"Az iskolai jelmezbálon hercegnőnek öltözött hófehér menyasszonyi ruhába, most meg itt fekszik a temető hűtőjébe" Fotó: családi archív
Marika, a meggyilkolt kislány édesanyja
– Szomszédok voltunk, szembe velünk az öreg ház, a mellett laktak, jól ismerték egymást a gyerekek, meg mink is, a szülők, de ez a Sanyika, már egy jó fél éve mindig molesztálta a kislányokat, odament, oszt felhúzta a szoknyáját, főleg a Zsuzsikámnak, osztán ott nyúlkálódott. Ilyenkor mondtam neki: Sanyika, nem hozzád valók ezek a gyerekek, ezek kicsik még, mondom neki, menjél a dolgodra. Elzavartam százezerszer, meg milliószor, na akkor elment. Csütörtökön, aznap, amikor ez a nyomorúság esett velünk, az önkormányzat fizette a gyerekekre ezt a gyermekvédelmi, vagy mi a neve, nem tudom. Szól a szomszédasszonyom meg a lánya, hogy megyünk, felvesszük a pénzt. Mondom, várjatok mán egy kicsit, hát vegyek magamra egy tisztábbat. Na jó, úgy is történt, hárman elindultunk, Szabó Lajosné, Szabó Erika, meg én; Sajtiné Gyöngyike, a pénztáros, ideadta, aláírtam, felvettük a pénzt, jövünk ki.
A bolt előtt Pál Imréné Zsuzsa árul, azt mondja: Marika, nem veszel? Azt mondja, a gyerekeknek van olcsó cipőm. Mondom, de Zsuzsa, majd veszek, csak mondom, most nem veszek, mert nem tudom a lábuknak a nagyságát, merthogy havonta változik és meg szokom mérni a cipő belsejét. Mikor jövünk visszafele, itt már befordulunk, mondom Szabó Lajosnénak, mondom, na nézzed, mondom, megint itt van ez a retkes, ez a Sanyi, mondom, miért nem megy már a dolgára.
– Azért tetszett retkest mondani, mert koszos szokott lenni?
– Nem koszos az, csakhogy molesztálja a gyerekeket, csipkedi. Abban a tájban csalhatta el az utcából a Sanyika a Zsuzsikát.
– Kerékpárral ment a kislány?
– Azt a kerékpárt ő nem hagyta soha, az csak az övé volt, és ha valamelyik gyermekem ráült, képes volt lerántani, annyira szerette, na aztán délutánra lett, mire felvettem a dinnyét, amit hoztam, mondom hol a Zsuzsa, hogy adjunk neki is, mert amúgy Zsuzsanna volt, de Zsuzsinak, meg Zsuzskának szólítottam. Na küldöm a Gyurikát, mondom, kisfiam, híjjad mamától haza a Zsuzsikát, csak ott lehet. Jön később, azt mondja, nincs. Mondom, Jutkánál nézted? Azt mondja, nincs. Na, akkor elindultunk keresni. Eszembe jutott, hogy láttam őt a Sanyikával a ház előtt, oszt megyek szépen, megkérdem Sanyikát, mondom, Sanyika
– Sanyika akkor már otthon volt? Akarom kérdezni
akkorra ő már meg is erőszakolta és meg is fojtotta a kislányt?
–
hogy tudnám én azt? Ó, kérem szépen
Szóval kérdem, Sanyika, nem láttad Zsuzsit? Azt mondja, látta, azt mondja, a faluba ment, nekem akkor kezdett gyanús lenni, nem nézett a szemembe, és csípőre vágta a kezét a fattyúja. Mán akkor, mondom, itt valami baj van, meg aztán később mondták is, hogy valaki látta a víz körül a Zsuzsit a kerékpárral meg a Sanyit, ahogy mellette megy, de a Sanyi csak egyet hajtott, hogy a faluban látta a Zsuzsit. Na, híttuk a rendőrséget, jött a határőrség, nyomozó kutyák meg minden.
– Ön ezek szerint érezte, hogy valami bűncselekmény történhetett, és a Sanyinak köze lehet a dologhoz?
– Nem tudtam én konkrétan semmit, de megsejtettem, mint egy anyai ösztön, na mondom, itt nagy baj van. Ha tényleg kivitte ez a fiú a kislányt, mert az igazság, sose nem vitte se az apja, se én, nem vittük a Berettyóra. Ha véletlen otthagyta, ez a kislány nem talál haza. A rendőrség már egy napja kereste, de senki nem talált semmit, aztán elindultunk mi, a család, az ismerősök meg a segítség a faluból, aztán úgy sorba beálltunk egymás kezét fogva. Egymás kezét fogtuk, jártunk ilyen gazban, meg gödrökben, meg mocsárban, aztán a Laci bácsinak mondjuk, hogy vigyázzál, mert, mondom, gödör van, kő van benne, nehogy baj legyék, abban a menutumban lecsúszott, és kapaszkodni akart egy ilyen gazba, aztán megfordult és egyszer csak ott van a bicikli mellett. És akkor egy lépésre a mocsár tetején ott volt a kis baba sapkája
– Milyen babára tetszik gondolni?
– Egy m?anyag babának volt a sapkája, mert a m?anyag babán a gyerekek összevesztek, olyannyira, hogy kettészakították és a Zsuzsikámnál maradt a baba feje a kis sapkával együtt, ráhúzta a kerékpárra.
És akkor mondom ott kiabálva a többieknek, hogy itt van, itt van, erre jöjjenek, élve vagy halva, de itt van.
– Hol volt ekkor a Sanyi?
– Sanyi gyerek gyanús volt már mindenkinek, ezért a rendőrség ez idő alatt kihallgatta, de mikor a keríkpár meglett, a rendőrök kihozták a Sanyit, hogy ne hazudjon tovább, mondja meg, merre van a kislány.
– Ez mikor volt pontosan?
– Péntek késő este, aztán a gyerek azt mondja a rendőröknek, hogy arra, és egészen másik irányba mutat, így levezényelte őket a Berettyóra, akkor is hazudott, erre felrohantam és azt kiabáltam a kert tetején, hogy nem igaz, ne arra menjenek, ahol a kis sapka van, ott van a gyermekem, ha már halva is, de látni akarom, aztán a Sanyit elvitték kihallgatni tovább. Félrevezette a rendőröket a zubogóhoz, úgyhogy én csak azt ordibáltam, hol van a holttest, most már ha odavan, mert élve nem jön haza, de hol van a holttest? Ott voltunk egísz éjjel, ötször, hatszor végigjártuk ott a környéket a kis sapka körül
, aztán mi találtunk rá szombaton.
– Ki látta meg először?
– A nagyfiam. Mikor meglátta a kezét a vízben, ordította, hogy anyu, erre gyere, itt van a Zsuzsi, mondom, az nem igaz, ez csak egy nagy játék babának a keze, ez nem a Zsuzsi. De nem a játék baba volt, hanem a gyermekem. Bele volt az iszapba nyomva a feje és sással le volt takarva, szóval el volt temetve, de a kis keze feje kint volt, aztat lehetett látni. Odamegyek, megmozgatom, a víz bugyborékol, fölfele fordítom, és már az arcát nem ismertem meg, háromszor akkorára puffadt, kék volt
szét volt szab
dal
va, a kis mellétől kezdve, az egész fejrész, a nyakán lehetett látni, hogy foszlik a bőr, gondolom a fojtogatástól, meg a kis keze, a bal keze el volt törve, és
akkor az volt az én
kis hercegnőm.
– Milyen hercegnő?
– Az iskolai jelmezbálon hercegnőnek öltözött hófehér menyasszonyi ruhába. Ez a legutolsó kép róla, most meg itt fekszik a temetőnek a hűtőjébe\'. Ma reggel hozták meg Debrecenből.
– Hány gyereke van?
– Tíz.
– Mind a tizet Ön szülte?
– Mindet én.
– Fogadja tiszteletemet.
– Kö
szö
nöm
– Hány éves a legnagyobb?
– Huszonöt, a legkisebbik meg másfél.
– Mondjon valamit a Sanyiról.
– Tiszta volt az agyilag, ez biztos, most hagyta el a nyolcadik osztályt, az apja alkoholista, az anyja is, külön élnek már vagy tíz éve, a férfi börtönben is volt, mert nyomorékra verte az asszonyt egyszer. A nagymamánál aludt legtöbbször, de hát az már nyolcvan fölött van, nem tudja az már nevelni, nem volt, aki fogja a szárnya alatt, azért lehetett ilyen fattyú.
– Hogyhogy nem kevert le neki soha egy pofont, mikor a lányok szoknyája alá nyúlkált?
– Most jogom nincsen nekem, hogy megverjem, de megértette szép szóval is, mert mikor azt mondtam neki, na menjél dolgodra, ment.
– Hogy lesz most tovább az életük? Nyilván holnap is felkel a nap, a gyerekeknek enni kell adni
– Csak bele ne bolonduljak, akkor nem lesz nagy baj, de a két kicsi körbefogott tegnap és megkérdezte, hogy anyu, mikor hozod haza a Zsuzsit, és akkor azt mondtam, hogy nem jön már haza, és akkor az egyik megkérdezte, hogy mit szól a tanár, hogy ő nem fog iskolába menni, mondom, nem szól a tanár néni semmit sem. Vagy el ne gyengüljek, vagy egy madzaggal nehogy felhúzzam magam.
– És akkor mi lenne a tíz gyerekkel?
– Most már csak kilenc.
M. István, a gyilkos édesapja
– Nem gondolja, hogy az Önök rossz családi élete hozzájárulhatott Sanyi gyilkosságához?
– Miért gondolja, akkor inkább az asszonynál kutakodjon, ő biztos hibás. Iszik, mint az állat. Aztán, míg a börtönben voltam, összeállt egy gazdával, ott cselédeskedik most.
– Ki nevelte tulajdonképpen Sanyit?
– Mikor nálam nem tetszett neki valami, az anyjához rohant, amikor meg ott nem, akkor a nagyanyjához, de aludni ott szokott, a nagyanyjánál. Nem maradt úgy nálam dolgozni, mint a bátyja, a Pisti. Cingár dongájú, csöndes gyerek, a légynek sem árt, de nem volt igazán férfias.
– Szerette?
– Amikor született, nem őtet vártuk, az igaz, hanem egy lányt, mert már volt egy fiunk. De hát csak meghagytuk, nem vetettük el.
– Voltak barátai?
– Egy-két osztálytársa, akikkel mindig együtt volt, meg tévét néztek.
– Diszkóba járt?
– Nem tudom, kérem.
– Szűz volt a gyilkosság előtt?
– Honnan tudjam?
István, Sanyi 18 éves bátyja
– Nem járt Sanyi sehova, nincs is diszkó itten.
– Szoktatok őszintén beszélgetni egymással?
– Egy szobában aludtunk a nagymamánál, de beszélgetni nem nagyon szoktunk. Magának való volt, nem olyan, mint én.
– Hibáztatsz valakit az öcséden kívül a történtekért?
– Nem, nem tudom.
– Mikor a faluban közlekedsz, nem rossz, nem súgnak össze a hátad mögött?
– Nappal nem is közlekedek azóta, pont ezért. Rossz, ahogy rám néznek.
Irén, Sanyi édesanyja
– Mondjon valamit a fiáról, ha nem sértem meg.
– Nincs mit mondanom. Menjen ki a fekete tanyára, ott lakik a gyerek apja, az hátha mond.
– Nincs esetleg bűntudata a történtekért?
– Nekem ugyan nincs. Az a részeges apja, annak biztos van, mert az a hibás, nem én. Egész életében ivott meg verekedett, szétütötte a lépemet egy rúddal, hogy ki kellett operálni. Mikor meg kijöttem a kórházból, újra megvert, hogy miért nem mondtam azt a mentősnek, hogy bevertem az oldalamat a lépcsőbe. Leültették másfél évre, de amikor kijött, szabadult, másnap már összeállt egy másik nővel.
– Sanyit azért szerette?
– Miért ne. De nem itt lakott nálam, hanem a nagyanyjánál, az apjához jobban húzott.
– Beszélt a gyilkosság óta a fiával?
– Mivel az apja büntetett, én lettem a hogyishívjákja, a
mondja már
–
a gyámja?
– Az. Tegnap bent voltam nála Debrecenben.
– Beszéltek egymással?
– Csak sírt. Meg azt mondta, hogy ő nem erőszakolta, mert a kislány is akarta, de félt, hogy elmondja a Zsuzsi a szüleinek és akkor őt megverik. Mondtam neki, milyen hülye vagy, egy verésbe nem haltál volna bele. De én nem hiszem, hogy ő ezt egyedül csinálta, biztos is, hogy nem.
– Hány évet fog kapni?
– Hát, ha ő csinálta, nagyon sokat érdemelne.
– Maga még fiatal, negyven körül lehet, biztos megéri, mikor a fia szabadul. Hogy fogadja majd a szabadulás napján, ha hazajön?
– Az már ide úgyse jön. Meg hát én se érem meg, legyen nyugodt, nem fogom ezt a szégyent sokáig húzni.
– Csinál magával valamit?
– Nem kell, beteg már az én szívem eléggé.
– Járt magánál a fia a gyilkosság napján?
– Jött délután, hogy inna egy kis tejet. Mondtam neki, várjon még, csak most fogok fejni. Mivel én fejem a gazda teheneit, de aztán elment. Este jött vissza, de akkor már sok rendőr volt itt a faluszélen. Aztán ivott vagy három pohárral. Azt mondta, elfáradt.
2002. 08. 09. (VI/32)
