Az utolsó percek tanúja

Az élet nem a halállal végződik Fotó: Somorjai L.

– Hanem mivel?

– Azt hiszem, semmivel, mert az életnek nincs vége. Az a valami, amit halálnak nevezünk, átlépés egy másik minőség? és formájú életbe, egy materiális, fizikai létből egy szellemibe. Csakhogy az utolsó órák és percek nagyon fontosak. Eldönthetik, meghatározhatják az örök élet helyét és minőségét. Sok ember azt hiszi, hogy a testével azonos, pedig legtöbbször a test csak egy ruha. Jó esetben. Rossz esetben börtön. Az agónia görögül harcot jelent. Küzdelemmel jár a szellemnek a testet elhagyni. Az utóbbi századokban, különösen a francia forradalom óta az észt és az értelmet szinte isteni rangra emelték a szellem, az intuíció, az idealizmus rovására.

A ráció uralta a gondolkodásmódunkat, aztán jött a materializmus, a marxizmus, és végképp elrontottunk mindent. Az egyházakat is. Ismeri azt a viccet, amikor a sekrestyés vasárnap nem akart beengedni egy borostás, rosszul öltözött, piszkos embert a templomba?

– Nem ismerem.

– Na, ez a szegény ember leül a lépcsőre. Odamegy hozzá Jézus, és azt mondja neki: Ne búsulj, fiam, engem sem engednek be.

– Azok a pillanatok, amikor a szellemünk úgymond elhagyja a testet – amiket halál közeli élménynek is mondanak –, vizsgálhatók a tudomány eszközeivel is?

– Igen. A legkitűnőbb példa erre az volt, amikor egy amerikai szívsebész beültetett a műtőbe egy várhatóan a klinikai halál állapotába kerülő ember mellé hat közepesen képzett egészségügyist. Csak az volt a dolguk, hogy aprólékosan, részletesen rögzítsenek mindent, ami a műtőben történik. Az illető a halál állapotából visszatérve kilencvennyolc százalék pontossággal ugyanazt mondta el a műtőben történtekről, mint amit az a hat ember rögzített. Azt mondja Einstein, hogy a tudományból az első korty ateizmus, de a pohár mélyén ott van Isten. Heisenberg is, aki kvantumfizikával foglalkozott, azt mondta: engem nem érdekelt Isten léte, de a munkám során találkoztam vele.

– Ez a munka hogyan lett élethivatásává?

– Nagy szegénységben nőttem fel az első világháború utáni krízisben, Kolozsváron. De az éhség és a szenvedések ellenére nem voltunk szerencsétlenek. Azt gondolom, azért lettem az, aki vagyok, mert annyi baj és nehézség között nőttem fel, ráadásul kisebbségiként.

– Miért, mit adott ez Önnek?

– Együttérzést és teherbírást. A háború után, tizenkilenc évesen nekem is volt egy halál közeli élményem. A férjem hadifogságban volt, Erdélyt Romániához kötötték, minden széthullott és elpusztult, én meg halálos betegen feküdtem egy kórházban. Egyszer csak azt láttam, de nem a szememmel, hogy anyámat sírva kivezetik a kórteremből, de nem tudtam sajnálni, mert éreztem, hogy ez nem olyan lényeges. Próbáltak visszahozni a klinikai halálból. Láttam, hogy az orvosok kapkodnak, sürögnek körülöttem. Elkezdtek injekciózni és élesztgetni. (Ilyenkor mi is ki szoktuk vezetni a hozzátartozókat, mert csak útban vannak.) Sok, addig lényegesnek tűnő dolog elvesztette fontosságát, és fordítva.

Olyan élmény volt, mint amikor a gyerekek belenéznek abba a távcsőbe, aminek az egyik végén minden óriási lesz, ami közel van, majd megfordítják, és végtelenül kicsinek és távolinak tűnik minden, ami addig közel volt. Azóta másképp látom az életet és a halált.

– Ön katolikus?

– Reformátusnak születtem, de a családomban mindenféle vallású ember volt. Apám mindig nevetve mondta: nem lesz teljes a család, amíg nem hoztok egy zsidó vőt vagy menyet. Aztán az egyik bátyám hozott.

– A földi élet utolsó pillanataiban az emberek miben hasonlítanak leginkább egymásra?

– Mindenki csontig lemeztelenül. Sokszor jut eszembe egy Kosztolányi-sor: "Mint aki a sínek közé esett/ És általérzi tűnő életét." Akár hívő az illető, akár nem, mérleget von. Még a gyerekek is kívánják, hogy elmondják életük lényeges dolgait. Tudniillik a léleknek igénye, hogy amikor érzi az elköltözés közeledtét, kibeszéljen, megbánjon vagy megbocsásson mindent.

– Mik a leggyakrabban visszatérő mozzanatok vagy mondatok?

– Hát ezért dolgoztam, ennyi butaságra költöttem, miért nem foglalkoztam több időt a gyerekeimmel, hogy rontottam el így a házasságomat, hát mi voltam én, hová megyek most? Hívok lelkészt, ha kívánja, vagy ha nincs elég erőm vagy hitem, vagy ha éppen nem vagyok az irányában eléggé intuitív. Ha egy konzervatív hívőről van szó, sokszor elkezdem vele együtt mondani a Miatyánkot. Ima közben megkérdezem tőle, van-e valaki, akire haragszik, s meg tud-e neki bocsátani. Megkérdezem, hogy magának meg tud-e bocsátani, Istennek meg tud-e bocsátani. Tudniillik a legtöbb ember a halálos ágyán is harcol Istennel. Egy kis vasárnapi hit ugyanis a halál közelségében nem segít. Szétporlik, lebomlik minden máz és külsőség. Pillanatok alatt különbséget lehet tenni lényeges és lényegtelen, igazság és hazugság között.

A legkeser?bb élmény az, amikor a vallásos vagy felszínes hit hirtelen eltűnik, de az igazi felépítésére nincs már idő vagy lehetőség. Ilyenkor nyögve, nyüszítve hagyják itt ezt a földi világot, szellemük valahogy érzi azt, ami rájuk vár.

– Haláluk előtt az emberek gyakran hívőkké lesznek?

– Mondhatni. Ez az utolsó döntési lehetőségük, amit pontosan tudnak. Csak erre nem mindenkinek van már lehetősége. A mi kultúránk eldugja a halottakat. Elfekvőkön, elfüggönyözött kórházi ágyakon halnak meg az emberek megalázottan és elhagyottan. Régen a halott testnek adtak méltóságot. Erdélyben még ma is illik a haldoklót hazavinni, hogy otthon végezze be, s aztán a holttestet tisztelettel felravatalozzák, szekérre teszik, és kiviszik a temetőbe.

– Volt a praxisában olyan eset, amikor valaki a maga segítségével a halál helyett az életbe gyalogolt vissza?

– Volt egy halmozottan fogyatékos kislány, akit etetni kellett, nem volt szobatiszta, s nem tudta kinyújtani a lábait sem. Az édesanyja őrjöngött, amikor közölték vele, hogy a lánya napokon belül meg fog halni. Lehívtak az osztályra, hogy beszélgessek vele. Egyszer csak azt mondja nekem: Tessék megérteni, én borzasztóan szeretem a kislányomat így nyomorékon is, és érzem, hogy ő is engem. Nem akarom őt elveszteni, nekem igazi hitem van. Erre én azt mondtam neki, ha így van, egy imában bízzuk kislánya életét Istenre. Imádkoztunk. Aztán megnyugodott, nem sírt, nem lármázott tovább. Az osztályon mindenki tudta, hogy a kislány menthetetlen. Jött a hosszú hétvége. S mikor kedden bemegyek a kórterembe, látom, hogy szellőztetik az ágyát. Kérdezem a nővértől, mikor halt meg a kislány. Azt mondja, nem halt meg, hazament. Hogyhogy, mi történt? – kérdezem. – Mi sem tudjuk, de még aznap jobban lett.

– Mi a helyzet a tömegkatasztrófában hirtelen meghaltakkal vagy a meggyilkoltakkal?

– Mindig is sürgettem, hogy foglalkozzon valaki a katasztrófában meghaltak családtagjainak gyászával, mert az egy más formájú gyász. Tömegszerencsétlenségeknél, katasztrófáknál – például buszbaleseteknél, amik megszaporodtak mostanában – még külön tragédia, hogy nincs idő felkészülni, nincs idő változtatni, nem marad idő Istenre, és valószínű, hogy a meghaló így nehéz helyzetbe kerül. Nem könny? feldolgozni, elfogadni azt, amikor erőszakosan szakad meg egy élet. A hozzátartozók is talajvesztettekké és bizonytalanokká válnak, mert az igazságtalanságot nem tudják feldolgozni. Különösen, ha ezt egy egész nemzet éli meg. Gondolok például szeptember 11-re, amikor egy egész város érezte magát megalázva és meggyalázva.

– A gyerekekkel való foglalkozás jobban igénybe veszi az erejét és a személyiségét?

– Évtizedekig dolgoztam a Tűzoltó utcai gyermek onkológián.

A gyerekek bizonyos százaléka még a halála napját is pontosan megmondja, roppant érzékenyek mindenre, a szellemvilágra is. Az egyik leukémiás gyerekünk azt mondta: ne hozzatok nekem vasárnap játékot, akkor már nem fog kelleni. A gyerekeknek egyébként nincs halálfélelmük, azt a mi szemünkből tanulják meg. Nem szoktam hazudni nekik. Ha kérdi tőlem egy haldokló kisgyerek, nem mondom neki, hogy nem fog meghalni.

– Akkor mit tetszik mondani?

– Azt, hogy bizony lehet, de azért vagyunk, hogy segítsünk.

A hazugság megijeszti a gyerekeket. Mindenkivel az életkorának megfelelő szinten beszélem meg a dolgokat. Egyszer a gyerekek eljátszották nekem, hogy melyik orvos hogyan viselkedik – pontosabban fogalmazva hogyan hazudik –, amikor egy betegtársuk elmegy.

A gyermekek szüleivel már nehezebb dolgom volt. Sok gyermekre a szülőről ragad át a riadalom és a félelem. Ezt csak egyféleképp oldhatom, ha én magam nem félek a haláltól, és ezt belülről autentikusan átadom. Ha a gyerekek pánikba esnek és félnek, mi vagyunk a hibásak, mert titkolózunk, hazudunk, nem válaszolunk a kérdéseikre. Közben meg ömlik a gyerekekre a képernyőről az agresszív halál. Azt mondja nekem a múltkor az unokaöcsém: "Ali néni, én nem szeretem a krimit, unom. Megölnek egy embert, és akkor egy óráig csak azon tűnődjek, hogy ki ölte meg? Bezzeg egy jó akciófilm, ahol meghalnak harmincan, pláne egy számítógépes játék, ahol én is megölhetem őket!"

A játék az egyik legszuggesztívebb cselekvés. A gyerekek átviszik a játékot az életükre. Összemosódnak a határok a játék és a valóság között, és egyszer csak lelövik a tanárukat. Vagy egymást.

A halálról meg nem merünk velük őszintén beszélni. Pedig ha megtennénk, az életet is nagyobb felelősséggel élnénk.