Egy mélyről jött ember

Miklósi László. 200 métert úszik víz alatt egy levegővétellel

– Ez mikor volt?

– Arra már nem emlékszem, kicsi voltam. Akkor még nem tudtam úgy gondolkodni, hogy hány éves vagyok. Egy bajszos, vörös hajú ember kedveskedett nekem az intézetben, mindig kérdezte, hogy hozzon-e nekem autót ajándékba, de nem tudtam válaszolni, mert nem volt szókincsem, nem tanított senki beszélni. Amikor kivett, azt mondta, hogy át kell engem helyezni máshová, és sokkal jobb lesz, ha sok gyerekkel lehetek együtt, és ehhez hasonlókat dumált be nekem. Én meg elhittem neki.

– Pénzért adott el?

– Nem tudom, hogy pénzért, nem fogtam én fel, hogy mi történik.

– De hát ennek kellett, hogy nyoma legyen papíron. Nem hiányoztál az államnak?

– Ezek szerint nem. Akkoriban mindent el lehetett intézni.

– Mit kellett dolgozni?

– Le kellett menni a víz alá minden hülyeségért. De nem csak én voltam ott kicsi, aki dolgozott, hanem még sokan. Fizetést nem kaptunk érte. Enni adtak, és egy hajón laktunk. Mi gyerekek a hajófenékben aludtunk, tudod, így alul-felül ágyakon egy csomóan. Volt egy haverom is, egy laoszi fiú, akivel mindig versenyeztem, hogy ki bírja tovább a víz alatt, meg ki tud mélyebbre menni.

– És hogy beszélgettetek?

– Mutogattunk. Sok országból voltunk ott.

– Mit kellett felhozni a víz alól?

– Mindent, ami csak létezik. Kagylót, kancsókat, ilyen régiségeket. Télen pedig zsákokat cipeltünk fel a hajóra.

– Meddig voltál fogságban?

– Öt-hat évig, azt hiszem.

– Hogy kerültél haza?

– Egy magyar iskolaigazgató talált rám, aki ott nyaralt, a Salamon Feri bácsi. Elkezdtünk beszélgetni, és ő hozott vissza.

– Iskolába jártál?

– Már rég iskolába kellett volna járnom, mikor hazajöttem. A Feri bácsi íratott be Csepelre, nehezen tanuló felnőttek közé. Kertészeti általános iskola volt, két év alatt elvégeztem. Közben kollégiumban laktam, és a kerti munkákért kaptam pénzt. Utána a Feri bácsi beíratott egy malomipari iskolába, ahol molnárnak tanultam. Azt is elvégeztem, utána két évig dolgoztam molnárként a ferencvárosi malomban. De gondoltam egyet és eljöttem, mert többször is ellopták mindenemet. Megkaptam a fizetésemet, betettem a szekrényembe, eltűnt. Szerintem azok lopták el, akik a rizshántolóban dolgoztak, és sokat voltak börtönben. Felháborodtam, és eljöttem. Mivel a kollégiumot is otthagytam, nem tudtam hova menni. Ismertem egy papot, a Lajos bácsit, aki segített albérletet találni, csak abba meg nem volt víz és fűtés, és jött a tél. Minden vasárnap toltam egy tolószékes nénit a szomszédból a templomba. Ott énekelt a kórusban. Az az öreg néni, aki hozzá járt takarítani, az mondta, hogy van felvétel egy kollégiumba takarítónak. Gondoltam, télre meglesz az állásom, nyáron meg megyek külföldre búvárkodni a búvárszövetséggel. De aztán lekerültem a konyhára, és azó-ta is ott vagyok. Ez olyan tizennégy-tizenöt éve lehetett. Egyszer még elmentem egy bicikliszervizbe dolgozni, de aztán a főnök visszahívott a konyhára, mert azt mondta, hogy jó munkaerő vagyok.

– Szakács vagy?

– Nem, mosogatok.

– Közben sportoltál tovább?

– Igen, de az úszást hanyagoltam, mert úgy voltam vele, hogy végre megszabadultam a kalózoktól. Nem akartam még gondolni sem rájuk, nagyon sokat kellett dolgozni. Inkább futottam. Részt vettem maratoni versenyeken, amiket sosem nyertem meg, de élveztem a küzdelmet.

– A búvárszövetséggel hogy kerültél kapcsolatba?

– Feri bácsi mutatott be Vörös Jánosnak, a búvárszövetség elnökének, hogy készítsenek fel versenyekre, mert akkor már tudtam négy-öt percet víz alatt egy levegővel. Mindig segítettem a búvároknak cipelni a cuccokat, palackokat, ezt-azt, ismerték a képességeimet, hogy meddig tudok lent maradni, de sokan nem kedveltek ott, irigyek voltak, mert ők ennyit nem bírtak víz alatt, mint én. Mindig ment a duma, beszólások. Vörös János szeretett, de ő sajnos meghalt.