– Nem gondolja, hogy jogos az emberek igénye a katarzisra? Fotó: Somorjai L.
– Milyen kényszerek?
– Felelős vagyok a gyermekeim felneveléséért, előmeneteleikért. Megvan mindenem, nekik is, a környezetemnek is. Amíg ezt nem éri el, az ember hajlamos olyan
érdekkompromisszumokat kötni, amik nem egészen jók. Erre nincs már szükségem. Maximálisan képviselhetem azoknak az embereknek, polgároknak az érdekeit, akik felruháztak képviseletükkel, és a parlamentbe küldtek. Egyszer erről beszéltünk egy társaságban, ahol Esterházy Péter is jelen volt. Rám nézett, és azt mondta: "Igaza van, Magda! Ezért nem tudtam soha megérteni, hogy a hetvenöt éves Illyés Gyula miért nem küldte el a csudába azokat, akik olyan dolgokat kényszerítettek rá, amiket ő nem akart megtenni". Én sem tudom megérteni, hogy egy hetvenöt éves embernek mi lehet az a kényszerítő erő, amit ne tudna lerázni magáról. Én még nem vagyok enynyi, de már attól a kortól is messze vagyok, amikor előrelépésekért, ambícióim kiterjesztéséért vagy a gyerekem karrierjéért kompromisszumokat kellene kötnöm. Ma már csak magamért és a választóimért vagyok felelős, és ennek az a nagy előnye, hogy nem teszek, nem mondok, nem ígérek semmit, ami a belső parancsommal nem egyezik. Ez egy komoly szépsége az idősödő kornak. Mindenkinek ajánlom annak a megfontolását, aki fél az öregségtől, hogy mit lehet ezzel veszteni. Centiket vagy kilókat a derekunkról? Ráncokat az arcunkról? Ez mind semmi a belső szabadságom adta örömömhöz.
– Sokan állítják, hogy az ember egy bizonyos kor fölött felelős az arcáért, a vonásaiért, a külsőjéért.
– Az az én nagy tapasztalatom, hogy az emberi jóság vagy gonoszság, egy ember negatív vagy pozitív vonásai kiülnek az arcára. Ott van a tekintetében az izmai, ráncai között. Az arcon nem lehet hazudni, és egy pont után kozmetikázni sem. Átüt a sminken.
– Mondja, ki irányítja a történelmet, egy ország sorsát? Önök, politikusok? Egy-egy meghatározó személyiség vagy valaki más?
– Tudja, én hegeliánus vagyok, és azt mondom, hogy számtalan egyéni akarat eredője végül is egyetlen irányba sem mutat, amibe ez a sok egyéni akarat mutatni kívánna. Ezt folyamatosan megélem. Sok ember mindenáron a saját keze nyomát véli felismerni a történelem menetén. Ez hazugság és önáltatás. Persze néha beletrafálunk abba, amerre a történelem végül mozdul. Ki mondhatja el magáról, hogy tudta 1976-ban, hogy 2000-ben nem lesz itt egy szál orosz katona sem, és demokratikus választások lesznek? Hogy mindaz, amit akkor, ha nem is örökkévalónak, de a saját és a gyerekeink életében érvényesnek tartottunk, egyszer csak, mint a szappanbuborék, elszáll. Nem tudtuk. Az is komikus, ahogy egy-két politikus a rendszerváltást is saját munkájának eredményeként könyveli el. Sőt, több mint komikus! Ez hazugság! Visszatérve a kérdésére, hogy ki irányítja a történelmet: talán az emberek a legkevésbé. És ha a fő történelmi-politikai irányhoz valamit mégis hozzá tudunk adni az életünk során, akkor már nem éltünk hiába.
– A politikai döntéseiben mi vezeti leginkább? Az erkölcs, a haszonelvűség, a gyakorlatiasság?
– A ma már idézhetetlen, kiváló filozófus, Ancsel Éva – akitől valóban nemzedékek tanultak morális tisztességet – mondta, hogy ha valaki folyamatokra akar hatni és nem emberekre, akkor annak van esélye arra, hogy történelmi személyiséggé váljon. Ma a legtöbb politikusnál azt tapasztalom, hogy skalpgyűjteményt birtokolnak a hatalom segítségével. Vagyis politikai udvartartást, klientúrát építenek maguk körül, de semmilyen mértékben nem hatnak a jó folyamatokra. Például nem tesznek a szegénység, a prostitúció ellen, és nem hatnak az emberek felemelkedésére. Ezeknek az embereknek a történelmi értéke nulla.
– Nem válaszolt még a kérdésemre!
– Nézze, ha egy politikusban túl erős a moralitás, akkor bizonyos előnyökről már ab ovo lemond, mert a politikában kölcsönös kötöttségek alakulnak ki, amelyek adott esetben kölcsönös előny nyújtásává válnak, és ha ezek a kapcsolatok kialakulnak, akkor ott nincs helye a moralizálásnak, mert aki elfogad, annak adnia is kell, és viszontszolgálatot is akar kapni. A politika valóban nem a moralizálás birodalma. De én nagyon határozott különbséget teszek az erkölcs, a moralitás és a moralizálás között. A politika a hatalom megtartásának az eszköze, ahol a kemény csatákat is vállalni kell, és a féligazságokat is. Annak érdekében, hogy annak a kisgyereknek, aki ma még meg sem született, ne legyen eleve determinálva a sorsa, és eljuthasson az érettségiig, és ha tehetséges, akkor a diplomáig is. Nem lehet kimondani mindig a teljes igazságot. Mert ha kimondom, akkor azt is ki kellene mondanom, hogy az ötven százalékos rokkant nyugdíjas öt év múlva is szegény marad.
– Ön mostanában nem számít divatos politikusnak.
– Mikor az MSZP alelnöke voltam, vagy mikor munkaügyi miniszter, nagyon sokat szerepeltem a nyilvánosság előtt. De úgy hiszem, akkor sem voltam a politikusi ideál megtestesítője, bár a sajtót maximális alázattal próbáltam kiszolgálni. Azokhoz az évekhez képest feltűnően keveset szerepelek. Ez tudatos vállalás a részemről, saját elhatározásomból álltam a második sorba. Csakhogy egy második ember háttérbe vonulásának már nincs hírértéke.
– Nem úgy látja, hogy bizonyos politikusok, ha éppen minden tisztségükről lemondanak is, amíg élnek, élvonalbeli politikusok maradnak?
– De pontosan így látom!
– Ön, aki több mint egy évtizede az MSZP egyik jelentős személyisége, miben látja annak okát, hogy a pártja se régen, se ma nem tudta, nem tudja megszólítani, megérinteni, elérni a fiatalokat? Nemcsak a pártban politizálni akaró fiatalokra gondolok, hanem azokra a százezrekre, akik szimpatizálnának Önökkel.
– Nem tudok erre válaszolni! Sőt ha van valami, amit kudarcként élek meg az elmúlt évekből, akkor ez az.
– Nem arról van szó, hogy a mai frissebb, fiatalabb generáció azt mondja, köszönöm szépen, elegem van az ósdi világból, a dohszagból és öregségszagból? Ne értsen félre, nem Önről beszélek.
– Nem értem félre, és igaza van. Nem tudtuk kiszellőztetni magunkból a múlt sivárságának dohos szagát. És persze nem használnak ezek az örökké a múltat hánytorgató históriák sem, amikből természetesen csak mi körülöttünk marad ott a dohszag, az Orbán-kormány III/III-ai és III/II-ei körül valahogy nem. Ők lepattintják ezt azzal, hogy a rohadt kommunisták adatokat hamisítottak.
Talán most az unióhoz való csatlakozás eléri majd azt a fiatal generációt, amely friss, energikus és alkalmazkodóképes. Számukra egy egészen másfajta horizont nyílik ki. És ha látják, hogy a politikánk hatásosan és őszintén képviseli uniós érdekeiket, akkor talán átélik a személyes érintettség élményét is. Az se használt nekünk, hogy az elmúlt tizenkét esztendőben – tisztelet a kivételnek – sem a politika, sem a gyakorlati elemzés nem igazán akart különbséget tenni a múlt levedlett kígyóbőre és azok között a történelmi folyamatok között, amelyekre a rendszerváltók is építettek. Mert természetesen a rendszerváltás, az építés nem letarolt, sík terepen valósult meg, hanem sok meglévő értéket használt föl. És ha ebben igazságosabb lett volna ez a tizenkét esztendő, akkor nekünk, szocialistáknak, meg a fiataljainknak is, nem kellene állandóan azzal védekeznünk, hogy nem mi voltunk Rákosi Mátyás, nem mi voltunk az 1956-os vérbírók, és még nagyon sok minden nem mi voltunk.
– Hogyan képzeli el a politikai jövőjét? Mit akar még elérni, illetve mi az, amit szeretne, hogy megtörténjen Önnel?
– Nagyravágyó álmaim vannak!
– Nocsak?
– Ez az álmom összefügg azzal az uniós folyamattal, amiről az imént már beszéltem. Akkor érezném talán, hogy a politika területén is kiteljesedett az életem, ha az Európai Parlament egyik képviselője lehetnék. Úgy látom, ez a tizenkét év nagyon szerencsés időszak volt. Sok olyan dologra kaptam esélyt, amely korábban nem volt benne az életemben. A pedagógusok szakszervezetében dolgoztam majd\' egy évtizedet. Azután oktatáspolitikával kezdtem foglalkozni. Kilencventől parlamenti képviselő is voltam, majd rám bízták a munkaügyi minisztériumot, amibe, igazán mondom, jól beletanultam. Később a párt ügyvezető alelnökeként a médiáért is én voltam felelős. Én foglalkoztam a kisebbségi ügyekkel, majd a lelkiismereti és vallásszabadsággal. Úgy érzem, sok tudással és tapasztalattal felvértezve, magas szinten tudnám képviselni a hazámat.
– Kívánom, hogy sikerüljön!
– Köszönöm!
– Az emberek nagy várakozással tekintenek Önökre, igazságtételre, a közelmúlt gazságainak leleplezésére várnak. Nem gondolja, hogy jogos az igényük a katarzisra?
– Úgy veszem észre, az állampolgárok nehezen fogadják, hogy büntetőeljárást indítani csak kőkemény jogi szabályok alapján lehet. Merthogy az én hétköznapi utazó és bevásárló társaim bizony csíkos ruhában szeretnék látni azokat az urakat, akikről tudják, hogy százmilliárdok tűntek el a kezeik között, illetve a zsebükben. Sőt, én sem szeretném addig befejezni a pályámat, amíg ezek közül a milliárdokat kisíbolók közül néhányat rabruhában nem látok. Ezt kívánja az ember egészséges igazság- és biztonságérzete, a katarzis élményétől nem szabad megfosztani az embereket. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert a jogállamiságot egy pillanatra sem lehet felrúgni. Vagy jogállamban élünk, vagy nem. Attól tartok, hogy a számonkérés nem lesz könnyű. El tudják majd kapni azokat, akik nem kötöttek értékarányú szerződéseket, akik fölöslegesen adtak ki állami pénzeket. De lehet, hogy a valódi éceszgébereket, a visszaélések kiagyalóit, a parancskiadókat nem tudják lebuktatni. Ami még számomra ennél is fontosabb, hogy az elmúlt négy év tanulsága kettős legyen.
Az egyik, amiről az előbb beszéltem, a másik pedig, hogy ezen az úton egy kormány se mehessen tovább. A miénk sem! Hogy senki ne tudja ezentúl a közpénzt úgy felhasználni, mintha egy házibulin bedobnánk néhány ezrest a közösbe. Ha nem tudjuk kőkemény szigorral világossá tenni a saját köztisztviselőink, saját alkalmazottaink, államtitkáraink és minisztereink, saját együttműködő partnereink számára, hogy az előző út lezárult, hogy ott fal van, akkor elveszíthetjük az állampolgárok bizalmát. Látványosan és határozottan be kell mutatnunk, hogy ezen a falon senki sem üthet rést. Sem politikus, sem köztisztviselő, sem a köz megbízását teljesítő vállalkozó. Senki nem dolgozhat kis kasszára, nagy kasszára, saját zsebre! Ha a kormány ezt most meg tudja tenni, akkor a látványos bírósági eljárások nélkül is sajátos erkölcsi elégtételt vesz. S aki megpróbál átlépni ezen a falon, meg kell fogni szépen a kezét, és ki kell vezetni a város kapuján kívülre.
2002. 09. 13. (VI/37)
