John Nichols brit nagykövet: "Nem lehetünk zárt erőd" Fotó: MTI
– Tony Blair szerint az unió büszke lehet az elmúlt ötven év eredményeire, a békére, a prosperitásra és a fejlődésre. Az emberek mégis nemet mondtak, legalábbis Franciaországban és Hollandiában, de másutt is növekszik az euro-szkeptikusok tábora. Miért?
– A két "nem" szavazás valóban azt mutatta, hogy az emberek szerint nem a jó irányba haladunk. Az alkotmányról és a költségvetés jövőjéről folyó vita azt jelzi: az unió polgárai nem biztosak abban, hogy érdemes-e egyáltalán ezen az úton továbbhaladnunk. Nagyon fontos feladat lesz a mi számunkra – és az utánunk következő elnökséget adó országok számára is –, hogy kiegyezést keressünk azokkal, akik most megfogalmazták a véleményüket és az elvárásaikat.
– Hogyan és min változtatnának Önök?
– A kérdés elsősorban az, hogy milyen lesz a jövő. Tony Blair beszédében elmondta, hogy a finanszírozás kérdésében két alternatíva létezik: vagy úgy haladunk tovább, mint az elmúlt negyven-ötven évben tettük, vagy egy új irányt választunk. Minden új iránnyal együtt járnak kockázatok, új problémák is felmerülhetnek, de megpróbálhatunk a mai gondjainkból új lehetőségeket kovácsolni. Ehhez persze politikai bátorságra van szükség.
– Gyakori vádpont a brit uniós politikával szemben, hogy az angolszász liberális gazdaságpolitikát akarják ráerőltetni a többi tagországra, és ezzel aláássák a francia–német modellt, amely a szociális gondoskodásra épül.
– Tudom, hogy van egy olyan felfogás, miszerint a brit modell egyfajta szélsőséges piaci liberalizmust képvisel. Nézze, már jó ideje nem hajszolunk hatéves gyerekeket a gyárakba dolgozni, és tízéves fiatalokat sem küldünk ki a földekre aratni. Ugyanakkor épp ennyire téves a francia–német modellről azt gondolni, hogy az valami gyökeréig romlott dolog, amelyet csak az uniós támogatások tartanak fenn. Az elmúlt 30–40 év együttműködésének köszönhetően gazdaságaink meglehetősen hasonlítanak egymáshoz. Nem is tudnánk együtt dolgozni, ha ez nem így lenne. Nem akarunk a partnereinkre semmiféle modellt rákényszeríteni, hanem próbáljuk megtalálni a legjobb elemeket, és azokat egy közös jövőképbe egybeolvasztani.
– A költségvetés kudarca miatt sokan pontosan Önöket hibáztatják, mondván, csak a saját érdekeiket tartják szem előtt. Thierry Breton francia pénzügyminiszter egyenesen tisztességtelennek és hazugnak nevezte a brit kormányfőt, amiért Tony Blair összekapcsolta a mezőgazdasági támogatások és a brit visszatérítés ügyét az Európai Unió költségvetési vitájában. Breton szerint nem igaz, hogy az európai uniós pénzek negyven százalékát fordítják a mezőgazdaságra.
– Határozottan vissza kell utasítanom ezt. Nem vagyunk egyedül. További négy ország is alapvető kifogásokat fogalmazott meg a költségvetési vita során, és sok más ország is mélyen elégedetlen volt azzal, ami a csúcstalálkozón történt. Hogy a britek önző módon csak a saját érdekeiket nézik? Emlékeztetni szeretném arra, hogy Nagy-Britannia milyen erőteljesen szorgalmazta a bővítést a kilencvenes években, egy igazán nehéz időszakban. Ebből is világosan látszik az, hogy készek vagyunk mások érdekeit képviselni.
– Akkor elvisz a farmerek támogatása negyven százalékot az uniós pénzekből vagy sem?
– Szerintem igen. Persze a számok körül mindig lehetnek viták, hiszen a definíciók nagyon trükkösen vannak megfogalmazva, de ez lehet a reális szám. A közös mezőgazdasági politika az egyik legelső pillére volt az Európai Uniónak, nagyon is érthető okokból. Két pusztító világháború után az emberek számára az élelmiszerellátás biztonsága volt a legfontosabb. Joggal vált tehát ez az első számú feladattá, és igen sok pénz is jutott erre a célra. De ez egy idő után túlterhelte a költségvetést. Az angol visszatérítés intézményét éppen arra találták ki, hogy ezt az aránytalanságot orvosolja. Éppen Londonban dolgoztam akkor, amikor Thatcher asszony először tárgyalt a visszatérítésekről. Nos, őt valóban nem véletlenül nevezték el Vaslady-nek. A visszatérítés nélkül körülbelül ötszörösét kellett volna befizetnünk az uniós költségvetésbe, mint Franciaországnak. Még így is két és félszer többet fizetünk, de az arányok legalább nem
annyira egyoldalúak. Ha egyszer a visszatérítések ügye az asztalra került, a mezőgazdasági támogatások ügyét is oda kellett tenni melléje. Az egyiket nem lehet megtárgyalni a másik nélkül. Ha az egyiket kiütjük, az egész építmény összedől. El tudjuk azonban képzelni azt, hogy fokozatosan mindkettőből lefaragunk.
– Önök támogatnák a hároméves átmeneti költségvetés tervét, amelyet Gyurcsány Ferenc vetett fel az európai szocialista vezetők bécsi találkozóján, vagy ragaszkodnak az eredeti hétéves formulához?
– Előállhat olyan helyzet, amelyben átmeneti költségvetésre lesz szükség, a folyamatosság biztosítása érdekében. Költségvetésre mindenképpen szükség van, ebben általános az egyetértés. A mi szempontunkból a felvetés támogatásának a kulcsa az, hogy megegyezzünk a teljes költségvetés reformjának a menetrendjéről. Ha ez megvan, akkor az átmeneti időszak végére tudni fogjuk, hogyan tovább. Most az első lépés, hogy összegyűjtsük, mit is gondolnak erről a javaslatról a többiek.
– Bízik abban, hogy az elnökségük idején megszülethet a pénzügyi egyezség?
– Az Európai Közösségben a dolgok mindig lassan haladnak. A költségvetési viták általában az utolsó percig elhúzódnak. Most is elképzelhető, hogy a megegyezés csak a jelenlegi költségvetési időszak végén, az osztrák elnökség második felében, vagyis közel egy év múlva valósul meg. Van egy hátránya annak, ha valaki az év második felében tölti be az elnöki tisztséget. Július-augusztusban mindenki szabadságra megy, karácsony előtt pedig két héttel már szintén senki nem dolgozik, így aztán a rendelkezésünkre álló idő igazán nem hosszú.
– Hogyan látják az alkotmány további sorsát? Több ország – köztük Nagy-Britannia is – elhalasztotta a népszavazást.
– Ha egyszer túljutunk a költségvetési vitákon, és sikerül legalább részben új alapokra állítani Európa finanszírozását, az emberek talán felismerik, hogy mégsem volt olyan rossz ez a tervezet. Szerintünk az alkotmány jó a briteknek és jó Európának is. Megteszünk mindent azért, hogy nálunk a népszavazás sikerrel záruljon, annak ellenére, hogy az integráció kérdése mindig is nehéz témának számít az Egyesült Királyságban.
– Tony Blair szerint Európa egy évtizeden belül hátrányba kerülhet olyan országokkal szemben, mint India vagy Kína. Milyen Európa tudná Önök szerint felvenni a versenyt a feltörekvő országokkal? Egy mainál nagyobb és népesebb, sokszín? unió, vagy esetleg egy centralizáltabb, kifelé zárt, a közös akaratot jobban kifejező európai hatalom?
– Egy olyan ország képviselőjeként, amely mindenkor a szabad kereskedelem szószólója volt, nem is válaszolhatok mást, mint azt: minél nyitottabb, annál jobb. Több éven keresztül dolgoztam a londoni Cityben, amely a világ első számú kereskedelmi-pénzügyi központja. Miért került London ebbe a pozícióba? Azért, mert mindenkit befogadott, aki ott akart dolgozni. Szerintem ez Európa jövőjének a kulcsa. Milyen jövőnk lehet, ha magunkra zárjuk az ajtót, ha egy erődnek képzeljük magunkat?
– Sokat hallani arról, hogy Magyarország elveszítette vonzerejét a külföldi befektetők szemében. Mit érzékelnek ebből Önök? A britek érdeklődése is megtorpant az utóbbi években?
– Mostanában azt hallom a befektetőktől, hogy egy kicsit aggódnak amiatt, hogy a régió többi országához képest Magyarország lassabban fejlődik. Magyarországnak van egy nagy hátránya, mégpedig az, hogy az első volt. Az első ország volt a régióban, amelyik megkezdte a privatizációt, már a nyolcvanas évek elején, amikor először dolgoztam itt Magyarországon. Az első ország volt, amelyik piacgazdaságot kezdett el felépíteni. Minden elsőnek ez a közös problémája, hogy egy idő után egy kicsit lelassul. Nézzék csak meg, hogy mi történt velünk az ipari forradalom után. Lelassultunk, és ennek az eredménye az lett, hogy Németország megelőzött bennünket a 19. század vége felé.
Ez történt tehát Magyarországgal is. Ma Szlovákia, Csehország, Lengyelország és mások zárkóznak fel, és természetesen Románia is ott áll a startvonal előtt. Senki nem engedheti meg magának azt, hogy hátradőljön, mondván, elértük már a célt. Sajnos, a világ ma úgy működik, hogy mindnyájunknak folyamatosan dolgoznunk kell. A verseny alapelve az, hogy nem húzhatunk egy vonalat, és nem mondhatjuk, hogy ezt megtettük, most pedig kezdjünk el csinálni valami mást, hanem folyamatosan fejlődnünk kell. A brit befektetők aggodalma elsősorban az, hogy Magyarország egy kicsit túlságosan is lelassult, míg más országok felzárkóztak, sőt előnybe is kerültek. Ennek következtében Magyarország valóban elveszítette vonzerejének egy részét. Ezzel együtt, és ez egy nagy pozitívum, míg 2003 októberében húsz brit üzletember keresett fel bennünket a nagykövetségen befektetési tanácsot kérve, 2004 októberében már nyolcvan, idén márciusban pedig kétszáz. Ezt nyugodtan nevezhetjük robbanásszer? növekedésnek, és ez azt jelzi, hogy Magyarország továbbra is ígéretes hely. Ott van még mindig a parázs, csak most nem izzik olyan vörösen.
– Mit javasol, mivel lehetne visszaszerezni a kezdeményezést?
– Különböző vállalatoknak különbözőek a szempontjaik. Vannak olyanok, amelyeket jobban érdekelnek az adókulcsok, másokat a különböző kedvezmények vonzanak, megint másokat a bürokrácia foglalkoztat. Pontosabban, a bürokrácia mindenkit aggaszt. A magyar bürokrácia nagyon-nagyon nehéz. És ha ehhez hozzáadjuk az EU-bürokráciát is, akkor aztán tényleg nehéz a helyzet. Más országok egy kicsit bátrabbak. Vannak, akik egységes adókulcsot vezettek be, mint például Szlovákia. Másoknak a bürokráciát sikerült drámai mértékben visszaszorítani, például azzal, hogy bevezették az egyablakos ügyintézést, amely nagyban megkönnyíti az újonnan érkező befektetők életét. Tehát van, amiben más országok már előrébb tartanak. Magyarország nagy előnye, hogy központi helyen fekszik a régióban. Ha valakit nem csak a helyi piac érdekel, hanem az egész régióban gondolkodik, Budapest ideális hely a számára, ugyanígy az ország más részei is. Akár keletre, akár nyugatra nézünk, ideális Magyarország fekvése. És emellett Budapest a legkellemesebb lakó- és munkahely egész Kelet-Közép-Európában. Sok előny van tehát, amelyet ki kellene használni, hogy ellensúlyozni lehessen a ma még nem nagy, de sokatmondó hátrányokat.
2005. 07. 01. (IX/26)
