Farkasvérből bárányvérbe

Fráter Lajos: Egyszer csak elhittem, hogy engem is lehet szeretni Fotók: Vörös Szilárd

– Miért vagy elítélve?

– Megöltük a mostohaapámat. Ütötte-verte a családot, a gyerekeket, a pénzt, ami meg volt, elhordta, kábítószerezett. Börtönviselt ember volt.

– Az igazi apáddal mi lett?

– Már akkor elhagyta az édesanyámat, mikor még csecsemő voltam. Alkoholista volt.

– Te roma vagy?

– Félvér, édesanyám roma.

– Hogyan jött a gyilkosság ötlete?

– Először nyolcéves koromban gondoltam, hogy ennek az embernek nem szabad élnie. Éjszakánként sokszor arra ébredtem, hogy édesanyámat üti-rúgja, hogy eltörnek a bordái, és tiszta vér a feje.

– Te mit csináltál, sírtál vagy elbújtál?

– Nem voltam gyenge lelkű. Néztem egy darabig a paplan alól, aztán a fal felé fordultam. Tervezgettem, hogy megölöm.

– Édesanyáddal szerettétek egymást?

– Nem annyira. Több testvérem volt, és rám valahogy nem volt idő. Mellőzött gyerek voltam, nem emlékszem, hogy valaki is szeretett volna. De én se mást. Elkezdtem lassan a sátánizmus fele hajlani. Tizenöt évesen már úgy éltem és gondolkoztam, mint egy komoly sátánista.

– Ez miben nyilvánult meg? Mit csináltál, hogyan gondolkoztál?

– A vér látványa mindig is egy kielégülést és furcsa fajta megelégedettség érzését adta. Kezdtem állatokat kínozni, aztán később ez ilyen szertartásféle lett. Elkezdtem a Sátánt keresni és szeretni. A csapatból egyedül én szólítottam őt Úrnak, mert az uramnak gondoltam. Egy kutyát drótkötélhez kötöttünk, tüzet raktunk alá, aztán bicskával felvágtam. Kézzel szedtem ki a beleit, hogy érezzem a meleg vért, ahogy rám csorog. Kielégültem ilyenkor, és azt éreztem, hogy a Sátán szeret.

– Hány éves voltál ekkor?

– Tizenhét.

– A mostohaapád akkor is ugyanúgy verte a családot, mint régen?

– Igen, de engem már nem mert. Ittam, és marihuánát szívtam, extasy tablettát szedtem, később mást is.

– Barátnőd volt?

– Egy darabig. Azalatt nem is nyúztam állatokat.

– Hogy történt a gyilkosság?

– Tizenkilenc éves voltam. Volt a féltestvéremnek egy tizenhét éves barátja, aki sokat ült már börtönben, betörések, rablások meg minden – vele jól kijöttem. A mostohaapám nem bírta ezt a gyereket, mindig azt mondta neki: egyszer úgyis megöllek. Egyik este is, mikor együtt voltunk, akkor is mondta, én meg ránéztem a haveromra, és azt súgtam neki: Ide figyelj, mi lenne, ha mi ölnénk meg őt? Kimentünk az udvarra, tervezgettük, hogy milyen kivégzési módszert alkalmazzunk, de akkor még elröhögtük a dolgot.

– Merthogy?

– Szerettük volna először lelőni, könnyen tudtunk pisztolyt szerezni. De ez túl gyorsnak tűnt, így nem kínlódott volna, a következő ötlet feldarabolni, aztán végül is maradt a bűntársam ötlete: baltát tenni a fejébe. Két hétre rá egy éjszaka meg is csináltuk.

– Hogyan telt az a nap?

– Zaklatott nap volt, sokat ittunk, meg szívtam rá. Este mikor találkoztunk, elég mámoros állapotban voltam. Aztán tizenkettő körül lementünk hozzánk, megbeszéltük, hogy a balta az ő kezében lesz, mert őrá nem gyanakszik senki. Pontosan elmondtam neki, ki hol alszik, hogy üssön, mire figyeljen. Beléptünk.

A tévé bekapcsolva maradt, zúgott, a mostohaapám kábán aludt anyám mellett, a haverom odalépett, és egy lendülettel a baltát beleállította a fejébe. A homloka fölött. Aztán kivette a baltát a fejéből, és kirohant a szobából. Mélyre mehetett, ilyen kis agyvelődarabok is mentek az ágyra.

– És te?

– Én ott maradtam, de nem halt meg azonnal, még fölült, még mondani akart valamit, még nyúlt a mobilja felé, és közben csak engem nézett, én meg gyorsan bementem a saját szobámba, amely az övék mellett volt, levetkőztem, és magamra húztam a dunnát, mintha aludnék. Anyám ekkor kezdett el sikoltozni, erre az öcsém felébredt, és azt látta, hogy én alszok. Ő rázott fel, hogy te, történt valami.

– Mikor halt meg?

– Pár óra múlva.

– Hogyan buktatok le?

– Négyen tudtak az ügyről, többek között az akkori barátom testvére is. Ő adott fel a rendőröknek százezer forintért.

– Mit éreztél, mire gondoltál a gyilkosság után?

– Semmire.

– És amikor már a börtönben ültél?

– Hogy minden széthullott körülöttem, az a kevés is, amiről azt hittem, hogy van, és gyűlöltem apámat, amiért elhagyott bennünket, és gyűlöltem mindenkit, főleg azt, aki feldobott. Szerettem volna keresztre feszíteni. Szó szerint. Szerettem volna végignézni, ahogy kimúlik.

– Már nem szeretnéd? Miért beszélsz múlt időben?

– Már nem. Nem haragszom rá, megbocsátottam neki, mert Isten nekem is meg megbocsátott

– Azt mondtad az előbb, aki sír, az gyenge lelkű. Mégis az vagy?

– Nem. Csak megtértem.

– Miért?

– Három év nyolc hónapja ülök, 2001. október 25-ének délutánján az egyik cellatársam, Olajos István Istenről beszélt nekem.

– Nem mondtad neki, hogy ne hülyíts engem Istennel?