A két forduló között suttogó- és plakátpropaganda-háború indult. Hitkérdéssé vált sokaknak a politika Fotó: Somorjai László
Bajor Imre színész, a hazai kabaréban – korábban – egyszer olyan okosat bírt mondani, hogy maga is meglepődött. A történet szerint Bajor nyitott autón, vendéglátóival furikázott Miamiban. Mivel annyiszor látta már a szembejövő óriásplakáton azt a számára ismeretlen arcot, megkérdezte vendéglátóit: Ki ez az ember?
És nem tudták. És ő már nagyon sokaktól megkérdezte. De senki sem tudta. Amerika vállat vont. Bajor már-már ott tartott, hogy felhívja Havast.
Bihari Mihály és Pokol Béla még közösen írt Politológia cím? könyvének egyik fejezete a társadalmi szférákról szól. A szerzők megállapítják: annál fejlettebb egy társadalom, minél kevésbé átpolitizáltak a szférái. Ez azt jelenti, hogy minél kevésbé van jelen a mindennapokban a politika, nekünk annál jobb.
Bajor közben megtudta, hogy a poszteren egy választási versenyben részt vevő politikus képe látható. Aztán arra gondolt, mekkora kő esne le, ha mi, magyarok, az üdvös tudatlanság állapotában Magyarországon, egymástól kérdezgetnénk a falakra nyalt előnyös portrék láttán: Ki tolakodik a látóterembe minden sarkon, és mit akar?
Április 7-e, első forduló, délután. Felhívom egy barátom: mint 1998-ban, most is menjünk el a bisztrónkba. Ám ő otthon akart maradni, és hívott, menjek én is. Nagy társaság készült hozzá.
U alakú asztal. Előttünk kétnapi élelem, két tévé és internet. Az emberek vidámak és feszültek. A társaságról – beleértve barátomat is – pontosan tudható, hogy mindannyian egyfelé szavaztak, mindkét listán. Mivel én nem így tettem, bizonytalanul meg is kérdeztem vendéglátómat, akivel négy éven át minden politikai dolgot megtárgyaltunk: "Maradjak, szerinted? Nem vagyok vagy nem leszek én itt ünneprontó?" "Miért mennél? Mert a pártlistán másképpen szavaztál? Ugyan. Tévedés lenne magadat annyira fontosnak hinni, hogy a jelenlétednek a társaságétól és tőlem eltérő szavazatod miatt jelentősége lenne. Mint más, úgy vagy itt te is." Ez megnyugtató válasz volt. Annál fejlettebb egy társadalom, minél kevésbé átpolitizáltak a szférái. Ráadásul, amikor gyerek voltam, jó érzékkel meg sem tudtam különböztetni a társaság és a társadalom fogalmakat. Nem véletlenül. Gondoltam, ez a ma esti hely, ahová mindannyiunkat, csupa másképpen okos embert terelt össze Magyarország iránti erős érdeklődésünk, a "felelős gondolkodás" és április 7-e – gondoltam, ez egy jól fejlett szféra. Nem is csalódtam. Csak egy kicsit.
Az U alak másik szárában, éppen velem szemben foglalt helyet X párti vezető. Érkezése pillanatában mindketten megelégedtünk azzal – olvasott már tőlem –, hogy pusztán kezet szorítsunk. Váltottunk pár mondatot az asztalon át. Éppen indultam ki az erkély felé, amikor elhangzott egy mondata, amire az ajtóból visszanézve (beismerem, hogy lételemem a teljes természetesség):
– Hja, de én y kispártra szavaztam. – Talán azért kellett elmondanom, hogy ne gondolja rólam senki, hogy létezik az a presszió (a békés és demokratikus) Magyarországban, amitől én bárki kedvéért sumákolok. A demokrácia éppen az emberi sokféleség szolgája. Nincs a különösben semmi különös.
– Akkor mit keresel itt? Ez egy X párt rendezvénye! – mondta ő.
– Ez nem pártrendezvény. Engem ugyanúgy hívtak ide, mint téged. Ugyanúgy a házigazda hívott – mondtam. (Sajnos, azt már csak az erkélyen tettem hozzá, hogy a "Mit keresel itt?" nem adekvát kiszólás egy polgárosodó polgári társaságban, és minden másképp lenne itt, ha nem tekintenétek az egész életet pártrendezvénynek.)
Hallottam kinn, ahogy a haverom pár szóval megérteti vele benn, hogy mi amolyan barátok lennénk. Az egy olyan, hogy az egyik segít a másiknak, kérdezi, meghallgatja, de közben meg nem is párttagok.
– Y kispártra tett, ahogy te X nagypártra – hallom bentről, az erkélyen állva a házigazda hangját –, egyébként véletlenül az egyénit ő is X-re vette, mint mi, de csak a jelölt személye miatt.
Az erkélyen tisztázom: érthető a felfokozott idegállapot. Ez a vezető évek óta ezért az estéért dolgozik. Aki nem úgy szavaz, mint ő, minimum "Mit keres itt?".
Ez a munkája, hajtja a meggyőződés. Mint engem, az én munkámban, a magamé.
A Magyar Narancs egy régebbi szerkesztői levelében olvastam, miszerint Magyarországon, a négyévente kiírt demokratikus választás egy tender, amit az állami bevételek elosztására írnak ki. Egy bábszínházi dramaturgtól, aki PTSD-terapeuta, tehát a megkínzottakkal foglalkozik, a lánya meg író, azt hallottam – srévizavé az Andrássy út 60-nal: igazság nincs, csak pszichés igazság van. Nem mondtam el a pártvezetőnek, hogy a Rajongók ezt nem érthetik. Minden Rajongó szerint ő maga az igazság letéteményese, és azok, akikre felnéz. A Rajongók számára ugyanis túl bonyolult a jelenvaló világ ahhoz, hogy megértsék. Zavarukban egyszerűsítik a képet, ők maguk is egyszerűek lesznek: a rajongás az idegrendszer védekezése. Fontos szervezőerejük a közös ellenség képe. Ha nem lenne ellenségük, ők sem lennének. A Rajongók függők. Őszinte sajnálat kezdett úrrá lenni rajtam a Rajongókkal, izzó vagy már kihűlt neofiták magatartásával szemben 2002. április 7-én este. Én is voltam rajongó tizennyolc évesen, 1988-tól. Éppen ezt a bizonyos X pártot alakítottuk meg a városban – kamaszosan –, ketten egy baráttal, amely "utódpártnak" a vezetője azt kérdi: "Mit keresel itt?" Milyen érdekes az élet! Mert hogy itt állok az erkélyen, a tizenkét éves demokráciában, ami etyeki borban sem lenne rossz kor, és azt mondják nekem egy magánlakáson: pártrendezvény. Idejében el kellett volna húznom? Miért? Különben is: egy újságírót utáljon minden hatalomtechnikus. Így van rendjén. Szeresse a családja.
Aztán ahogy kisült ez a meglepő végeredmény, amit első pillanatra sem a győztesek, sem a vesztesek – sem én –, nem értettünk, sajnálni kezdtem a veszteseket, latolgatni kezdtem a vesztesek második fordulós esélyeit, és komolyan viszolyogni kezdtem a győztesek sejthető retorikájától és a frontembereik fizimiskájától. Akit nem utáltam, azt sajnáltam április 7-én éjjel. De akiket sajnáltam, azoktól is viszolyogtam. Természetes következmény ez a szájíz akkor, amikor az ember a szerinte kisebbik rosszra szavaz – tehát nem is választ –, hanem csak szavaz, amikor nem Rajongó, amikor nem bolond elhinni, hogy személyes életének sikere forog kockán. Mit is írtunk? Annál fejlettebb egy társadalom, minél kevésbé átpolitizáltak a szférái. Ha már a psziché is átpolitizálódott – még ha parlamenti választás is volt ez
, hát nem tudom.
A társasjátékok hátulján mindig ott a szabályzat. Részemről szívesen összeszedném már a bábukat, visszatenném a dobozba a dobókockát, az ígéreteket jelképező játékbankókat, és megint felolvasnám a játékszabály szerintem fontos részeit, vagyis a választ arra a kérdésre, hogy mit keresek:
"Kedves szórakozni vágyók! Felhívjuk szíves figyelmüket arra, hogy a Democraty kifejezetten olyan játék, amit sokkal többen nézhetnek, mint amennyien valóban játszhatnak. A játék befejezése után menjen mindenki a dolgára. Kéretik a győztesek elszállt agyát hidegzuhannyal visszahozni, a vesztesek inkább meleg vagy skótfürdőt vegyenek, vigasztalódjanak szunnyadó hedonizmusuk felébresztésével, és higgyék el: bukásukkal nincs itt semmiféle krízis. (Ha van is, akkor az már eddig is meg volt. Észre kellett volna venni régen.)
A játékot legközelebb négy év múlva szabad elővenni. Az eredeti Democraty készítői szívesen vennék, ha legalább a játék nézői – akárki is nyer –, májustól nem úgy tekintenének egymásra és a következő négy évre, mint egy új mennyei vagy egy új pokoli ciklusra és szereplőire, ördögökre és angyalokra, hanem úgy, mint az eljövendő négy évre, amely az ő személyes és véges kis életükből ugyanúgy fog elkopni 2006-ra, mint az eddigiek. Ne feledjék: csak egészség legyen."
Április 14-e vasárnap. Egy pártja kampányában mozgó önkormányzati képviselőt látok festett kampánybusszal, amint Bicske városszéli nyomornegyedébe fordul. Mit ígérhet? Egyszer megnézném az agitációt.
Április 15-e, hétfő délután: két baráttal csukázom a tavon. Utána bisztró. Nejlonszatyorral a kezében egy beszélni is alig tudó, közismert, szellemi fogyatékos, nagycsaládos romagyerek érkezik. Télen láttam utoljára. Fát adtam neki. Szegfűnap Bicskén címmel pártcédulákat osztana. Szegény, olyan alázatos, olyan szolgálatkész, mint egy cseléd. Úgy érzi, most fontos megbízatást végez. Úgy érzi, hogy most egy szinttel feljebb lépett a pincelépcsőn, többszörösen hátrányos helyzetéből kicsikét most lefaragott. Kaphatott egy kis pénzt érte. Egy srác mérgesen, hangos szóval megindul felé az ujjait ropogtatva. "Ne bántsd! – kiabálom utána. – Nem ő érdemelné, hanem aki a kezébe adta!" Ez hat. De talán nem is bántotta volna. Nem tudom.
Április 17-e este: a cérna elszakad. Unom már a cécót. Egy unokatestvérem – az öregapáink testvérek voltak, és mi mindketten öregapáink családi és keresztneveit viseljük – azt kifogásolja, hogy nincs rajtam a kokárda. A jel.
Április 19. Várjuk még a vasárnapot. Elnézést kérek minden kedves Rajongótól, ha bármilyen szín? rajongottjaikat megbántanám ezzel. De én még soha életemben nem láttam ilyen sok, ennyire elszánt, ekkora nyilvánosság előtt, ekkora felhajtás közepette megfeszülő munkavállalót az állásáért küzdeni.
Este telefonálnak, hogy egy ismerősömet ismeretlenek – a politikai motívum nem tisztázott, de valószínűsíthető – leütötték a boltja előtt. János Kórház.
Április 20. Egy telefon a Balaton mellől. Nagyon régi, atyai barát. Híresen őszinte. Közli, hogy kire szavaz. Soha nem szokott oda szavazni. Mintha tőlem kérne feloldozást. Éjjel SMS-t küld: "Ülj le félórára és gondold végig az utóbbi 12 évet."
Április 21. (véletlenül Hitler születésnapja). Reggel kaszálok az udvaron, még vizes a fű. Sorol a hagyma, a saláta és a borsó. Jövő héten sóskát tépek a mártáshoz. Megmondta Bálint gazda: kiskert, nagy öröm. Nagymama tízliteres üvegekkel borította le a tavaly ültetett szőlővesszőket. Operál az üvegházi hatással, régi trükk. De jó lehet nekik! Délután öt. Még nem tudunk semmit. Bezárom a fájlt.
Menti Egy választópolgár vallomásai dokumentum módosításait?
2002. 04. 26. (VI/17)
