetlen ilyen boltot se láttam?
– Enyeden, Kolozsváron, Gyulafehérváron, oda kell bemenni, és nagyon-nagyon drága minden. Úgy lehet elképzelni, egy szandál ötszázezer lej, ami háromszorosa a minimális bérnek. Megtapasztalom a nővéreméknél, akik kimentek Magyarországra, hogy mostanában csupa butaságokra figyelnek, hogy most nekem milyen autóm van, hogy ötezer vagy tízezer forintos szandálom van, és akkor ott van még húsz pár a szekrényben. De egyiknek sem örül. Csodálatos munkahelye van, főiskolára jár, normális családi életet él, mégsem tudnak asztalnál ülve a betevő előtt imádkozni egyet. Odaveszett a harmónia, ami még itthon megvolt bennük, csak a feszültség van. Ahogy látom, ezt a hajsza teszi. Meg vagyok döbbenve, hogyan gondolkoznak most. Erkölcstelenebbek lettek. A saját nővéreim. Nem is az életük, mert semmi erkölcstelent nem tesznek, de az, ahogy felfogják az életet, ahogy gondolkoznak az életről, az lett erkölcstelenebb.
2001. 12. 21. (V/51)
