Megpróbálom egyensúlyba hozni az élet által felkínált lehetőségeket a lelkiismeretem hangjával Fotó: S. L.
– A legnagyobb időzavarban mindig év vége felé vagyok. Komoly félelmeim támadnak, vajon lesz-e időm ajándékot vásárolni. Annak ellenére, hogy a birodalmam egyik cégcsoportjánál sem foglalkozom napi feladatokkal, csak közép- és hosszú távú tervezéssel, ez is iszonyú sok munkát ad. Valószín? nem csak én szenvedek attól a problémától, hogy nem találom el azt az ajándékot, amivel valóban örömöt okozok.
– Hogy emlékszik vissza gyerekkori karácsonyaira?
– Újpesti srác vagyok, és olyan körülmények között éltünk, hogy ünnep volt az is, ha karácsonyfát tudtunk venni. Ilyenkor anyám szaloncukrot főzött, azt becsomagoltuk, és egy-két süteménnyel együtt felkötöttük a fára. Nyolcéves koromban kaptam egy kínai játékautót, fényes volt, csillogott-villogott az oldala. Éppen ma, mikor kiszálltam a Mercedesemből, ami aztán tényleg csillog-villog, eszembe jutott ez a kis autó. Jut eszembe, most lesz az első olyan karácsonyunk, hogy az unokám is szaloncukrot, cérnát kap, és felkötheti a fára. Én meg csak hátradőlök a fotelben, és gyönyörködöm abban, ahogy a családom szorgoskodik.
– Miután igazán gazdag lett, ajándékozott vagyonban mérhető ajándékokat?
– Nézze, én első generációs milliárdos vagyok. Annak idején első felbuzdulásomban ajándékoztam néha, hogy is mondjam, jóval az átlagon felül. De megmondom őszintén, ezekkel az ajándékokkal mindig felsültem. Ma már arra törekszem, hogy az illető szíve vágyát megérezzem, ehhez pedig elsősorban lélek és szeretet kell, és csak másodsorban pénz.
– Milyen évet zárt?
– A tavalyi év kimagaslóan jól sikerült. A tiszta nyereségem tizenkétmilliárd fölött volt.
– Mit tud Ön az üzletről, a pénzről, a sikerről? Mi kell ahhoz, hogy a pénz így szaporodjon?
– Sok minden. Sosem arra törekedtem, hogy csak én és csak nekem. Minél nagyobb az ember szíve, minél többen férnek el benne, annál több pénze lesz. Ha megnézi az alattam lévő embereket, helyetteseimet, vezérigazgatóimat, mind vagyonos emberek lettek mellettem. Ennek a tíz-tizenkét munkatársamnak nemcsak óriási fizetést adok, de tulajdonossá is emeltem őket. A részvények 51 százaléka az enyém, a másik 49 százalék köztük oszlik meg. Hosszú távon így tudtam elérni, hogy a második sor is úgy húzzon, ahogy kell, vagyis érdekeltté tettem őket abban, hogy nyereségessé tegyék a cégemet. Ezeket az embereimet bátran engedhetem a hátam mögé, nem fognak ledöfni. Ráadásul úgy választottam ki őket, hogy képzettebbek, műveltebbek, akár tehetségesebbek is legyenek, mint én. Ehhez sokszor alázat kell, és az, hogy ne gondoljam olyan nagynak és tévedhetetlennek magam. Sokan ennek az ellenkezőjét teszik, náluknál gyengébb kvalitású embereket tesznek maguk köré, de ezzel lassan meg is buknak. Ma már azt is megtehetném, hogy akár egy távoli szigetről irányítsam a cégeimet az internet segítségével. Ennek ellenére mindennap bejárok dolgozni. Huszonöt éve vagyok vállalkozó, rendkívül piciben kezdtem. \'81-ben alapítottam meg a Műszertechnikát másodmagammal. Ez a cégem volt az a kohó, ami kitermelte azokat a munkatársaimat, akiket aztán bátran át tudtam irányítani más területekre is, a Videotonhoz vagy az Ikarushoz.
– Gondolom, a főbb vonalakat tekintve az Ön látása, elképzelése szerint mennek a dolgok.
– Ez sem biztos. Ami biztos, hogy remekül tudom integrálni a munkatársaim véleményét, ötleteit, és így keverem ki a saját koncepciómat. Ha egy koncepciónak végül is zöld utat adok, nekem kontrollingként meg kell követelnem annak a precíz, hajszálpontos megvalósítását. Ha az alattam lévő menedzsment nem ezt teszi, vége a történetnek. Ha ezzel is nekem kéne bíbelődnöm, szívinfarktust kapnék. A nyereségünk döntő hányadát – most éppen 90 százalékát – hacsak tudjuk, visszaforgatjuk. Ez rövid időn belül megnöveli a saját tőkémet is.
– Hogyan él ma Magyarországon egy ötvenmilliárddal rendelkező ember, ráadásul akiről tudják is? Pontosabban tud-e, lehet-e normálisan élni, megengedheti magának azt a luxust, hogy piacra járjon, villamossal közlekedjen, és a körúton csúcsforgalomban egyedül sétáljon?
– Sajnos nem. Magyarország nem büszke a kimagasló eredményeket elérő polgáraira, inkább kriminalizálja őket a média segítségével. Az utcán sétálva csak külföldön érzem jól magam, pihenni, kikapcsolódni is csak máshol tudok igazán. Itthon – mivel nemcsak a nevemet ismerik, hanem az arcomat is – a velem szembejövők tekintetén legtöbbször ott látok valamit, amitől képtelen vagyok oldott lenni.
– Mi ez a valami?
– Leginkább az irigység. Pedig nem úgy élek, mint egy milliárdos. Tudom, honnan jöttem, és a szívem mélyén megmaradtam annak a külvárosi srácnak, aki voltam. Nem élek társasági életet, nem lát engem partikon és fogadásokon, nem is érezném jól magamat ilyen helyeken. Viszont tizenötezer embernek adok munkát, de volt, amikor húszezernek is.
– Mi az a foglalatosság, ami a leginkább kikapcsolja és feltölti?
– Én valamikor nem műszaki embernek készültem, író akartam lenni. Csak nem így alakult az életem. 1963-ban érettségiztem, mivel nem voltam KISZ-tag – hozzáteszem, párttag se, se akkor, se később –, nem javasolták továbbtanulásomat a bölcsészkarra. A pontszámom megfelelő volt, de "helyhiány" miatt elutasítottak. Akkor anyámék úgy döntöttek, hogy ha ilyen a rendszer, adjam föl ezt a tervemet, ne próbálkozzam
a továbbiakban, forduljak más irányba. Elküldtek műszerészipari tanulónak, ami óriási drámát jelentett számomra. Nappal a tanműhelyben vasat reszeltem, estétől hajnalig pedig kedvenc regényeimet olvastam. Közben végig azon gondolkoztam, hogyan lesz író belőlem. Később aztán felvettek a Műegyetem esti tagozatára, valahogy átmentem a diszkriminációs szűrőn, s aztán már nem lehetett erről az útról visszafordulni. Ez a fiatalkori nosztalgiám a mai napig bennem él. Mikor úgy érzem, hogy elegem van ebből az egész műszaki, üzleti világból, és kicsit másról szeretnék gondolkodni, akkor visszavonulok a belső templomom egy szobájába, és hát
(Széles nevet, és úgy elpirul, mint egy kisfiú)
–
és hát írogat?
– Ujjujjujj, ezt nem akartam kimondani.
– Mit ajánl a jelenlegi gazdaságpolitika két meghatározó alakjának, Gyurcsány és Kóka úrnak, mikor megkérdezik Önt: Széles úr, merre menjünk, hogyan tovább?
– Egyrészt úgy látom, hogy Kóka János is és Gyurcsány Ferenc is elég bátrak, nyitottak és fogékonyak a gondolatra, ami kellemes meglepetés volt számomra. El tudják kerülni a sztereotípiákat, mikor a megoldáson gondolkoznak. Ez a képesség látszólag lehet, hogy semminek, kevésnek tűnik, de az eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a vezetőket nagyon könny? megetetni – leginkább a tradíciókra és biztonságos üzemeltetésre való apellálással – poros sztereotípiákkal. Azzal, hogy mindketten a gazdasági, üzleti életből startoltak, rájuk ragadt egy pragmatikus gondolkodásmód, ami nagyon jó. Egy nagyvállalatot, egy minisztériumot vagy egy országot ideológia mentén nem lehet vezetni.
– Ön köztudottan jobboldali elkötelezettség? ember. Hol van az a hely a palettán, ahol jól is érzi magát?
– Erre most nehéz lenne válaszolnom. Nem tudom. Valóban jobboldalinak tartottam magam mindig is. Egyrészt a szüleim iránti tiszteletből, akiket nagyon meggyötört a kommunizmus. Az is elképzelhetetlen volt számukra, hogy a KISZ-be belépjek, nemhogy a pártba. Másrészt úgy vélem, hogy mint nagytőkés a konzervatív értékeket hitelesebben és őszintébben tudom képviselni, mint azt, hogy "Föl, föl, ti rabjai a földnek", vagy mint a liberalizmust. Rendszerváltáskor bennem is volt egy nekibuzdulás. Sokakkal együtt én is úgy éreztem, lehetősége van az országnak egy óriási fordulatra, és ebből a munkából nem szabad kimaradni. De aztán ahogy teltek az évek, és haladtak előre az események – illetve éppen az, hogy nem haladtak –, egyre inkább azt tapasztaltam, hogy az én igazi társaim, akikkel tenni is tudok valamit, a gazdasági életben vannak, nem a politikában.
– Visel álarcot?
– Azt nem. Páncélt viszont igen. Amikor vállalkozó lettem, zsoldos lettem, akit állig páncélnak kell borítania. Ha kell, lövök, de egy harcmezőn vissza is lőnek.
– Páncélban van még ma is?
– Muszáj, amíg ezt a munkát végzem. Iszonyú hiba, ha az ember nem tudja éreztetni a külvilág felé, de a vezetői felé is, hogy bármelyik pillanatban, akár csípőből is tud lőni. Ezt el is várják. Sőt, én is elvárom ugyanezt a kollégáimtól, s ha észreveszem, hogy egy komoly tűzharcban elsomfordálnak mellőlem, ha észreveszem, hogy elfutnak az ütközet elől, rövid időn belül le is váltom őket.
– Mikor tavaly az év vége körül találkoztunk, csak úgy mellékesen arról is beszélt, hogy fiatal korában Istennel kapcsolatba került, de ez a kapcsolat az évtizedek alatt valahogy elhomályosodott. Jól értettem, amit mondott?
– Jól értette. Beleszülettem egy olyan családba, ahol hittek Istenben, hála a szüleimnek. De aztán annyi rossz ért gyerekkoromtól kezdve, hogy azt el nem mondhatom. Huszonöt éves korom körül voltam a legmélyebb ponton, csalódás csalódás hátán, keserűség, boldogtalanság. Élni se akartam. Úgy gondoltam, hogy akire Isten ennyi csapást mér, azt nem szeretheti. Igaz, hogy ha ezt a primitív logikát követjük, most pont a fordítottját élem meg. Áldás áldás hátán, mindenesetre nyitott szívvel várok, úgy gondolom, ez már nem az én akaratomon múlik. Az, hogy Isten kit hív meg saját asztalához, személyes kegyelem kérdése.
– Mondja, ha fél órája lenne még az életből, mit csinálna? Mire használná azt a fél órát? Megváltozna hirtelen a gondolkodásmódja az életről, az üzletről, az emberekről, karrierjéről?
– Ez a kérdés bennem is sokszor megfordul mostanában. A legfontosabb kérdések egyikének tartom. Ha valóban csak fél órám lenne, a halál közelsége valószínűleg lényeglátóvá tenne. Azonnal kitűnne számomra, mi az, ami fontos, és mik azok a dolgok, amikre fölöslegesen pazaroltam magam. Sőt az idő sürgetése nélkül is már bennem van, hogy átgondolom a dolgaimat e szempontok szerint. Sok mindenről így sem látom, hogy jó vagy rossz. Itt van ez az egész üzleti-vállalkozói életem, fogalmam sincs, hogy ez hülyeség volt, vagy valami értékes dolog. Programjaim fontossági sorrendje, az, hogy mire sajnálom az időt, és mire nem, az utolsó percek szorításában valószínűleg megváltozna. Az elmúlt években is bizony már sokszor megtörtént – hadd ne mondjak konkrétumokat –, hogy talán az lenne az isteni kegyelem, ha ebbe vagy abba a bizottságba, vagy ilyen-olyan elnöknek nem választanának meg, vagy ha ez vagy az az üzlet nem jönne létre. Merthogy a fölöslegesség levegője vette körül azt az ügyet.
– A lelkiismerete rendben van?
– Megpróbálom egyensúlyba hozni az élet által felkínált lehetőségeket a lelkiismeretem hangjával.
– Tervek, vágyak, álmok?
– Dédelgetett vágyam az Ikarust jövőre visszavásárolni. Ha ez sikerülne, pár éven belül akár huszonötezer embernek is munkát tudnék adni.
– Széles úr, kívánom, hogy vágyai teljesüljenek, boldog karácsonyt és sikeres új esztendőt!
– Én is ugyanezt kívánom Önnek is és a Hetek minden olvasójának.
2004. 12. 23. (VIII/52)
