– Kik voltak a szülei, nagyszülei? Milyen családba született?
Apám családja, a Korbulyok, régi erdélyi örmény katolikusok voltak. Korbuly nagyapám a Regnum Marianum tagjaként konzervatív, hith? katolikus volt, az édesanyám pedig egy Népszínház utcai pesti zsidó család gyermeke. Anyám annyira beleszeretett apámba, hogy még az esküvő előtt kikeresztelkedett a kedvéért. Frigyüket katolikus esküvővel pecsételték meg. Engem katolikusként neveltek, úgy is nőttem föl. Az előzményekről mit sem tudtam, csak az volt furcsa, hogy apám szülei semmilyen kapcsolatot nem voltak hajlandók teremteni anyámmal, szinte undorodtak tőle, nem is létezett a számukra. A kikeresztelkedés ilyen szempontból nem használt, apai nagyanyámék számára a zsidó zsidó marad. Sőt, a szemükben én, az unokájuk is félzsidónak számítottam. Ötéves voltam, mikor először hajlandók voltak megismerkedni velem.
– Hogyan tudta meg, hogy zsidó?
– A német megszállás után, 44. márciusában jött a sárga csillag. Akkor anyám elvitt a húgához, aki a Pozsonyi úton lakott, s látom, hogy Juci néni kabátján hatalmas sárga csillag van. Ekkor értettem meg, hogy az anyám zsidó, hogy én félzsidó vagyok, és hogy miért van ez a nagycsaládon belüli ellenszenv. Egyik éjjel civil rendőrök jöttek be hozzánk házkutatást tartani mondván, feljelentés érkezett hozzájuk, hogy az anyám zsidó ékszereket dugdos. Az akkor nagyon nagy bűntettnek számított. A följelentő a nagyanyám volt.
– Melyik szülőjét szerette jobban, ha jobban szerette valamelyiket is?
– Nekem az apám volt a mindenem. Többet foglalkozott velem, mint édesanyám. Ő orvos volt, és jó lelk? ember. Hozzá ragaszkodtam, de anyámat is nagyon szerettem. Apám a füredi fürdőszállónak volt az orvosa, de 39-ben lejárt a lillafüredi szerződése, így Pestre jöttünk. A Molnár és Mózer pipere-illatszer cégnek lett az üzemvezető orvosa. Ez egy kis gyár volt Angyalföldön, amely udvarán egy szép szolgálati lakást is kaptunk, és ahol az ostromot is átéltük. Apámat 43-ban behívták katonának mint orvost. 44 karácsonya előtt szabadságot kapott, és hazajött. Akkor az oroszok már bevették Pestet, így apám levette az egyenruhát, civillé lett, és nem ment vissza többé. Azt hittük akkor, hogy szerencséjére, hiszen a többiek orosz fogságba kerültek, és 48-ban jöttek vissza. De sajnos szerencsétlenségére.
– Miért, mi történt az apjával?
– Nemcsak a magyar betegeket gyógyította, hanem az oroszokat is. Volt egy orosz pékség a közelünkben, ahol a megszálló csapatok tisztjei, őrmesterei dolgoztak. Mindenféle bajaik voltak, többek között nemi betegségek, de apám gyógyította a tüdejüket, a veséjüket, a náthájukat is. Nem tudtuk akkor, hogy ezek az orosz katonák nappal pékek voltak, éjjel viszont rablók. De ez már nem harcoló egység volt, csak megszállók. 1945. szeptember 6-án, egy őszi éjszakán a húgommal a gyerekszobában aludtam. Még nem voltam egészen tizenkét éves. És ezek az emberek a pékségből átmásztak a kerítésen, és mivel a földszinten laktunk, bemásztak a nyitott ablakon, hogy kirabolják az orvosukat.
Szüleim pechjükre nem aludtak. A rablók és szüleim kölcsönösen felismerték egymást, így azok gépfegyverrel a kezükben lekényszerítették apámékat a pincébe. Ott agyonlőtték őket. Majd feljöttek, és amit találtak a lakásban, azt elvitték. Gyilkoltak pár ruhadarabért, egy ezüst étkészletért, egy fényképezőgépért és pár karóráért. Sőt, bejöttek a két helyiséggel arrébb lévő gyerekszobába is. Én fölébredtem, de orosz beszédet hallva veszélyt éreztem, és úgy tettem, mintha aludnék. Árvákká lettünk mindketten. Apám öccséhez kerültünk, ő lett a nevelőnk, mivel nekik nem volt gyerekük. Papi internátusban tanítattak. Először a piaristáknál tanultam, majd utána két évig Esztergomban a ferenceseknél. Az egyetemet már a pesti bölcsészkaron végeztem, könyvtár szakon. Ösztöndíjamból, ha szűkösen is, de megéltem.
– Hol érte Önt \'56 októbere? Mit csinált? Vagy éppen mit nem csinált?
– Az 56-os forradalom nem októberrel, hanem a Petőfi-kör vitával, a szellem forradalmával kezdődött. 1956 nyarán, bölcsészkari évfolyamtársaimmal együtt egy bajai laktanyába vonultam be kötelező katonai kiképzésre. Az október 23-ai tüntetésekről nekünk a bajai laktanyában fogalmunk sem volt. 1956. október 24. kora hajnalán az egyetemista zászlóalj három százada teljes menetfelszerelésben sorakozott a bajai gyalogsági laktanya lőszertára mellett. Álltunk a sűr? ködben, fejünkön acélsisak, vállunkon puska, lőszerünk egy darab se. Az egész ezredet riadóztatták. A ténylegesek két zászlóalja már indulásra kész csapatszállító teherautókon ült. Nekünk fogalmunk sem volt, mire jó ez a nagy felhajtás, hiszen az őszi hadgyakorlat már lezajlott. Azt reméltük, hogy egy héttel leszerelésünk előtt már nem kell magunkat megerőltetnünk. Álltunk a számunkra kijelölt helyen és vártuk az elkövetkezendőket. Azért mégis nem mindennapi esemény történhetett, ami Dobi századost, ezredünk parancsnokát arra késztette, hogy személyes megjelenésével tiszteljen meg minket. Szó szerint ezt mondta: "Elvtársak, az elmúlt éjszaka folyamán fegyveres csoportok nyomultak be budapesti középületekbe. Felszámolásuk folyamatban van. Elvtársak, ez a riadó nem gyakorlat!" A mondat közepén megbicsaklott a hangja, majd folytatta: "Az elvtársak haladéktalanul szállásukra mennek további parancsra várva". Dobi százados sarkon fordult, és tisztjei kíséretében eltávozott. Nem láttuk őt soha többé. Mi visszamentünk a szálláshelyünkre – ami hatalmas hálótermekből állt –, s letettük a felszerelésünket. Az ajtónk előtt fegyveres őrök álltak. Három napig az egész zászlóalj házi őrizetben volt. Úgy látszik, az egyetemisták mindig megbízhatatlanok. Október 30-ról 31-re virradó éjjel katonai teherautókkal Budapestre vittek minket. Egy megürült pasaréti laktanyába kerültünk, ahol hamarosan észrevettük, hogy senki se törődik velünk. Az ezred egyszerűen szétszéledt, mindenki oda ment, ahová akart.
– Mit látott a városban?
– Láttam a lebombázott Rákóczi utat, az elárvult házakat, kilőtt tankokat, mellettük szénné égett orosz katonákkal, és a temetetlen civil magyar holttesteket mindenfele. November 4-én a Kecskeméti utca 5. szám alatt laktam, a házmester fia, aki a barátom volt, déltájban felvitt a lapostetős ház tetejére. Láttuk, amint egy orosz páncélos a Kálvin tér felől éppen behajt a Kecskeméti utcába, mögötte orosz gépfegyveres katonák a falhoz lapulva. Ahogy a jogi kar épülete elé ért, egyszer csak az egyetem erkélyére kirohant pár diák, és egy konzervdobozos valamit a tank felé hajítottak. De nem talált. Ezt észrevette a páncélos, és az erkély felé irányította a tank csövét, és lőtt. Mindez másodpercek alatt történt, az egyetemistáknak idejük sem volt a menekülésre. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és az utolsó élményem Budapestről. És a forradalomról.
– Mikor, hogyan hagyta el az országot?
– November 10-én hajnalban a házmester barátommal és többtizedmagammal együtt felültem a Batthyány téren egy teherautóra, ami a határra vitt. Az osztrák határőrök majdhogynem vártak minket, és elvezettek a következő faluig. Autóbusz, vonat, Graz. Egy egész különvonat ment Grazból Németországba, amin csak magyarok voltak, a legtöbbjük diák. Az egyetemistákat külön választották, azt mondták, ösztöndíjat kapunk, ha megtanulunk németül, és élhetünk Bajorországban. Becsületükre legyen mondva, minden ígéretüket betartották. Németország akkor körülbelül tizennégyezer menekültet fogadott be. Utazásunk során hozzánk csapódott egy láthatóan zsidó srác, Schwarz Józsinak hívták. Senkije sem volt, befogadtuk. Münchenbe tartva a vonaton szemben ült velünk néhány pesti egyetemista. Ugyanolyan vagány gyerekek voltak, mint azok a srácok, akik tankokat Molotov-koktélokkal robbantottak fel. De mikor a vonat Dachaun ment keresztül, viccelődésképpen kőkemény fasiszta szöveget kezdtek nyomatni.
– Konkrétan mit?
– Schwarz Józsira néztek, és jó hangosan mondani kezdték: "Dachau egy remek hely, Hitlerék itt főztek szappant a zsidókból, milyen ügyesek és kiválóak ezek a németek, hogy mindenből hasznot tudnak húzni." Ez a szerencsétlen Schwarz Józsi zavarában és szégyenében köpni-nyelni nem tudott.
– Később mi lett ezekkel? Találkoztak még?
– Münchenben, mikor egy német újságnak nyilatkoztunk, ugyanezek a szélsőjobbosok – mivel mindnyájan egy szálláson laktunk – behívtak a szobájukba, hogy valamit meg kell beszélniük velem. Úgy ültek ott, mintha bírósági tárgyaláson lennénk, majd az egyikük felállt: neked, mint zsidóbarátnak nincs jogod arra, hogy a magyar forradalom szent emlékét bemocskold azzal, hogy a szádra veszed. Az tiszta magyar keresztény ember szájába való, nem olyanéba, mint te meg a barátaid.
– Korbuly úr, ezzel Ön azt mondja, hogy azok a pesti srácok, akik a forradalom idején
–
nem, dehogyis. Meggyőződésem, hogy ez kivétel volt, ilyennel többé nem találkoztam. Csak azt mondom, hogy ilyen is volt, és azt mondom, hogy ez is benne volt a pakliban, és azt, hogy nagy az Isten állatkertje.
– Hogy alakult az élete Németországban?
– Münchenben telepedtem le, ahol elvileg elfogadták a bölcsészkari diplomámat, gyakorlatilag nem. Újra jártam az egyetemet, 58-ban a kitelepített magyar svábok jóvoltából megkaptam a német állampolgárságot, majd le is doktoráltam, később könyvtáros lettem, aztán finánc, majd történész. Van egy gyönyör? feleségem és két szép gyermekem. Náluk csak a két unokám szebb, a nagyobbik most 18 éves.
– Itt ülünk ebben a gyönyör? őszben, a margitszigeti nagyszálló teraszán. Nem bánta meg, hogy elment, hogy nem itt él?
– Nem. Jó döntés volt. Megtaláltam a helyemet Münchenben, és a boldogságomat is.
– Ön hol van otthon?
– Pesten itthon vagyok, Münchenben meg otthon. De mikor sokat beszélek magyarul – akár itt, akár Münchenben –, akkor magyarul álmodok.
2004. 10. 22. (VIII/43)
