– Az elmúlt időszakban eltűnt, alig látni. Miért?
– Az, hogy az ember mennyire van a politika frontvonalában, részben személyes döntése is. Közismert, hogy nagyon sokat dolgoztam azért, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció leváltsa
a Fidesz-kormányt. Örültem is a kormányváltásnak. Ellenben a koalíciós tárgyalások során úgy értékeltem, hogy az SZDSZ nem tud élni a lehetőséggel, és ezért konfliktusba kerültem mind a párt vezetésével, mind a kormányalakítást uraló felfogással. Helytelennek tartottam ugyanis a nemzeti közép programját. Az volt az álláspontom, hogy ez működésképtelen és tartalmatlan jelszó. Világos volt számomra, hogy nagyot téved az, aki azt gondolja, az ellenzéki pártok egy reggel úgy ébrednek, hogy megtörlik könnyes szemüket, és azt mondják: milyen igazuk van a kormánypártoknak. Az ellenzéknek a feladata a kritikusság.
Nem üres gesztusokat kellett volna tenni az irányukba, hanem a politikai tevékenységünket jellemző szabályrendszert kellett volna világossá tenni.
Fodor Gábor. Elutasította a bársonyszéket Fotó: Somorjai L.
Elhibázottnak tartottam az SZDSZ szerepvállalását is a koalícióban. A történelem egy fantasztikus lehetőséget hozott az SZDSZ számára és – sajnos – nem tudott élni vele, mert rossz koncepció alapján lépett be a koalícióba. Szerintem az SZDSZ-nek olyan tárcákat kellett volna kérnie, amelyek a kormány egész tevékenységére hatnak, illetve ragaszkodni kellett volna szimbolikus pozíciókhoz is.
– Említene konkrétumokat is?
– Néhány minisztérium a kormány egész tevékenységére kihat, ilyen a pénzügy-, a külügy- és az igazságügyi minisztérium. Az SZDSZ-nek ezek közül kellett volna valamelyiket "bevállalnia", és az országgyűlés elnöki pozícióját. Ezt szimbolikus pozíciónak nevezném: gondoljon bele, a miniszterelnök szocialista, a köztársasági elnök konzervatív. Ilyen helyzetben egy liberális házelnök személye önmagában is üzenetet hordozna.
A harmadik ok a D–209-es ügy, amelyet a bajok egyik fő gyökerének tartok. Ennél az ügynél derült ki, hogy nincs tisztázva az a normarendszer, amelyet a két párt egymástól elvár, illetve amelyet a társadalom elvár a politikai elittől. Nagy probléma volt számomra, hogy a miniszterelnök úr nem mondott igazat sem az SZDSZ-nek, sem a választóknak.
Értékeltem viszont, hogy a miniszterelnök beismerte hibáját, és azt mondta, hogy ma már másképp cselekedne. De ezzel nincs tisztázva a közös normarendszerünk. Az SZDSZ így morális szempontból légüres térbe került, hiszen korábbi értékítéletével, álláspontjával került szembe. Tudom, hogy ennek az az egyik oka, hogy a kormánypártok táborában nagy volt a félelem, hogy "jaj, nehogy visszajöjjön Orbán Viktor". Ezt borzalmas önbecsapásnak tartom, mivel a félelem miatt hajlamosak vagyunk saját hibáinkat elnézni, ami viszont kiüresedéshez, csalódottsághoz vezet.
Fontos lett volna az SZDSZ számára, hogy képviseljen egy értékrendet. Például, ha egy miniszterelnök nem mondja meg az igazságot, akkor amellett ne menjünk el következmények nélkül.
Ezek voltak azok az okok, amelyek miatt "visszaléptem" a frontvonalból, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az SZDSZ vezetéséből sem jelezték, hogy szükségük volna rám.
– Ahogy elkezdte mondani az indokokat, hogy miért is "vonult" vissza, a fülemben már hallom is a kritikusainak a véleményét, miszerint a házelnöki posztra személyesen "hajtott", és hiába ajánlották önnek a környezetvédelmi miniszteri posztot – amelyre sokan kapacitálták –, sértettségből és a nagyobb ambíció miatt nem fogadta el.
– Nem vagyok semmire és senkire megsértődve, mert a politikai életben egy idő után az embernek – ha normális akar maradni – érdemes elfelejtenie a sértődékenységet. Azt pedig kulcsfontosságúnak tartottam, hogy SZDSZ-es legyen a házelnök, és rögtön a tárgyalások elején elmondtam, hogy hajlandó vagyok ezt a tisztséget elvállalni. Ha az SZDSZ – és a koalíciós partner – úgy ítélte volna meg, hogy bennem van bizalma, ez esetben – úgy gondolom – ezt a feladatot meg tudtam volna oldani. Ha úgy gondolták volna az SZDSZ-ben, hogy más lenne alkalmas, akkor őt is teljes mellszélességgel támogattam volna. A cél számomra az volt, hogy SZDSZ-es legyen a házelnök, persze egy erre alkalmas szabaddemokrata.
Visszatérve a sértődöttség vádjára: ezt rosszindulatú pletykának tartom. Akik ismerik az egész helyzetet, azok pontosan tudják, hogy ebből egy szó nem igaz. Nem vagyok pozíciómániás. Ha ilyen ember lennék, akkor gyakorlatilag mindegy lett volna számomra, mit ajánlanak fel. Az lett volna a lényeg, hogy beüljek egy bársonyszékbe. Én éppen az ellenkezőjét tettem.
– A környezetvédelmi tárcával mi volt a gondja? Általános vélemény, hogy az SZDSZ-nek jelenleg négy ismert, politikailag "eladható" "arca" van: Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Demszky Gábor és Ön. A párt részére is hozott volna a konyhára, ha "fajsúlyos" politikusként elvállalja ezt a tisztséget.
– Valóban felajánlották nekem ezt a tisztséget, de mivel az SZDSZ koalíciókötési koncepcióját elhibázottnak tartottam, képmutatás lett volna elvállalnom ezt a feladatot. Szerintem az SZDSZ-nek nem az a célja, hogy "megtöltse" a bársonyszékeket, hanem az, hogy miként tud ebben az időszakban megerősödni, a választóknak azt bemutatni, hogy az SZDSZ elengedhetetlenül fontos a magyar politikai életben. A környezetvédelmi tárca valóban sok lehetőséget hordoz az SZDSZ számára, hiszen Magyarországon egyre több ember – és sok fiatal – környezettudatos gondolkodású. Szerintem akkor lett volna kitörési pont a környezetvédelmi tárca, ha van elképzelés arról, hogy az egész kormányzással mit akarunk kezdeni. Hiába teszünk be sikeres "arcokat" egy-egy minisztériumba, reménytelen, hogy ilyen részfeladatok a párt egészének megítélésére hatást gyakoroljanak. Hiszen az elmúlt tizenhárom év bebizonyította, hogy a kormányról szól a politika. S itt jön az a kérdés, hogy mi a szerepe az SZDSZ-nek a kormányon belül. Sajnos úgy látom, az idő igazolta az én értékelésemet: az SZDSZ az elmúlt másfél évben nem erősödött meg; a közvélemény-kutatások szerint még a kormány népszerűségének időszakából sem profitált.
– Miként dolgozza fel azt a helyzetet, hogy immáron ez a második párt, ahol úgynevezett belső ellenzék vezetőjévé vált?
– Úgy gondolom, nagyon fontos szerepem volt abban, hogy az SZDSZ bekerült a parlamentbe, és leváltottuk az Orbán-kormányt. Már ezért megérte.
– Úgy értem a kérdést, mint politikus értelemszerűen hatással kíván lenni a folyamatok alakulására. Most, kívülről úgy tűnik, mintha – ahogy egykoron a Fideszben – nem Önök lennének a fősodorban.
– Az SZDSZ-en belül mi, akik sok kérdésben ellentétes véleményt képviselünk, mint a pártvezetés, talán soha nem voltunk ilyen erősek. Ráadásul az a meggyőződésem, hogy az eredeti 1990–1992 közötti Fidesz "fősodort" mára mi néhányan, akik az SZDSZ-ben politizálunk, képviseljük. Az egykori fiataldemokraták liberálisból tekintélyelv? jobboldalivá váltak, s ez sokminden a szememben, csak nem hiteles politika. Az a "fősodor" pedig, ami az SZDSZ politikáját az elmúlt hat-hét évben jellemezte, mára a kiesés határára sodorta a pártot.
– Ön szerint milyen lehetőségek állnak a koalíció rendelkezésére, hogy változtasson a népszerűségvesztés trendjén, és 2006-ban újra e két párt kapjon jogosítványt a kormányzásra?
– Ágh Attila politológus néhány napja írt egy cikket, az volt a címe, hogy egy "El nem mondott beszéd margójára". Arról szólt az értekezés, hogy a miniszterelnök úrnak el kellett volna mondania egy beszédet az őszi ülésszak elején, és elfelejtette ezt. Így gondolom én is. Medgyessy Péternek világossá kellett volna tennie, hogy politikai változásokra van szükség, nem kiigazításra, hanem fordulatra.
Ugyanis szemben azzal, amit a kialakult háborús pszichózis generál – "jaj, nehogy Orbán Viktor visszajöjjön" –, én azt gondolom, hogy józanul és előítélet-mentesen kell vizsgálnunk az adott politikai szituációt. Ha van valami, ami a Fidesz-mentalitást és a Fidesz-Magyarország visszatérését szolgálja, az az Orbán Viktortól való rettegés.
– Egyébként a kormányváltás óta javult az egykori jó barátjával, Orbán Viktorral való kapcsolata?
– Semmilyen kapcsolatban nem vagyunk.
– Köszönnek egymásnak?
– Természetesen, ha találkozunk. Az az igazság, hogy a parlamentben nehéz összefutni vele, mert ritkán jár be. Talán már tudnánk egymással beszélgetni. Én élesen szemben állok azzal a politizálásal, amit ő képvisel, de eszem ágában sincs ezért gyűlölni, ellenségnek tekinteni.
– Az előbb azt említette, hogy mindenki az Ön egykori barátjától, Orbán Viktortól retteg. Jogos ez? 2006-ban, ha esetleg újra Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, akkor lehet, hogy egy új arcát ismerhetik meg a baloldali és liberális szavazók, amelyek a "rettegést" okafogyottá teszik.
– Jó lenne, ha a háborús pszichózisnak vége lenne. Nem jó a rettegés. A jobboldalon ugyanúgy félnek a baloldaltól. Ez egészségtelen. Viktorról szólva: nem látom a pszichikai-lelki folyamatokat, amelyek ehhez a változáshoz vezetnének. Szerintem a kormányzást onnan folytatná, ahol abbahagyta. Akkor lesz változás, ha valaki átlépi a Rubicont, és nem a háborús pszichózisból indul ki. A jobboldalon sem látom ennek a változásnak a jeleit.
A Fidesz-Magyarország számomra a megfélemlítések időszaka volt; a központilag irányított és befolyásolt gondolkodás, az állam felnövesztésének birodalma, ahol az állami kézből etetés filozófiája volt a domináns. Ennek a visszatérését az akadályozhatja meg, ha saját elveink és eszméink mellett nagyon határozottan lépünk fel, és értékeket sugározunk. Hogy ez az ország működőképes legyen, a jognak becsülete legyen és a közös játékszabályok kialakuljanak. Ne az legyen az állandó mentalitás, hogy aki hatalmon van, annak mindent szabad, azt nem korlátozzák a törvények. Én mindig is hadakozni fogok az ellen, hogy a saját hibáinkat elnézzük amiatt a fennkölt cél miatt, hogy nehogy visszajöjjön a rettegett Viktor.
Ágh Attilával szólva, a mi oldalunkról ez a beszéd hiányzik, hiányzik az őszinte szembenézés azzal, ami van. Még nem késő. Hangsúlyozom, nekem az az érdekem, hogy ez a kormány sikeres legyen, és Orbán Viktor minél tovább ellenzéki vezető maradjon. Ez viszont nem fog úgy menni, hogy az embereink röplapokat osztogatnak az utcákon, hogy milyen fantasztikus sikereink vannak. Ez nem ráolvasás módjára működik.
Az emberek nagyon finom "műszerek". Érezni kell, hogy az emberek változtatni szeretnének, hogy az ország másmilyen legyen. És tudni kell, hogy azért nyertünk, mert a jobboldalt korruptnak, hiteltelennek és félelmet gerjesztőnek ítélte meg sok választó.
– Ez nagyon szépen hangzik, de nézzük, hogy a gyakorlatban milyen ügyekkel kell foglalkoznia a kormány-koalíciónak. Itt van például Gyurcsány Ferenc ügye.
– Szeretnék még egy közhellyel szemben hadakozni. Az elmúlt években közkeletűvé vált az a vélemény, hogy az erkölcsi kérdéseknek nincs helye a politikában. Ezt a felfogást rombolónak tartom. Világosan látni kell, hogy Magyarországon az összes eddigi kormány erkölcsi kérdések miatt vesztette el a választásokat. Nem azért, mert nem osztogatott eleget, és nem is szakmai, politikai kérdések miatt.
Gyurcsány Ferencet tehetséges embernek tartom. Számomra szimpatikus, hogy képes nemcsak a holnapról, hanem a holnaputánról is gondolkodni. De van egy másik oldala is a történetnek. Ebben az országban volt egy rendszerváltás, és aki részt akar venni a politikai közéletben, de része volt az előző rendszerben, annak el kell számolnia azzal, hogy milyen volt a múltja. Magyarországon létezik egy közvélekedés, amely arról szól, hogy sokan az egykori politikai összeköttetéseiket felhasználva jutottak vagyonhoz és gazdagodtak meg. A miniszter esete erről a dilemmáról szól. Őszintén el kell mondania, hogy ezekben az ügyekben mi az igazság, és ha hibázott, azt el kell ismernie.
– "Bűnbánatot" kell tartania nyilvánosan?
– Őszintén és világosan kell beszélnie, mert itt megint a rendszerváltás ügyéről van szó. Ha egy ember emberek százezrei bizalmára számít, azt szeretné, hogy a választásokon nagy számban tüntessék ki őt a bizalmukkal, akkor neki ugyanolyan mértékű, teljes bizalmat kell adnia az embereknek.
– A politikai élet egyik akut problémája a legfőbb ügyész személye körül kialakult helyzet.
– Szerintem hiba történt annak idején a Fidesz részéről, amikor Polt Pétert választották legfőbb ügyésznek. Azért nem lett volna szabad megválasztani, mert nem lehet a Magyar Köztársaságban magas rangú, független tisztviselő olyan személy, aki látványosan és nyíltan kötődik egy politikai párthoz. Polt Péter 1994-ben Fidesz-képviselőjelölt volt. Ha egy ilyen helyzetbe belemegy egy kormánykoalíció, akkor onnantól fogva a vitatható döntéseivel kapcsolatban – melyek lehet, hogy jogszerűek, de politikailag vitathatóak – mindig felmerül az a kérdés, hogy elfogult az illető. Bármit is tesz Polt Péter, soha nem fogja tudni magáról lemosni ezt a bélyeget.
Sajnálom őt, mert a szakmai autonómiáját is feláldozta, hiszen a jogászok egy jelentős része nem ért egyet szakmai tevékenységével. A polgárok egy jelentős része nem a jogi érvelésekre fog figyelni, hogy igaza van-e, vagy sem, hanem arra fog emlékezni, hogy az ő vezetése alatt nem kerülhettek a Fidesz-ügyek a bíróság elé. Ezzel a Fidesz is rosszul jár, hiszen ha valóban semmi vétséget nem követtek el, akkor a bíróság amúgy is felmentette volna őket. Így viszont a gyanú megmarad.
A kormánykoalíciónak a ciklus elején kellett volna megegyeznie Polt Péterrel az esetleges távozásáról – kizárólag az ellentmondásos helyzet felszámolása miatt –, és egy minden vitán felül álló személyt kellett volna kinevezni. Most már ezt nem lehet megtenni. Poltnak maradnia kell, mert ha nem így lenne, akkor mi ugyanúgy cselekednénk, mint az általunk kritizált Fidesz.
– Kondor Katalin egykori titkosszolgálati múltjáról szóló cikkek is nagy vihart kavartak.
– Egyrészt meg kell várni a végeredményt. Ha igazak a vádak, Kondor nem maradhat rádióelnök.
– Az mennyire zavaró, hogy nem az a cél, hogy az igazság derüljön ki az egykori ügynökvilágról, hanem csak egyes személyek "besározása"? Bár ebben az esetben nagyon úgy tűnik, hogy Kondor saját "bűneiről" van szó.
– Azért lett volna szerencsés a német típusú megoldás a pártállami "hálózattal" kapcsolatban, mert ez lehetővé teszi, hogy ne általánosságban, hanem személyre szólóan lehessen kideríteni, hogy ki mit tett. Az elmúlt tizenhárom évben személytelen masszává tették ezt a hálózatot, miközben bagatellizálni igyekeztek a tevékenységüket. Ezzel azt érték el, hogy mindenki gyanús, aki az előző rendszerben bármiféle tevékenységet vállalt.
Pedig jónéhány normális és tisztességes ember vett részt a Kádár-korszakban a közéletben. Nem lehet a jobboldal "kommunistáját" másképpen mérni, mint a baloldalét. Nem kéne semmiféle jogi szankciót alkalmazni a pártállam tisztségviselőivel kapcsolatban, csak egyet kellene következetesen elvárni: beszéljenek őszintén egykori önmagukról.
A megoldás az lenne, ha mindenki becsülettel elszámolna azzal, hogy mit tett akkor. S ne csak akkor beszéljen róla, ha leleplezik. Most ki fog derülni a jobboldal részéről, hogy mennyire őszinte az elmúlt évben hangoztatott kommunistázásuk és számonkérésük.
2003. 10. 17. (VII/42)
