"Szerencsém volt. Olyan helyzetben voltam, hogy sohasem kellett kompromisszumot kötnöm" Fotó: Nehéz-Posony Kata
– Ön számára mit jelent a rend?
– Azt, hogy ha egy vállalatnál mindenki pontosan tudja, mit kell csinálnia, mi a feladata, és azt el is végzi; ha ki lehet számítani, hogy holnap és azután mi fog történni; és ha mindnyájan bízunk egymásban. Egy vállalat jó híre – stabilitása, megbízhatósága, kiszámíthatósága – a legfontosabb érték a piacon. A rendetlenség, kiszámíthatatlanság, fejetlenség is időbe, munkába, energiába telik, és nem is kevesebbe, mint a rend. Nézze, itt van ez a két füzet, ugyanannyiba kerül azt egymás mellé tenni az asztalomra, mint összevissza rádobni.
– A Dunaferrnél például mi volt a rendetlenség oka?
– A legnagyobb baj a bizalmatlanság volt. Rossz hírek terjedtek a cégről, és azok a résztvevők, akik a vállalat működéséhez valamilyen módon kapcsolódtak – munkavállalók, beszállítók, partnercégek, vevők, sőt maga a város is – nem bíztak már benne. Ilyenkor – akár egy süllyedő hajóról – mindenki menekülni próbál, de egyedül. Saját kis anyagi és egyéb pozícióját biztosítva. Nagyon ritka, hogy ilyenkor összefognának az emberek. Ilyen romlást csak áldozat árán lehet megállítani. De ahhoz, hogy valaki komoly áldozatot hozzon, meg kell értenie, és el kell hinnie, hogy a célnak jövője van, megvalósítható, és a hozott áldozat saját privát életébe is meg fog térülni. Valószínű, lehet valami bizalomgerjesztő a személyemben, mert úgy látom, mindenhol bíznak bennem, és elhiszik, amit mondok.
– Mi motiválja leginkább, hogy jellemezné magát?
– Szerencsém volt. Olyan helyzetben voltam a karrierem első pillanatától kezdve, hogy soha nem kellett kompromisszumokat kötnöm, jobb fizetés vagy más anyagi előnyök miatt. Többször is megengedtem magamnak azt a luxust, ha egy helyen nem tetsző irányba mentek a dolgok, visszalépjek. Egy másik helyen lejjebb kezdjek, kisebb fizetéssel, de a jövőre nézve nagyobb kifutási lehetőséggel folytassam a karrieremet. Tudok dolgozni és tudok teljesíteni is, nem vagyok ideges természetű, és a súrlódásokat is jól viselem. Nem mindig könny? a sok tapasztalat után – vagy éppen azok ellenére – megőrizni azt az irányt, amit az ember egyszer elhatározott.
– Otthonról hozott valamit?
– Szerencsés vagyok a családi hátteremet illetően is. Már a nagyszüleim is vállalkozók voltak, az egyik kocsmáros, a másik sz?cs. Édesapám vállalatvezető, édesanyám építészmérnök. Mindketten a megbízhatóságukról, becsületességükről voltak híresek és arról, hogy nem hajladoztak mindenfajta szélfúvásra. Nekem csupán tovább kellett vinnem, amit tőlük kaptam.
– Mi az, amit leginkább megtanult az egyetemen s az azt követő munkahelyein?
– A műszakin végeztem gépészmérnöki szakon, mi voltunk az első évfolyam, akik már nem azt a hagyományos képzést kapták, ahol csak gépeket terveznek. Főleg vállalati vezetésre és vállalati gazdaságtanra oktattak. Az első munkahelyem az Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet volt, ahol logisztikai gyártási folyamatokat terveztem. Az itt töltött kilenc év alatt megismertem a magyar gazdaság egy nagyon széles spektrumát, sokfajta-féle vállalat életébe kaptam teljes betekintést.
– Ne haragudjon: Tüzép, logisztika, csomagolási intézet. Hogyan adhattak Önnek ezek a munkák, munkahelyek olyan tudást és tapasztalatot, hogy egyszer csak a Dunaferr első embere lett?
– A Tüzépnél a lakossági anyagellátást kellett megterveznem, itt beleláttam például a lakáspolitikába, hiszen a felosztási lánc egyik végén azok az emberek álltak, akik a lakáspolitika alanyai voltak. Következő munkám egy kórházon belüli logisztikai rendszer kiépítése volt, majd jött a honvédség, aztán egy óriási kohászati vállalat. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy megismertem a magyar gazdaság és ipar legérdekesebb területeit.
– Szerette is ezeket a munkáit?
– Nagyon. Majd jött Svájc. Eltöltöttem öt évet – \'85 –\'90-ig – egy kertibútor-gyárban.
– Ott például mit tanult meg?
– A kapitalizmust. Kereskedtünk, eladtunk, beszereztünk. Ha kellett, magam rakodtam a kamiont is. Harminc millió svájci frank volt az évi forgalmunk, egy nem túl nagy, családias hangulatú cég voltunk, kétszáz alkalmazottal. Ez az öt év volt az, ami a rendhez, a pedantériához, a kiszámíthatósághoz való affinitásomat megalapozta. Nincs kosz, minden működik, a hat óra az hat óra, minden és mindenki kiszámítható, ha nem szabad az autóval a járdára állni, akkor nem állunk oda, és sorolhatnám. Kellemes és könny? ilyen környezetben sikereket elérni vállalati, de egyéni szinten is. Mikor hazajöttem, sikerült minden munkahelyemen ezt a gondolkodás- és viselkedési módot megteremteni a környezetemben. Ráadásul nem kényszerből tették, hanem kedvük lett hozzá.
– Milyen típusú vezetőnek tartja magát?
– Ahonnan idáig elmentem, oda mindig visszavárnak, sehol nem könnyebbültek meg a kollégáim, mikor eljöttem tőlük. Volt, hogy valakit le kellett cserélnem menet közben, de gondoskodtam a további életéről és azóta is barátságban vagyunk. Az akaratomat viszont minden helyzetben és minden körülmények között végigviszem. Azt senki nem csinálhatja meg a vezetésem alatt, hogy a dolgokat megpróbálja elkenni a tányér szélén. Ráadásul őszinte is vagyok, és ha valami nem tetszik, azt meg is mondom. Svájcban megtanultam, hogy a véleményedre akkor sem kíváncsiak, ha megkérdezik. Egy vezetőnek nem véleményezni, hanem döntéseket hozni és cselekedni kell. Ez nem azt jelenti, hogy nem kérdezem meg a kollégáim véleményét, azokét, akiknek adok a szavára. A Dunaferrnél voltam először elnök-vezérigazgató, mikor még állami vállalat volt. Aztán bejött az új tulajdonos, kinevezett más valakit elnöknek, és engem meghagyott vezérigazgatónak és alelnöknek. Három év alatt, amíg ott voltam – pár hónapja álltam fel a székből – nagyjából és egészébe véve sikerült rendbe tenni a céget.
– Sok ellenséget szerzett magának?
– Nincsenek ellenségeim. Volt egy-két ember, aki ugyanabba a pozícióba képzelte magát a Dunaferrnél, mint amibe én voltam. Ők talán haragszanak rám, de ők sem azért, mert ártottam nekik. Kialakítottak tudniillik egy tekintélyelvű, félistenszer? mítoszt, én pedig megmutattam, hogy másként is lehet viselkedni, és másképp is lehet vezetni, teremtettem egy emberarcúbb és közvetlenebb mítoszt.
– Van olyan nagyvállalat, vagy multi, amelynek élén szívesen dolgozna? Vannak ilyen irányú szerepálmai?
– Soha nem is volt és ma sincs. Ahova hívnak, vagy amilyen munkával megbíznak, azt megpróbálom elvégezni. Egy a fontos, hogy függetlenül tudjak dolgozni, ne kelljen elvtelen kompromisszumokat kötnöm se emberekkel, se politikával, se senkivel.
– A Malévhoz hogyan került?
– Hívtak. A Malév mélyponton van, s ha sikerül a segítségemmel kiemelni onnan, az egy nagyszer? érzés lesz. Érdekes a csapat, egy tradicionális vállalat, ami a kirakatban van, és amihez mindenki ért. Akárcsak a focihoz. Kisfiúkoromban az fogott meg a vitorlázásban, hogy vezethetek egy járművet, és a hajón lévő négy-öt ember abba az irányba megy, amerre én akarom. Itt meg a járművek fent a magasban közlekednek, az embereken klassz dekoratív egyenruha van, összetartóak és nagy az elkötelezettség közöttük.
– A vitorlázás később is megmaradt az életében?
– Hogyne, ma is a legszerelmetesebb hobbim.
– Balaton vagy Adria?
– Persze hogy a Balaton. Európa egyik legcsodálatosabb tava. Almádiban van egy szolid, de nagy házunk. Csöndes hely, áprilistól októberig vagyunk ott.
– Ez a családot jelenti?
– Igen, de legtöbbször a szüleimet is. Három generáció tölti a nyarat együtt. Benne vagyok az itteni kompániában, egyedül nem lehet se vitorlázni, se kertet kapirgálni. Negyven éve vitorlázunk. És versenyzünk is. A lányomnak van egy egyszemélyes hajója. A feleségem, a fiam és én vagyunk a hajómon, de néha negyediknek a lányom is besegít nekünk.
– Nyert már?
– Négyszer voltam magyar bajnok. Vitorlásbajnoki cím sok van egy évben, de magyar bajnok csak egy. Már régi a hajóm, és egyre nehezebb nyerni vele, de amikor ránézek azokra a kupáimra, amiket vele nyertem, nincs szívem újat venni.
– Sok szabadidőt ad magának?
– Nem vagyok munkamániás. Számomra a szabadidő szent, hétvégén a legritkább esetben dolgozom. Büszkeségem is a Vitorlásszövetség, aminek elnöke vagyok. Rengeteg a reprezentációs teendőm a nyári szezonban, díjakat átadni, versenyeket szervezni, indítani. De szeretem, mert ott a víz, a nap és ott vannak az állandó barátok.
– Mondjon valami rosszat is magáról, mert lassan ott a glória a feje fölött.
– Kicsit zsugori vagyok. Legalábbis ezt mondják a családomban. Főleg a gyerekek.
– Mire alapozzák?
– Arra, hogy nem tömöm őket pénzzel. Azt mondom például, ha Párizsba akartok menni vagy venni akartok valamit, akkor dolgozzatok érte nyáron. Ennél nagyobb "gonoszságot" így hirtelen nem tudok mondani magamról.
2005. 07. 22. (IX/29)
