Kepets András, az év kiadója. Elindult a szekér Fotó: Somorjai L.
– Egy hároméves könyvkiadónak elnyerni a szakma legrangosabb elismerését nem mindennapi teljesítmény. Hogyan sikerült?
– Először is három és fél évesek vagyunk. A történetben biztos szerepet játszik az, hogy édesapám a Művelt Nép könyvterjesztő hálózat vezetője volt, én azonban egészen más pályára készültem. Végül egy ismerősöm javaslatára próbálkoztam meg a könyvkiadással.
– Úgy tudom, hogy akkor viszont mindent – legalábbis anyagiakat – feltettél erre
– Igen, tizenhárom éves koromtól kezdve gyűjtögettem a születésnapra és más alkalmakból kapott pénzeket. Magam sem tudtam, hogy mire, de úgy gondoltam, hogy amikor igazán felnőtt leszek, akkor ezzel majd csak kezdek valamit. Végül meglett a helye. Amikor belevágtam ebbe a kalandba – amelyben persze az olvasás, az irodalom szerelme éppúgy benne volt –, az összeg pont egy könyv kiadására lett elég.
– Mi volt ez?
– Mark Twain Pudingfej? Wilson-ja. Ezzel indultunk, és úgy tudtunk továbblépni, hogy az egyik könyvből tettük bele a pénzt a másikba.
– A kilencvenes években nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy valaki pont a könyves szakmában tegye próbára a szerencséjét
– Én azt érzem, hogy akkor is, de ma is kell egy nagy adag merészség, néha már őrültség ahhoz, hogy valaki komoly tőke nélkül könyvkiadásra adja a fejét.
– Tehát elindultatok 1998-ban egy könyvvel, 1999-ben kijött három, aztán?
– 2000-ben elindult a szekér: huszonkét könyvünk jött ki, 2001-ben pedig negyvenöt.
– Egy, három, huszonkettő, negyvenöt – ez matematikai feladványnak is szép.
– Igen, ez az, amit mondtam, ehhez kellett egy nagy adag őrültség, ilyet bevállalni.
– Hogyan lettetek Ulpius-ház?
– Amikor nevet kerestem a kiadóhoz, először átolvastam az idegen szavak szótárát, de egyik sem tetszett. Akkor odanéztem a kedvenc könyveimre a polcon, és azok között megláttam az Utas és holdvilágot Szerb Antaltól, és abból beugrott az Ulpius név. E mellett döntöttem, mert Szerb Antal valahol arra kötelezi az embert, hogy igényes legyen.
– A magyar "keresztapa" ellenére kezdetben szinte kizárólag külföldi szerzőket adtatok ki. Igaz, a mostani könyvhétre az arány javult, hiszen két magyar író kötete is ott van az ünnepi kínálatban.
– Amikor elindultunk, körülnéztünk a hazai piacon, és azt láttuk, hogy minden jelentős magyar szerző már kötődik valamelyik kiadóhoz. Elcsábítani valakit nem etikus dolog, így maradtak a külföldiek. Közülük is meg kellett találnunk a fehér foltokat, azokat az írókat, akik még nem jelentek meg Magyarországon. Egy ideig úgy éreztem, hogy nem találjuk a fonalat, aztán egyszer csak áttört a dolog. Ehhez hozzájárult, hogy felvállaltunk különleges, néha még a saját olvasóközönségünk számára is meghökkentő témákat. Persze sokat segített az is, hogy sikerült behozni Magyarországra Chaim Potok könyveit. Rá egyébként még tíz éve New Yorkban figyeltem fel, amikor a Kiválasztott cím? regényét elolvastam. Most hogy belegondolok, ez az olvasmányélmény is benne van abban, hogy a könyveknél kötöttem ki.
– Ismeritek az olvasóitokat?
– Nem könnyű, hiszen a kiadó és az olvasó között ott vannak a kereskedők. Úgy gondolom sokféle Ulpius-olvasó van, de talán két csoportban vagyunk igazán népszerűek. Lehet, hogy meglepő, de nagyon sok fiatal-középkorú hölgyvásárlónk van, míg a kiadó másik bázisát a hagyományosan irodalomkedvelő értelmiség adja.
– A külföldi sikerszerzők után jöttek a magyarok is, először Salamon Pál, akinek az életműsorozata jelenik meg az Ulpius-háznál. A Sorel-ház után most a könyvhétre megjelent a folytatás, a Sorsolvasó is, amelyből néhány hete lapunk olvasói kaphattak először ízelítőt. Lesz még más házi szerzőtök is?
– Igen, előkészületben van Göncz Árpád műveinek teljes kiadása is. A magam részéről különösen örülök annak, hogy Salamon Pál rendszeresen a Hetek olvasóit lepi meg valami újdonsággal, mert tudom: ő figyel arra, hogy igényes közönséget találjon magának. A fiókban ott van már a következő kézirata is.
– Állunk elébe.
2002. 06. 07. (VI/23)
