Fotók: Vörös Sz.
Anita, az édesanya:
– A párom mindjárt ötvenéves lesz, én pedig harmincöt. Tavasszal furcsán éreztem magam, megcsináltam otthon a tesztet, ami pozitív lett. Másnap elmentem a nőgyógyászomhoz, vizsgál, vizsgál, és azt mondja, úgy tűnik, nincs élő magzat bennem. Csend lett. (Több idősebb nőt is ismerek, akik teherbe estek, aztán spontán elvetéltek.) A biztonság kedvéért azért elküldött ultrahangra. A doktornő hosszan, rezzenéstelenül nézte a monitort. Mit lát, kérdeztem egy idő után a félelemtől majdnem hangtalanul. "Csak nézem, hogy a kisbabájának milyen szépen ver a szíve." Örömömben elsírtam magam.
– Ez az első gyermekük?
– Igen, és az első házasságom is.
– Mikor jöttek a problémák?
– Gyönyörűen teltek a hetek, új módon éltem át, hogy értelme van az életemnek. Közben megjött a genetikai utóvizsgálat eredménye is: negatív. A mi korunkban ez már kötelező. Semmi bajom nem volt, ugyanúgy dolgoztam, mint eddig, sőt sokszor többet is, hogy megmutassam, milyen erős vagyok. A lajosmizsei általános iskolában voltam napközis tanár. Szeptember 16-án éppen bemutató óránk volt, mikor egyszer csak úgy begörcsöltem, hogy szinte elájultam. Leizzadtam, minden elhomályosodott, lépni sem tudtam. Felhívtam a nőgyógyászomat, aki azonnal kórházba tessékelt. Megállapították, hogy a méhnyak elkezdett rövidülni, pedig még csak 29 hetes voltam. Szülés vagy vetélés előtt szokott a méhnyak ily módon eltűnni, mikor is megnyílik a méhszáj és megkezdődik a szülés – így haza sem engedtek. Belázasodtam, de az orvosok nem találták meg az okát. A CRP-m, ami a gyulladás szintjét jelzi a szervezetben, hat körül normális, nekem negyvenöt volt. Egy-két hét alatt gyulladás elleni gyógyszerekkel visszament normálisra, de nem tudták, mi történt. Később elkezdett a hasam keményedni, ami szintén annak a jele, hogy megnyílhat a méhszáj. Többször be is vittek a műtőbe, de nem kellett beavatkozni. Már a 34. hetemben voltam, amikor reggel a zuhanyzóban úgy bekeményedtem, hogy nem tudtam kiegyenesedni. Megvizsgáltak egy különleges, flowmetria nev? ultrahanggal, ami azt mutatja, hogy az a vér, ami belőlem a baba szerveibe, agyába, mindenébe megy, s aztán vissza, tehát az a vér milyen minőségű, és milyen oxigéntartalmú. Ráhelyezik a pocakomra, és megkeresik vele a kisbaba szívét, máját, veséjét, tüdejét, és az közben kielemez valamit. Az eredményt az ultrahangos orvos azonnal felvitte az emeletre a nőgyógyászomnak, Bíró Balázs főorvos úrnak, engem meg visszaküldött a kórterembe. Alig telt el pár perc, még a kórtermeknél sem voltam, amikor a főorvos úr, kezében a lelettel már sietett utánam. Azt mondja, a kisbaba nem érzi jól magát a hasamban, ki kell venni. És mikor, kérdezem. Azonnal. Átkarolt, és bevitt a műtőbe. A pániknak abba a fajtájába estem "szerencsémre", hogy nem hisztiztem, nem sírtam, csak kisgyerek módjára megpróbáltam minden nekem adott instrukciót betartani: igen, most felülök; gerincemet lazán tartom, hogy a t? oda találjon, ahova kell; igen, most az oxigénből szívok egy nagyot. Császármetszés. Öt perc múlva egy pici kisfiú oázott a főorvos úr kezében, aki felmutatta egy pillanatra, majd elvitték. Egy másodpercig láttam, de a vonásai úgy belém égtek, hogy tízezer közül is felismertem volna. Ez péntek dél körül volt, visszavittek a kórterembe, majd egy hosszú alvás. Miután szombaton reggel felébredtem, a doki bejött hozzám, megvizsgált. Azt hittem, ezért jött be, mert ugye nyomkodta a hasamat, nézte a sebemet, a kórlapot. Kérdeztem, minden rendben van? Igen, mondta. Csak a baba. A baba nagyon beteg.
2004. 12. 17. (VIII/51)
