"A bünti jogos. A súlyossága viszont túlzott" Fotó: Centrál Filmstúdió
Csíkszereda
– Kölyöknek is higanytermészetű, örökmozgó voltam. Kilencéves lehettem mikor meghalt a nagymamám, akit a legjobban szerettem. A temetés után visszamentem a temetőbe, bedühödtem és összetörtem a fél temetőt. Amilyen peches voltam, valaki ott kaszált a réten, meglátta és elmondta az öregemnek. A fél falunak ki kellett, hogy fizesse a kárt.
– Miről szólt ez a düh?
– Csak a tehetetlenséggel tudom magyarázni azt az indulatot, ami ott kijött belőlem. Ez volt az első kisiklás a "pályámon". Amit elkövettem, azért egyedül nekem kell vállalni a felelősséget, legalábbis így illik.
– Hogyan éltél gyerekként Csíkszeredán?
– Ötödik osztályos koromtól jégkorongoztam, de igaziból, mióta az eszemet tudom, mindig zenész szerettem volna lenni. Dobos. Tizennégy éves koromban két másik társammal, akik szintén zenészek akartak lenni, betörtünk egy ruhagyár kultúrkantinjába, és erősítőket, szintetizátoros dolgokat, hangszereket vittünk el. A két bűntársam annak próbálta eladni a cuccot, akiktől éppen elloptuk. Kajakra megbuktunk, mint Rottenbiller. (nevet)
– A hoki hogyan ment?
– Egyesek szerint kifejezetten tehetséges voltam, akkor legalábbis lett volna rá esélyem, hogy sokkal többre vigyem. Ilyen értelemben talán a betörés volt az egyik fordulópont az életemben.
– Lecsuktak?
– Egyértelmű. Voltak ezen kívül is stiklijeim, ezek összeadódtak, így tizenhat éves koromra, két évre bevittek a fiatalkorúak javítóintézetébe, egy teljesen zárt fiúintézetbe a Duna-deltához. Abban a korban kerültem a levesbe, mikor az ember a legfogékonyabb. Tudtam, hogy most már nem fogom utolérni önmagam.
– Ezeket a stiklijeidet szabadságként, vagányságként, függetlenségként, boldogságként élted meg?
– Én akkor nem filóztam ilyesmin. Egyszerűen hajtott a vérem. Ez ilyen belülről jövő valami volt. A családunk egyszer? székely emberekből állt, soha nem volt senki bűnöző a famíliában.
– Hogy jöttél ki tizennyolc évesen a javítóból? Mihez kezdtél magaddal?
– Úgy jöttem ki a javítóból, hogy lezárom a múltat, kész, vége, innentől jófiú leszek. De mindenhol a pofámba mondták a múltamat, hogy bűnöző vagyok. Sehol nem kaptam állást, merthogy honnan jöttem. A katonaságnál nem olyan helyre vittek, mint a többieket, úgynevezett munkaszolgálatos kategóriába tartoztam, nem voltam megbízható. Apám cégénél dolgoztam, mint villanyszerelő, ástam a gödröket. Apám azzal hitegetett, hogy kapok náluk a tudásomnak megfelelő állást.
– Villanyszerelő a szakmád?
– Elektrotechnikus vagyok. Ehelyett fagyott földbe gödröket ástam a villanypóznához. Nem láttam perspektívát, besokalltam és átszöktem.
– Hogyan?
– Ha röviden akarom elmondani: vonattal. Illetve a vonat alatt.
– És ha hosszabban?
– Akkor ment a tehervonat. Előzőleg már kinéztem azt a helyet, ahol ezt a produkciót véghez tudom vinni. A vonat olyan 30-40 km-es sebességgel tépett, én meg izomból szaladtam a töltés mellett; elkaptam egy kiálló bütyköt, fölhúztam magam, és bemásztam valahogy a kocsi alá.
– Hol ugrottál föl a vonatra?
– Lökösháza előtt, a magyar határtól pár kilométerre.
– Kétesélyes volt, hogy túléled vagy sem?
– Előzőleg már próbálkoztam egy másik útvonalon, nem jött össze. Ott tartottam, hogy az se érdekel, ha a kerekek közé esek.
Budapest
– Pestre kihez jöttél?
– A nagyvilágba. Csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, se ingem, se gatyám. Az egyik rokon adott ugyan egy címet, de ott úgy néztek rám, mint a véres késre. Éreztették, hogy én egy persona non grata vagyok. Egy éjszakát ott töltöttem, megköszöntem, és elhúztam onnan. Jött a Keleti váróterme három éjszakán át. És a negyedik napon ideiglenes papírokat intéztem magamnak. Kaptam állást az ampullagyárban és lakást a Svábhegyen, amit munkások számára béreltek. Tiszta királyság volt az egész, le is döbbentem rendesen.
– Itt vagy Pesten, hogy a múltat végképp eltöröld, és hogy tiszta lappal új életet kezdj. Van állásod és lakásod. Egyszer csak kirabolod a Villányi úti bankot. Miért?
– Itt azt vágták a pofámba mindig, hogy büdös román vagyok. Romániában meg szemét magyar voltam. Én nem tehetek róla, hogy Trianon miatt nincs hazám. Hontalan állampolgárként voltam nyilvántartva. Közben az Újpest leszerződtetett a hokicsapatába. Mikor külföldre mentünk, nekem a követségekre kellett járnom mindenféle papírokért. Megismertem egy arcot a belügyből, aki az idegenrendészeten dolgozott, megígérte, egy takaros összegért megszerzi nekem a magyar állampolgárságot. Rohangáltam a kölcsönökért, összejött a pénz, a pali lenyelte, aztán áthelyezték egy másik osztályra. Magyarul átvágott, mint Jenő a palánkon, én meg tartoztam fűnek-fának. Ráadásul az akkori barátnőm egy jómódú családból származott. A kötelező vasárnapi ebédeknél az anyósjelölt mindig azt kérdezgette, vajon milyen perspektívát tudok én nyújtani a lányának, különben is egy csóró vagyok. Azt mondtam, a francba, nehogy már mindenütt azt kapjam: egy senki vagyok, nulla, egy rakás szerencsétlenség. Innen is eszik a fülemet, onnan is. Jó, kész, akkor hadd szóljon. Hozzáteszem, gyerekkoromban rengeteg bűnügyi könyvet olvastam, csihi-puhisat, bankrablásosat; KGB, CIA, olvastam a Moszadról, elolvastam Ceausescu volt emberének, Pacepának a könyvét is. De hát amint az ábra mutatja, kicsit mellényúltam.
– A mellényúlás azt jelenti, hogy inkább ékszerboltot kellett volna kirabolni, vagy azt, hogy lebuktál?
– Mind a kettőt jelenti. Nem akarok itt moralizálni, de úgy gondolom, hogy amit tettem, azért keményen megbűnhődöm. Ma Magyarországon az emberölést sem büntetik úgy, mint az én rablásomat. Rengeteg olyan emberkével találkoztam itt a bentlétem alatt, akik kitervelten, előre megfontolt szándékkal gyilkoltak, és megúszták 11-13 évvel. Engem, a senkit, aki a semmiből jött és a sehovába megy, megmértek majdnem két évtizeddel. Az igazi nagy halakat pedig nem tudták bemérni vagy nem akarták. Így van a robbantásos leszámolásokkal, Fenyő gyilkosával, a móri gyilkosokkal. Kétszáz valahány milliót raboltam harmincnégy bankból, ebből százhúszat visszafizettem. Aki meg eltapsolt 130 milliárdot, az Bécsben nyugodtan kávézgat.
Nagy Lajos király útja 174.
– A szökésed utáni hónapokban egy Nagy Lajos király úti lakásban bújtál meg százhúsz napig. Milyen volt úgy élni, mint egy űzött vad; mit gondoltál a jövődről; mennyit adtál volna akkor az életedért?
– Azt a százhúsz napot senkinek nem kívánom. Ha hiszed, ha nem, rosszabb volt a javítóintézetnél, roszszabb volt a börtönnél, mindennél, amin addigi életemben keresztülmentem.
– Mi volt benne a legrosszabb?
– A bizonytalanság. Minden nap úgy keltem és feküdtem le, hogy most törik rám az ajtót. És ha az egyik kommandós kicsit izgulós, simán fejbe lő. Több ezer zsaru keresett. Annyira rám szálltak, hogy nem voltam már ura a helyzetnek. Egy vegetatív, hibernált állapotban voltam. Csak voltam, de nem csináltam semmit azon kívül, hogy három bankot kiraboltam.
– Tudtad, hogy ezt a lakást csak úgy fogod elhagyni, hogy egyszer rádtörik az ajtót, vagy reménykedtél valamilyen megmenekülésben, vagy szervezted a külföldre szökésedet?
– Sokszor reménykedtem, de ez a reménység csak máz volt, önáltatás. Legbelül tudtam, hogy innen kommandósok fognak kivinni. Nem voltam már annyira biztos a dolgomban, mint a bankrablásaimnál vagy a szökésemnél. Ez alatt a pár hónap alatt, amíg itt voltam a lakásban, végig éreztem, hogy rezeg már a léc. Nem tudom, tudod-e, úgy kaptak el, hogy egy ismerősöm feldobott. Nem is kevésért. Kezdtem már sokat hibázni. Az utolsó rablás már nagyon gázos volt. Annyira izgultam, hogy egy egész üveg páleszt betoltam. Majdnem elaludtam a bankban. Rengeteg piát ittam itthon is, olyan feszült voltam, mint a gitárhúr. Ha be akartam kábulni, whiskyztem, ha józanodni akartam, akkor meg sört ittam. Ott gubbasztottam egész nap a szobában. Minden hangra, ami a folyosóról jött, beizgultam. A teraszra csak éjszaka tudtam kimenni a forgalom miatt. Ilyenkor kiültem, kitettem magam mellé egy üveg páleszt, néztem a csillagokat és gondolkoztam.
– Miről?
– Próbáltam a miértekre választ találni. Hogy hogyan kerültem ilyen tetves helyzetbe.
– És mire jutottál?
– Amikor átcsaptam önsajnálatba, mindig találtam ok és okozati összefüggést a dolgaimban, olyan összefüggéseket, ami magamon kívül volt.
– Ezt nem értem.
– Úgy értem, magamon kívül helyeztem az elrontott életem okait, hogy tulajdonképpen nem is én vagyok a hibás. Józan pillanataimban meg rájöttem, én baltáztam el magamat, én vagyok a hibás, senki más. Nem az apám, az anyám, a barátnőm vagy tudom is én kicsodám: nem. Egyedül te szúrtad el, Ambrus. Senki nem fogta meg a kezemet, és senki nem rángatott a bankba, hogy raboljam ki. A bünti jogos. A súlyossága viszont enyhén szólva is túlzott.
– Ha most tükörbe nézel, akkor egy ócska bűnözőnek látod magadat?
– Nagyrészt igen. Mégiscsak több mint háromszáz embernek okoztam olyan lelki traumát, ami kívülről nem látszik, de életük végéig hordozni fogják. Ez egy kemény kihívás azoknak az embernek is, akik továbbra is pénzintézetben dolgoznak. Nem lehet azzal a tudattal élni, hogy bármikor bejöhet a bankba egy őrült, és meghúzza ravaszt. Ugyanakkor az is igaz – tudom, hogy ez most hülyén hangzik az én számból –, hogy én egy galamblelk? pali voltam, akit vissza fognak sírni.
– Nocsak.
– Úgy értem, ahhoz képest fognak visszasírni, amik majd történni fognak. Persze ez Mórral már be is indult. Olyan emberek jönnek, akik minden gátlás nélkül fogják lekaszálni az útjukba kerülőket. Ha úgy nézzük, valahol még szerencsém volt. Mert hiába vigyázok én a pisztollyal, hiába tanultam ballisztikát, hiába ismerem a golyó röppályáját, ha egy golyó éppen rosszul pattan, és eltalál valakit, akkor most nem lenne miről beszélnünk. Egy rohadt gyilkoshoz te sem jönnél el. Kétszer is volt rá példa, hogy a bankban nem adták ide a lét, akkor fogtuk és elhúztunk. Magyarul beégtünk kegyetlenül, de inkább tízszer égjünk be, mintsem hogy egyszer lelőjünk valakit.
– Az elfogásod előtti perceket hogyan töltötted? Észrevettél valamit az óriási előkészületekből? Mit csináltál éppen?
– A tévében végig nyomon követtem a rólam szóló tudósításokat: tudtam, mikor kamuznak, és mikor tudnak valamit. Aznap délután néztem valamelyik kereskedelmi csatornát, és egy semmilyen műsort hirtelen abbahagytak, és rólam adtak valamit. Egy régi összevágás volt arról, hogy mi van a madárral. Mármint velem. Semmi újat nem mondtak, de ahogy a műsort megszakították, furcsa, nyirkos érzésem támadt. Elkezdtem agyalni: ezek most tényleg tudnak valamit. Nem telt bele sok idő, és az utca teljesen elcsendesedett, megszűnt a villamosok meg az autók zaja, mintha hangtompítót szereltek volna az utcára. Összeállt a kép, kész ennyi volt. Vége a dalnak.
– Tudtad, hogy perceid vannak hátra?
– Egyértelm? volt.
– Volt fegyvered?
– Volt kettő is.
– Ültél a szobában, és vártad őket?
– Azt mondom, inkább számítottam rájuk. Arra, hogy perceken vagy másodperceken belül ott lesznek. Nem telt bele két perc, és elkezdték a műsort, kint elkezdtek mikrofonozni, hogy be vagyok kerítve, adjam meg magam, nem érdemes menekülnöm, és mondták a szokásos panelszöveget.
Tudtam hogy ezek az emberek, ha fiatalok is, és ha nem is szagoltak annyi lőport, szakmájukon belül a csúcson vannak. A menekülési útvonalamat meg úgyis teljesen körbekerítették. A lakás elhelyezkedése olyan volt, hogy nem tudtam volna második vagy harmadik útvonalat megtervezni. De akkor már nem is akartam szökni. Ott álltam klottgatyában, és néztem ki az arcomból, most hogyan tovább. Kimentem a hűtőhöz, gondoltam, most egy jó tíz évre elbúcsúzom a sörtől meg a whiskytől. Felbontottam egy üveg sört, és betoltam az arcomba, azt hiszem, egy dupla Jack Daniel\'s-t, hogy legyek legalább egy kicsit kábult. Nem mintha nem lettem volna az. Ahogy ittam a sört, éreztem, hogy már az ajtó előtt állnak. Mikor beszakították, a hűtőre tettem a sört, és fölemeltem a kezemet.
– Miben hittél abban a pillanatban?
– Abban, hogy holnap is felkel a nap, és hogy egyszer meg fogok halni. Nem sok mi? Akkor odajött az egyik kommandós, és a tarkómhoz tette a gépfegyver csövét.
(A teljes riport a Párhuzamos életrajzok cím? dokumentumfilm-sorozatban lesz látható a Magyar Televízió 1-es csatornáján 2003-ban. Szerkesztő-rendező: Czető Bernát László, Centrál Filmstúdió)
2002. 11. 29. (VI/48)
