Fejtő Ferenc: a Fidesz megosztja az erdélyieket, ez ajándék a román nacionalistáknak Fotó: Somorjai László
– Az elmúlt hetekben akarva-akaratlanul is ismét részese lett a magyar belpolitikának. Mi késztette az Orbán úrnak szóló levél megírására?
– Az a felháborodás, hogy egy magát hazafinak valló fiatalember ennyire nem ismeri a magyar történelmet. Felháborított és megharagított azzal a sok sületlenséggel, amit a Magyarország jobb- és baloldali történelméről mondott. Politizáljon amennyit csak tud, de a történelemhez, amihez szemmel láthatólag nem konyít, ne nyúljon. És főleg ne hamisítsa azt meg.
– Úgy tűnik, válaszként a Fidesz vezére Önre küldte a Magyar Nemzet kiválóságait?
– Én ezt elválasztom a személytől. Nem hiszem, hogy ő küldte volna őket. Ezek olyan fajta tehetségtelen nímandok, akik ezt magánszorgalomból teszik. Mindenesetre nagy reklámot csináltak nekem.
– Azt írja az említett levelében, nehéz elképzelnie, hogy Orbán ennyire tudatlannak, hülyének nézné a magyar népet, élén az erdélyiekkel. Ön szerint mi történhetett a volt miniszterelnökkel?
– Vagy ennyire elveszítette az önbizalmát, vagy pedig a hatalom mindenáron való akarása, gőze elhomályosíthatta az értelmét, és a gondolkodóképességében megzavarodhatott. Amit Erdélyben művelt, az különösen felfoghatatlan. Úgy tűnik, teljesen félreismeri Erdély történetét, az erdélyi magyarok természetét, karakterét, öntudatát. Ezeket a jobb sorsra érdemes embereket a magyarországi pártszenvedélyek megosztottságot okozó vakcinájával akarja beoltani és elragadni őket olyan politika felé, amelyről az erdélyiek maguk is tudják, az csak ártalmukra lehet. Ahelyett, hogy értelmes kezdeményezésekkel segítette volna őket ahhoz, hogy emberhez méltó módon tudjanak élni és gyarapodni, úgy megosztotta őket, hogy a román nacionalistáknak ennél nagyobb ajándékot nem is adhatott volna. Rejtély számomra, hogy mi történhetett Orbánnal, pláne azok után a beszélgetések után, amiket a múltban folytattam vele. Ahol is egy rendkívül öntudatos, rendkívül tájékozott és remekül gondolkozó ember benyomását keltette minden ambíciója mellett. Akinek megbocsátottam hatalmas ambícióját, azt gondolván, hogy vezető demokrataként, államférfiként akarja beírni nevét a magyar történelembe. Ehelyett zsákutcába keveredett.
– Mi vihette oda?
– Nem tudom megmagyarázni, nem értem, hogy tévedhet ekkorát egy olyan ember, akinek sem a képességeit, sem a hazafiságát nem vonom kétségbe. Nem az a kérdés ma, hogy jobb- vagy baloldal, hiszen a jobboldalon is lehet találni mérsékelt, felelősen gondolkozó embereket, hanem az, ahogy Orbán a történelembe egyre jobban beletéved: tudniillik minden, ami Magyarországon jó Szent Istvántól József Attiláig, az a jobboldalról jön és minden, ami romlásba taszít, az balról. Ez az okfejtés a magyar emberek értelmi képességeinek goromba lebecsülése. Minderről személyesen szeretnék vele beszélni a közeljövőben. Nincs már sok ideje arra, hogy megmutassa: politikusként is komolyan és felelősségteljesen tud gondolkozni. Remélem, viccnek véli, hogy amikor Magyarország – ahogy minden európai ország is – komoly nehézségekben van, a nyomor és a teljes ellehetetlenülés ördögeivel viaskodik, akkor ő a "jobboldal baloldal" és a "ki a nemzeti, és ki nem" gyermekded álkérdéseivel játszadozik.
– Milyen karakter? jobboldalt látna a leghasznosabbnak Magyarországon?
– Egy olyan fajta föderatív, konzervatív jobboldalt, amilyen Angliában is van, a Lordok házában, vagy a németeknél a kereszténydemokrata pártban. Egy olyan mérsékelt jobboldalt, akik sem ellenségnek, sem nemzetellenesnek nem gondolják azokat, akik más véleményen vannak, hanem meghallgatják őket, és vitatkoznak velük. Eleinte mintha Orbán is erre hajlott volna. Azt az ürességet akarta betölteni, amit például Antall József hagyott maga után a jobboldalon. Ezt helyeseltem is volna. De amit mostanában művel, az nem jobboldaliság.
– Még jóval \'56 előtt Önnek az volt a véleménye, hogy nem lenne jó, ha az oroszok kimennének, mert az azt követő káosz után szélsőjobboldali erők vennék át a hatalmat. Ezt ma hogyan látja? Hogyan értékeli akkori véleményét?
– Erre a feltevésemre vagy előrelátásomra az \'56-os történelem már rácáfolt. Akkor attól féltem, hogy a kommunizmusra való visszahatásképpen megerősödnek Magyarországon a nyilas és egyéb szélsőjobboldali erők. Ezeket az erőket a kommunisták azért sem számolták fel teljesen, mivel a kommunista pártból úgy lett tömegpárt, hogy a kisnyilasok ezreit, tízezreit magába építette. Utólag úgy látom, ha az oroszok nem avatkoztak volna be, akkor a Nagy Imrével együtt jelentkező volt kisgazdák, szociáldemokraták és kereszténydemokraták kezébe került volna a hatalom és nem a szélsőjobb által modernnek elfogadott hungaristákhoz, és szálasistákhoz. De ezt én már revideáltam. Egyike voltam azoknak, akik a francia sajtóban először mutattak arra az összetéveszthetetlen, nyilvánvaló különbségre, ami Nagy Imre és elődei között úgy emberileg, mint politikailag látható volt.
– Hogy látja a két nagy párt helyzetét és szerepét fél évvel a választások előtt? Milyen eredményre számít?
– Nem biztos, hogy az fog történni, ami jó lenne, ha történne. Nem becsülöm le az Orbán-féle polgári köröket és egyéb, általa életre hívott szervezeteket. Ha a konkrét, valódi hasznot hozó pozitív alkotásban nem is jeleskednek, a propagandájuk kitűnő. Ehhez kiválóan értenek, s e téren nyilvánvalóan Gyurcsányék fölött állnak. Egy szó, mint száz, lehetségesnek tartom a sikerüket. Amit viszont egyre jobban becsülök, az a magyar nép bölcsessége, amit leginkább vidéki falvakban és városokban érezni.
– Mire gondol?
– Arra, hogy nem foglalkoznak a politikusok szócsépléseivel, mert nem érnek rá. Nem érnek rá egymás gyűlölésével tölteni a napjaikat, mert saját és közösségük felemelkedésén dolgoznak. Ellenben a budapestiek mintha kicsit belegabalyodtak volna mindezekbe. A legfontosabb az lenne, ha Orbánék végre kiállnának egy valódi programmal, mert egyelőre az nincs. Tudniillik, hogy ki magyar és ki hazaáruló, az nem program. Egy program ott kezdődne, ha megmondanák, mit, hogyan és milyen pénzekből csinálnának jobban, mint a Gyurcsány vezette koalíció; mik lennének a pénzügyi, gazdasági és kultúrpolitikájuk főbb prioritásai; hogyan és miből akarják az oktatást, az egészségügyet újra szervezni? Egyelőre e kérdéseknek, s az erre adandó válaszoknak nyomát se látom, pedig én mindent olvasok, ami Magyarországon olvasható. Néha még a Magyar Nemzetet is kézbe veszem, még tőlük is elolvasnék egy programot, ha lenne. De ott is csak uszítást, vádaskodást, rágalmazást látok. Ha őket olvasná az ember, úgy tűnne, a másik oldalon csupa rabló gazember fészkel, az ő oldalukon pedig csupa tisztességes bor- és búzatermelő jó gazda. Most már a jövőről kellene gondolkozni. Remélem, ezzel a másik oldalon sem fognak késlekedni, és lassan ők is elénk tárják, mire is kérik majd a szavazatunkat. Nem vagyok pesszimista, ha kicsit messzebbre tekintek, látok reményt keltő sikeres átalakulásokat. Ott van Svédország, ahol a legégetőbb nehézségeken győzelemmel tudtak átlépni, vagy ott van a Tony Blair vezette Anglia, ahol szintén kiváló eredményeket tudtak felmutatni. Ezeket a sikeres utakat követni lehetne itthon is, de sajnos, kevés szót hallok erről Magyarországon.
– Sokak szerint Európa Amerika-ellenességének egyre inkább van egy, az iszlám terrorizmust is megértő feelingje. Ezt Párizsban is így érzik?
– Igen, de hiába ment el messze Németország vagy Chirac az antiamerikanizmusban, végül is be kell majd látniuk, hogy Amerika nélkül az euroatlanti szövetség nem sokat ér. Hiszen izolálva lennének attól a legnagyobb hatalomtól, amelyiknek módja van megvédeni őket a nemzetközi terrorizmussal szemben. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy a terrorizmus, az iszlám a közeljövőben inkább Európa ellen fog irányulni, mint Amerika ellen, amely már megtalálta az ellene való védekezés módját. Néha nagyon drasztikus módját. Úgy vélem, a közeljövőben – bár nem vagyok csalhatatlan, mint az új pápa, aki még az elődjénél is csalhatatlanabbnak érzi magát – Európa lassacskán vissza fog kanyarodni oda, ahol a nemmel szavazók hagyták. Hiszen ezek a szavazók nem Európa egységesülésére mondtak nemet, csak az eggyé válás módját és stílusát képzelték másképp.
– De térjünk vissza a magyar jövendőhöz.
– Hát
én ezt leginkább abban látnám, ha a pártok és a politikusok abbahagynák az uszítást, izgatást és gyűlölködést, s az emberek a majdan eléjük kerülő programokon gondolkoznának, vitáznának. De nem ellenségesen, és főleg nem ellenségként. Azt kívánom, jöjjön vissza a szívekbe az a régi magyar udvariasság, amiről – egy fél évszázaddal ezelőtt – még külföldön is nevezetesek voltunk.
– Frissebben, energikusabban beszél, mint pár évvel ezelőtt.
– Jót tesz, ha támadnak. Kérném is őket, ne hagyják abba. Saját magukat ugyan feketére kenik, de nekem nem tudnak ártani. Ellenkezőleg, visszaadják a kedvemet a harchoz, hogy kilencvenhat évesen is olyan energiával küzdjek, mint József Attila mellett.
2005. 09. 02. (IX/35)
