Fotó: Somorjai László
Mi volt az, ami legerősebben hajtott, vonzott a játékgépek elé, a
kaszinókba, a csajok ölébe? Mi az, aminek a legkevésbé tudtál ellenállni?
– Ma sem tudom, mi az, ami valójában vonzott. Mintha a kívánságok megfogták
volna a lábamat, és röpítettek volna a játékgépekhez, a kuplerájokba vagy a
feltörhető autók mellé. Mintha nem is én, hanem kívülről egy zsarnok uralkodott
volna bennem. Ezek a vágyak és kívánságok, bűnök olyan irreális világba vittek,
amit én akkor valóságosnak és szabadnak véltem. Leültem a gép elé, mondván, hogy
nyerek, noha a valóság az volt, hogy csak vesztettem. Volt, amikor félmillióval
álltam föl a székről, de egy óra múlva már egy másik kaszinóba nyomtam vissza az
egészet, plusz még százezret. Vagy azért hajtottam a csajokat, hogy örömet
okozzak magamnak, ehelyett folyamatosan csalódást és fájdalmat okoztam.
A feleséged mit tudott minderről?
– Semmit. De hogy ez így is maradjon, egyre többet kellett hazudnom, ez egy
idő után több erőt és energiát vett ki belőlem, mint amennyit az éjszakák.
Rablásban nem voltam benne, de azon kívül mindenhol mindenkitől mindent
elloptam. A feleségem csak annyit tudott, hogy már nem dolgozom a régi
munkahelyemen, de többet nem. Elhanyagoltam teljesen azt a két embert, akit a
legjobban szerettem, őt és a kislányomat.
A lelkiismereted nem szurkált?
– Annyira aljas nem voltam, hogy a lelkiismeretem ne furdalt volna
állandóan. De akkor már beindult ez a gépezet. A kislányom hároméves volt,
otthagytam őket. Elköltöztem otthonról. Csak azt vettem észre egy idő után, hogy
olyan gépfüggő lettem, amilyen senki nem volt a környezetemben. A börtönben
olyan jó dolgom volt, hogy kéthetente hazajárhattam, mármint a feleségemhez. De
ezt se vettem komolyan. Közben is megcsaltam. A feleségem még ekkor is tűrt egy
darabig, majd elszakadt a cérna, és végleg megszakították velem a családi
kapcsolatot. Még tizenegy hónap volt hátra az első, hároméves ítéletemből, mikor
az egyik eltávról nem mentem vissza a börtönbe. Pontosan száz napig bujkáltam,
életem legstresszesebb száz napja volt ez. A legnagyobb zajban is meghallottam,
ha megállt a lift az emeleten, azt gondolván, hogy értem jöttek. A nap
huszonnégy órájából huszonnégy órában a torkomban volt a gyomrom.
Hol laktál?
– Nőknél, IBUSZ-lakásban, itt-ott.
Köröztek?
– Hogyne. Éppen nem tudtam fölmenni abba az IBUSZ-lakásba, amelyet béreltem,
mert a lépcsőházban beszélgetett egy egyenruhás rendőr egy hölggyel.
Meglehetősen ismert voltam a szolnoki rendőrök körében, ezért nem mertem
megkockáztatni, hogy elmenjek mellette. Majd csikorgó kerekekkel bekanyarodott
elém egy rendőrautó, azt gondoltam, miattam, utólag kiderült persze, hogy nem.
Ahogy kiszálltak, elkezdtem futni előlük. Egyikük utolért a Zagyva partján egy
emlékparkban. Egy ismerős rendőr volt, meg is kértem: ugyan, engedjen már el,
mert nagyon keresnek. Csakhogy a srácnak nem volt elég, hogy elkapott és
megbilincselhetett, elkapta a tarkómat, és belecsapta a kopjafába. Elvesztettem
az önkontrollomat, majd az emlékezetemet és az eszméletemet is egy rövid időre.
Amire ezután emlékszem, hogy a rendőr csőre húzza a pisztolyát, a fejemhez
teszi, és ordít, hogy hasaljak le. Aztán jöttek a kollégái. Nahát, azoktól
kaptam olyan rúgásokat, hogy az addig szépen rendezett arcom és bordáim
összevissza törtek. Másnap a kórházban nem ismertem meg az arcomat.
Mit csináltál?
– Állítólag leütöttem, és valamilyen hegyes szúró eszközzel megsebesítettem
a rendőrt. Nem emlékszem. De ha egy tárgyaláson négy rendőr állít valamit egy
szökött bűnözővel szemben, akkor úgyis a rendőröknek lesz igaza.
Mennyit kaptál ezért a játékért?
– Öt évet. Meg volt még három máshonnan, meg egy felfüggesztettem, így
összecsepegett kilenc év négy hónap.
Mi teszi leginkább elviselhetetlenné a börtönéletet?
– A legborzasztóbb nem a bezártság, hanem az összezártság, és a
szeretteidtől való elzártság. Ennél csak az elviselhetetlenebb, hogy egy idő
után, mondjuk az ötödik évnél egyszerűen lemorzsolódnak rólad. És legtöbbször
nem is haragudhatsz rájuk, mert ha az embert jogosan utasítják el, nem sértődhet
meg.
Volt egy nagyon jó barátom – a mai napig is az –, ő Sopronkőhidán ült, és néha
levelet váltottunk ilyen magasztos témákról, hogy milyen a kaja, és hogy nálatok
is szemetek-e az őrök. Egyszer csak kapok egy ilyen levelet Zolitól: „Laci,
megismertem Istent, aki megbocsátotta a bűneimet, és megváltott, és
megváltoztatott. Boldogabb vagyok most a börtön falai között, mint megtérés
előtt kint az életben.”
Erre te?
– Összetéptem, és kidobtam, szinte dührohamot kaptam. Gondoltam, hogy Zoli
nem az első, és nem is az utolsó, aki megbolondult a börtönben. Nem is
válaszoltam vagy három hónapig. Aztán megint írt. Leírta az Istennel való
megtapasztalásait, igéket és igehelyeket is, nekem, aki annyira rühelltem ezt a
témát, hogy azt sem tudtam, hogy néz ki a Biblia. Időközben szabadult, és eljött
hozzám beszélőre. Addig-addig beszélt Istenről, míg egyszer azt mondtam neki,
jó, teszek egy próbát vele, ha van, megmutathatja nekem magát. Akkor már öt éve
elhagyott a feleségem és a gyerekem, én meg egyre jobban vágytam a társaságukra,
hangjukra, arcukra. Fél-negyedévenként írtam nekik, teljesen reménytelenül, mert
soha semmilyen válasz nem jött tőlük, ahogy mondom, már öt éve. Azt mondtam Zoli
barátomnak, ha van Isten – aki előtt szerinted nincsen lehetetlen –, akkor adok
neki most egy lehetetlen küldetést. Írok a lányomnak, és ha kapok rá választ,
akármilyet is, akkor elhiszem, hogy Isten van. Írtam hétfőn. A börtönben egy
szimpla levélváltás körülbelül két hétbe telik, biztonsági ellenőrzések, meg
eleve úgy vannak vele, hogy mindenki ráér. Még annak a hétnek a péntekén a
nevelőm beadott a kisablakon egy nekem szóló levelet. A feladónál a lányom neve
és címe. Úgy leizzadtam, hogy nem tudtam kibontani, azonnal kirohantam, hogy
telefonáljak Zolinak.
Mit mondtál neki?
– Hogy Zoli, van Isten.
Mi volt a levélben?
– Elmondom. „Anya kérésére írom neked ezt a levelet. Magamtól még ennyit se
tennék. Most már tudom, miért vagy börtönben, ettől függetlenül kívánom, hogy
rendbejöjjön az életed. Ez az első és utolsó levél, amit írtam neked az életben,
mert már nem vagyok rád kíváncsi. Ne haragudj az őszinteségemért.”
Újra felhívtam Zolit, megkérdeztem, hogy kell megtérni. Ő mondott egy nevet,
hogy azt írjam fel a kapcsolattartóim közé, így be tud jönni hozzám beszélőre.
Egy hónap múlva egy hívő srác jött be hozzám.
A börtönőrök mögöttünk álltak, és figyeltek, de különösebben nem foglalkoztak
velünk. Elismételtem utána az imát, a karomra tette a kezét, és csendben
megáldott.
És?
– És attól a pillanattól megváltozott a gondolkodásmódom, a viselkedésem; az
emberekről és magáról az életről való vélekedésem is.
Konkrétabban?
– Aznap este megkérdeztek a cellatársaim: mi ez a nagy szelídség, Laci?
Addig bele-belekötöttem mindenkibe, verekedtem is sokat. Onnantól kezdve tényleg
szelíddé lettem. Addig például eszembe se jutott, hogy szabadulásom után morális
munkát végezhetnék és normális életet is élhetnék. Azóta meg csak ezen járt az
eszem. Addig bosszút akartam állni azokon, akik idejuttattak. Volt egy szép kis
listám, amelyet még aznap este eltéptem. Elkezdtem imádkozni a feleségemért, a
kislányomért, a bocsánatukért, hogy újra egymáséi lehessünk. Átkerültem a
Csillagba, ahol már szabályos istentiszteletekre jártunk, ott volt a
vízkeresztségem, bűnvallásom és egyszer csak eljött a szabadulásom napja is.
Ideadták a papírokat, ott az ajtó, menjek ki. Tíz év után, húszezer forinttal a
zsebemben, kiléptem a vakvilágba.
Milyen volt szabad emberként szabadulni?
– Mint mikor a szülő kiviszi a parkba a csöpp gyerekét, messziről figyeli
óvó tekintetével, de ha belemegy a sárba, vagy elesik, vagy beüti a térdét, nem
fut oda hozzá azonnal. Másnap hazaértem Szolnokra. A maradék pénzemen hirdetési
újságokból próbáltam munkát keresni. Találtam. Délután hatkor már annyira
remegett a szívem, de a kezem-lábam is a családom után, hogy nem bírtam tovább,
felhívtam az anyósom számát, mert csak azt tudtam. A kislányom vette föl.
„Szervusz! Hogy vagy? Mit akarsz?” – kérdezte, ugyanolyan semlegesnek és
hidegnek tűntek a szavai, mint a levélben. A következő mondatnál kicsit
megenyhült. Kérésemre, hogy megadja-e a mobilját, azt válaszolta, hogy holnapig
gondolkozik. Mondtam, jó, de ha lehet döntse el délután ötig, mert öttől
kilencig ki leszek kapcsolva. Erre ő: „Mert? Miért?” Mondom magamban, na most
hogy beszéljek én, a börtönből érkezett a lányomnak Istenről. Gondoltam,
megmondom a frankót, abból lesz a legkisebb baj. „Kislányom, a börtönben
megismertem Istent, megtértem, és Szolnokon öttől kilencig lesz az
istentisztelet.” Csend. Majd kuncogásszerű hang a telefonban. „Lányom, ha
kinevetsz, ha nem, ez így van.” „Nem nevetek
sírok. Mi is odajárunk anyával
és
azóta imádkozunk érted
édesapám
!”
2006. 08. 25. (X/34)
