hetilap

– Földi úr, Ön egyike volt azoknak a fegyverzetellenőröknek, akik közvetlenül a háború előtt jártak Irakban. Vannak-e Irakban most vegyi fegyverek?– Közismert, hogy Irak a hetvenes évek óta rendelkezett vegyifegyver-programmal, 1995-ben derült ki, hogy biológiai programjuk is volt, ráadásul úgy, hogy az ENSZ fegyverzetellenőrei négy éve voltak már jelen az országban. Ennek ellenére az a "megérzésem", hogy 1991 óta nem újították fel sem a kísérleteket, sem a gyártást. Ez természetesen csak magánvélemény. – Ha nem folytatták a fegyverkezést, akkor mire volt jó ez a sok huzavona a fegyverzetellenőrzés körül, miért akadályozták meg az ellenőrzést? – Ez valószínűleg az ő sajátos mentalitásuknak köszönhető. Amikor Irak 1991-ben elvesztette az első öbölháborút, az ezt követő ENSZ-határozatok kimondták, hogy Iraknak meg kell semmisítenie a tömegpusztító fegyvereit, ezért felállítottak egy ENSZ-bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy mindezt felügyelje, ellenőrizze és dokumentálja. A rendelkezések értelmében az irakiaknak hat teljes hónapon keresztül kellett volna kooperálniuk az ENSZ felügyelő szerveivel, és akkor feloldották volna a nemzetközi szankciókat. Na most ők addig "ügyeskedtek", amíg nem sikerült nekik ezt a hat hónapot felmutatniuk. Hat éven keresztül voltak Irakban az ENSZ-ellenőrök, de nem volt benne egy olyan hathónapos időszak, amikor elmondhatták volna, hogy "igen, mindent megadtak, amit kértünk", tehát a szankciókat fel lehet oldani. Mindig volt valami gond, például nem lehetett bejutni az elnöki rezidenciákra… – Tudatosan akadályozták az ellenőrzést, vagy így próbáltak dacolni a külföldi nyomással?– Ahol lehetett, betartottak az ellenőröknek, ez biztos. Ugyanakkor viszont időnként azzal lőttek öngólt, hogy túl lelkesek voltak. Volt egy anyagmérleg, amely szerint el kellett számolniuk néhány tonna vegyi harcanyaggal, néhány tonna biológiaival, illetve volt még harminchat darab SCUD rakéta, amit meg kellett semmisíteni. Egyszer csak szóltak az ENSZ-ellenőröknek, hogy ők ezeket a  rakétákat az előző nap megsemmisítették a sivatagban.  A szerződés szerint ezt ENSZ-felügyelet mellett kellett volna megtenniük. Amikor odamentek az ENSZ-ellenőrök, látták, hogy itt tényleg van egy halom rakétaroncs, de hogy ez most harminchat darab vagy tizenhét, azt senki sem tudja megmondani. Ilyeneken bukott meg az együttműködés. – 1997 és 2002 között szünetelt a fegyverzetellenőrzés, nem lehetséges, hogy ez alatt az időszak alatt Irak felújította a tömegpusztító fegyverek gyártását célzó programjait? Önök mit találtak, amikor újrakezdték a fegyverzetellenőrzést?– Hát én a szegénységen kívül, megmondom őszintén, nem sokat láttam. – Nem találtak semmit, ami a fegyverkezésre utalt volna?– Ez megint egy olyan kérdés, amire nem lehet egyértelm? választ adni. Nem igaz, hogy nem találtunk semmit. A következő a helyzet: a legutolsó ENSZ-határozat, ami minket felhatalmazott az ellenőrzésre, azt mondta ki, hogy sem vegyi, sem biológiai, sem egyéb harcanyagból, sem ezeknek az előállításához szükséges úgynevezett prekurzor anyagokból nem birtokolhatnak egy grammot sem. Mi pedig találtunk például egy olyan üveget, amiben pinakolin volt. Ez egyértelműen a szomán nev? idegméregnek az egyik prekurzor anyaga, semmi másra nem használják. – Akkor, gondolom, ők is csak arra használták.– Igen, de az a labor úgy be volt porosodva, hogy ott tíz éve biztosan nem csináltak semmit sem. Felmerül a kérdés, hogy akkor mi mit írjunk a jelentésbe? Megsértették az ENSZ határozatát, mert találtunk prekurzor anyagot? Annyi anyagból, amit mi találtunk, nem lehet nagy mennyiség? idegmérget gyártani, a tokiói metróban ennek sokszorosát használták. Mellesleg a mi három hónapos ellenőrzési időszakunk alatt megmutattak mindent, amit kértünk.– Most már igen?– Most már érezték, hogy nagyon nagy baj van. Mindent megadtak. Ha azt kértük, hogy nyissanak ki egy olyan ajtót, amin tizenkét lakat van, akkor mind a tizenkettőt leverték egy nagy kalapáccsal, és sosem mondták, hogy nincs meg a kulcs, vagy nincs meg az az ember, akinél a kulcs van. Korábban ugyanis ez volt a kedvenc szokásuk. Most nem mondtak ilyet. Mindig be lehetett menni mindenhova. Bármit kértünk, találtunk ki, azt mindig megadták. – Akkor a korábbi huzavona valamiféle arab mentalitás lett volna?– Valószínűleg igen. Ilyet mi is tapasztaltunk. Egy vegyipari gépgyárban azt vizsgáltuk, hogy képesek-e előállítani olyan különleges ötvözetekből készült reaktorokat, vegyipari gépeket, amelyekkel önállóan megoldható lenne bizonyos harcanyagok, főleg idegmérgek gyártása. Ez volt a központi kérdés. Ők azt válaszolták, hogy ők erre nem képesek. Mondtuk, hogy nekünk nem ezek az információink vannak. Az igazgató és a műszaki törzs tagadott mindent. Közben kapták a hírt, hogy az ellenőreink több csoportban elkezdtek szétszéledni a gyár területén. Fél órával később végül eljutottunk oda, hogy terveztek ilyen eszközöket, még egy fél óra múlva bevallották, hogy az alapanyagokat is beszerezték, végül beismerték, hogy két darabot le is gyártottak. És ők nem érezték úgy, hogy minket folyamatosan hitegettek, vagy becsaptak volna. Náluk ez részben természetes, olyan, mint a piaci alku. – Milyen volt a háború árnyékában dolgozni?– Az elején lelkesek voltunk és bizakodóak, de aztán ahogy telt az idő, rá kellett jönnünk, hogy mi már akármit is mondhatunk, a dolgok mennek a maguk útján. Mivel nem találtunk semmi jelentőset, a további vizsgálatokhoz időt kértünk, de akkor már nyilvánvaló volt, hogy nem adnak több időt, mert akkor eltelt volna a március és április, és nyáron már nem lehet megindítani a háborút. A lelkesedés tehát a későbbiekben kicsit megcsappant. Amikor január vége felé Colin Powell beszámolt az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt azokról a bizonyítékokról, amiket arra vonatkozóan találtak, hogy Irak folytatta tömegpusztító fegyvereket előállító programjait, néztük a CNN-t, és nem értettük, hogy miről beszél. Az ott ismertetett bizonyítékok nem igazoltak semmit. – Vegyészként és katonaként mi a véleménye: elképzelhető, hogy lesznek a jövőben olyan terrorista akciók, amelyek során vegyi fegyvereket vetnek be?– Nehéz erre válaszolni, vegyi fegyvereket előállítani nem könny? feladat, főként ipari mennyiségben.– Kis mennyiség is elegendő azonban, hogy kellő riadalmat váltson ki. Ezt bizonyította a tokiói metróban történt szarintámadás is. – Nekik sem ment könynyen, pedig biológusuk és vegyészük is volt. A metróban elkövetett merénylet előtt ők már többször bevetettek biológiai harcanyagokat, csak senkinek sem tűnt fel, mert nem voltak áldozatok. Hiába tudja valaki ugyanis megcsinálni a nyersanyagot, ha rosszul oszlatja szét, akkor sikertelen lesz a bevetés.– Ön szerint Magyarországon lehetséges-e egy ilyen jelleg? akciót végrehajtani?– Nem könnyen. Bár a vegyi fegyverekként aposztrofált méreganyagok előállításához szükséges receptek fenn vannak az interneten, meg benne vannak a szakkönyvekben, a részletek sokszor szándékosan nem szerepelnek. A kémiai egyenlet ismerete önmagában nem elég egy ilyen méreg előállításához. Ki kell találni, hogy milyen hőmérsékleten, milyen oldószerben, milyen körülmények között és milyen segédanyagokkal játszódik le igazán jól. Ezzel el lehet kísérletezgetni hónapokig. Mindemellett nehéz hozzájutni az alapanyagokhoz is. Az olyan prekurzorokhoz, mint a már említett pinakolinhoz, nem lehet hozzájutni, mert azt civil ipari feladatokhoz nem alkalmazzák, csak idegméreg gyártására alkalmas. Nem akarok tippeket adni, de egy ilyen akcióhoz a szükséges szakértelem mellett – és ez sem elhanyagolható – úgynevezett kettős felhasználású anyagokra van szükség, olyanokra, amit a vegyiparban is használnak. Ezek megvásárlásához is azonban külön engedélyek kellenek, úgyhogy a beszerzésükhöz komoly fedőtevékenységre volna szükség.