Fotók: Somorjai L.
Csaba: – Hat éve élünk az utcán, négy éve itt a csatornában. Érzed, milyen meleg van? Én találtam rá erre a helyre. Egy évet laktunk a dobozokon, a partoldalban a szabad ég alatt, előtte meg a templomkertben. Egy téli, esős napon jöttem erre, átjöttem a téren, megálltam a luk mellett, akkor még nem volt rajta ez a főtávos kerek vastető, mert valaki ellopta. Ahogy ott álltam, éreztem, hogy a lukból jön föl a meleg. Bebújtam, lementem, aztán azóta itt lakunk anyámmal.
(Lemegyünk. S ahogy a szemem hozzászokik a sötéthez, fél méter átmérőjű hőszigetelt csöveket látok, leterített rongyokat, ruhamaradványokat, papírokat, gyertyacsonkokat. A csövek alatt, ahol alszanak, felegyenesedve nem, csak négykézláb mászva lehet közlekedni. A falon öt-hat centiméteres csótányok komótosan mozgolódnak.)
Nem bántanak. Ha rád is mennek, nem csípnek, csak végigmennek rajtad. A Főtáv Rt.-nél dolgozik ídesapám – nyugodjék békében – régi kollégája, így van engedélyünk itt lenni, az újpesti kapitányság se piszkál minket.
Az utca és a csatorna előtt hol éltetek, mikor és miért kerültetek ide?
– Rákospalotán, a Bethlen Gábor utcában laktunk
ídesapám nagyon jó fuvaros volt, két pár lova volt. 1982–84-ben volt, hogy napi
napi harmincezer forintot is keresett. Mellette dolgoztam.
Milyen iskolád van?
– Nyolcéves koromtól fizikai munkát végzek, azóta mindennap dolgozom. Lovakkal foglalkoztam, lakatos mellett is dolgoztam, vasakat hajlítottam. Most is egy idős ember mellett dolgozom, hatvankét éves, valamikor fuvaros volt, mint ídesapám. Lovakat csutakolok, patkolok, szerszámot tisztítok mindennap, még vasárnap is reggel hattól este hatig. Ezerötszáz forintot ad, meg egy kis kaját is, édesanyámat is ebből tartom el, cigi, kenyér, meg minden, másnapra egy forint se marad.
Anyukád mit csinál?
– Sétál, jön-megy egész nap, Isten bocsássa meg, van, amikor nem teljesen tiszta. Volt egy bátyám, vagyis van még, anyám kedvence volt, úgy imádta, kényeztette, mint egy hajas babát, vagyis most is, szép, erős ember volt, anyám tömte pénzzel, az meg vitte a borozóba, a Jokerbe, ott van a Szerencs utcában egy játékgépes italozó, ott játszott mindennap. Csak vitte a pénzt. Mikor részeg volt, verte anyámat, sokszor félholtra, jött a mentő meg a rendőrség, de már úgy jöttek hozzánk, mintha hazajöttek volna. Anyám soha nem jelentette föl a bátyámat, pedig megsérült a méhe, agya, belső szervei, azt, ha józan volt, úgy becézgette anyám őt, mintha semmi nem történt volna. Néha apámnak is nekiment, ütötte a hátát, aztán már nagyon köhögött, de csak felült a bakra, kellett a pénz, de akkor már alig kerestünk valamennyit, mert ette a betegség, pedig ő szeretett engemet, Isten nyugosztalja, meg én is őt. Még mikor a halála előtt együtt dolgoztunk a Tüzépnél, a bátyám nekiment, gyorsan bezártam a kaput, amit lánccal zárnak, aztán visszakézből megtaláltam őtet a lánccal. Talán két foga, ha maradt. Aztán bicskával át akarta húzni a torkomat, de nem tudta.
Úgy érzem, mintha anyukáddal nem lettél volna igazán jóban.
– Nem szeretett engem soha, csak a bátyámat, most se szeret, csak most azért van itten, mert máshol nem lehet, és pénzt kap tőlem. Intézetbe is adott négy évre. Két nővérem is van, de az egyik kilenchónaposan megfúlt.
Azt mondtad, házban laktatok. Hogy kerültetek egyszer csak az utcára?
– Apám halála után anyám összebarátkozott az anyósával, az én nagyanyámmal, s együtt elkezdtek inni. Ezt-azt eladogattak, aztán az otthonunkat is végül, és egy tizennyolc lakású udvaros házba kerültünk, de később azt se tudtuk fizetni, már fél éves tartozásunk volt. Egyszer jövünk haza, és a bútor az udvaron, az ajtó, ablak meg bedeszkázva. Hát így.
2006. 03. 31. (X/13)
