Még a nyolcvanas években olvastam egy cikkben, hogy egy híres hollywoodi
maszkmester, Dick Smith a levelező tanítványává fogadott. Ilyet is lehetett a
vasfüggöny árnyékos oldalán?
– Már gyerekként is nagyon szívesen rajzolgattam, modelleztem. Tízévesen
láttam a Csillagok háborúját, nagyon megragadott a film látványvilága, elkezdtem
kis űrhajókat makettezni, tudományos-fantasztikus novellákat olvasni. Egy idő
után próbáltam űrlényeket is mintázgatni, elkezdtem gumimaszkokat, gumibábokat
készíteni. Miután jobban beleástam magam, kiderült, hogy filmes berkekben sokkal
nagyobb igény van erre, mint a makettekre. Mindez a gimnáziumi éveim alatt
történt. Elkészítettem például egy három és fél méteres űrnövényt egy
magyar–német nagyjátékfilmbe, majd teljesen véletlenül, egy újsághirdetés
kapcsán találtam meg Dick Smith tanfolyamát, aki akkor már nagyon nagy név volt
a filmiparban. Ő trenírozta az összes híres, Hollywoodban működő Oscar-díjas
maszkmestert. Felvettük a kapcsolatot, és mivel a távolságot csak levélben
tudtuk áthidalni, részletekben küldte el nekem a szakmai tapasztalatairól szóló,
ábrákkal és képekkel teli tankönyvét. A tanfolyam résztvevőinek – így nekem is –
meg kellett valósítaniuk a tanultakat, majd a végtermékek fényképét postázni
Dicknek, aki a távolból instruálta tanítványait. Amint később lehetőségem nyílt,
kiutaztam egy évre Amerikába, hogy személyesen sajátítsam el a szakma fogásait.
Miért jöttél haza, miután elvégezted Dick Smith iskoláját? Nem lett volna
jóval nagyobb esélyed az érvényesülésre, ha kint maradsz a nagyobb szabású
mozifilmek gyártóinak közelében?
– Nem bántam meg, hogy hazajöttem, többek között azért sem, mert nem
kifejezetten szerettem az amerikai létformát. Nagyon jó volt kint dolgozni,
sehol a világon nincsenek olyan körülmények az igényes munka elvégzéséhez és a
fejlődéshez, mint a filmipar fellegvárában, de az emberi kapcsolatok és a
magánéleti lehetőségek nem igazán kecsegtettek. Mondjuk úgy, hogy én egy európai
típusú ember vagyok. Hollywoodban van a világ filmgyártásának központja, ott
készülnek a legdrágább amerikai játékfilmek, s mivel a maszkosok leginkább ott
tudnak érvényesülni, a világ összes pontjáról odagyűlnek a legjobb szakemberek.
Így azonban elég erős konkurenciaharc alakul ki. Iszonyú energiákat kell
beleölni abba, hogy az ember testhezálló munkához jusson.
Itthon láttál lehetőséget a fejlődésre?
– Jártam a Képzőművészetire és az Iparművészetire, de pár év után egyre
világosabbá vált számomra, hogy ebben az oktatási struktúrában csak távolabb
kerülhetek az elképzeléseim megvalósításától.
Hogyan tudtad mégis itthon megalapozni a jövődet?
– Hosszú évek munkájával sikerült kialakítani egy olyan pozíciót a piacon,
amely a hazai viszonyoknak köszönhetően a „nagy hal a kis tóban” szindrómához
hasonlít. Azzal, amit mi tudunk, Európa keleti felében nagyon jó megbízásokhoz
lehet jutni, és szerencsére sikerült egy olyan céget felépítenem a nulláról,
amelyik sok érdekes munkát tud elvégezni az irányításom alatt, olyan módszerrel,
olyan tempóban, ahogy az nekem megfelelő. Egyáltalán nem biztos, hogy Amerikában
ezt meg tudtam volna oldani. Igaz, Magyarországon viszont kompromisszumokat kell
kötni, szinte mindent el kell vállalni a filmtrükkökön belül, hogy folyamatosan
legyen munka. Amerikában elképzelhetetlen, hogy egy maszkosstúdió egyszerre
műkajákat és maketteket is gyártson. Mi azonban csak így tudunk fejlődni és
bővülni a piaci igényeknek megfelelően. Nagyszerű szakemberekből álló csapatot
sikerült összeállítanom, akik szívvel-lélekkel dolgoznak, és tanulják a
technológiákat. Egy hatszáz négyzetméteres műhelyünk van, ott készítjük a
legkülönbözőbb filmes megbízásokhoz a maszkokat, modelleket, díszleteket.
Melyik hollywoodi nagyágyúval dolgoztál már együtt?
– Sajnos van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy nem annyira foglalkozom
vele, ki mit és hol rendez, nem mindig nézek utána, hogy az alvállalkozó mögött
ki az igazi megrendelő. Persze sok olyan volt, akinek a neve ismerősen cseng a
filmszakmában járatos embereknek, de nekem még az Alien vs. Predator című
sikerprodukciót rendező Paul Anderson neve sem mondott addig semmit, amíg nem
találkoztam vele, és nem dolgoztam a filmjében. Másfelől Magyarországról azért
akármilyen filmben nem tud dolgozni az ember. Ennek ellenére több olyan nagyobb
amerikai moziba is sikerült bekerülnöm, amit Európában forgattak, a szomszédos
országokban, és szükség volt bennük űrlényekre vagy szörnyekre. Az előbb
említett Paul Anderson-film földönkívüli ragadozóját mi csináltuk, és Az utolsó
szamuráj című, Tom Cruise főszereplésével játszódó filmhez is mi szállítottuk a
műhullákat, hogy ne a statisztáknak kelljen a hideg földön órákig mozdulatlanul
feküdniük egy csatajelenet után. Rengeteg olyan kisebb amerikai film is készül
Európában, amiről itt nem nagyon hallani, egy évben úgy öt-hat ilyen
játékfilmben is dolgozunk. A mai napig vegyesen dolgozunk hazai és külföldi
játék- és reklámfilmekben, és kialakult egy olyan kép a cégről, hogy képes
nyugati színvonalon teljesíteni.
Hogyan születik meg a kezed alatt mondjuk egy űrlény? Honnan jön az
inspiráció, hogy hogyan nézzen ki? Lehet azt mondani, hogy végül is ez egyfajta
művészet?
– Mindenképpen hívhatjuk annak. Ha nem kapunk kész terveket, általában
közösen dolgozunk a tervezővel vagy a rendezővel. Ilyenkor is vannak persze
paraméterek, melyeken belül mozoghatunk: milyen jellegű a film, a helyszín,
mekkora legyen a lény mérete, hány lába, hány keze legyen, s a többi. Végül is
mindenféle elemekből építkezünk, sokat merítünk az állatvilágból, elővesszük
például az állatatlaszt, vagy különféle fantáziarajzokat tanulmányozunk. Nagy
adag fantáziára van szükség a végeredményhez.
Milyen anyagokat használtok a kivitelezésnél az űrlénymaszk-példánál maradva?
– Rengeteg szintetikus anyagot, gumikat, különböző műanyagokat, nagyon sok
mindent, ami meghaladja egy beszélgetés kereteit vagy szakmai titoknak minősül.
De az anyag csak a mű egyik eleme, ugyanis sokszor kérnek tőlünk olyan
maszkokat, modelleket, melyeken belül elektronikus, műszeres vezérléssel
irányítható arcmimikát helyezünk el. Ezeket is mi készítjük az adott feladatnak
megfelelően.
Lesz a közeljövőben olyan film, amelyben láthatja a közönség a munkáidat?
– Most éppen két nagy filmen dolgozunk, az egyik a Hellboy második része, a
másik pedig a Diótörő című film. Mindkettő nagyszabású külföldi produkció.
Mekkora eséllyel indul el ma egy tizenhat éves srác a tiédhez hasonló pályán,
ha úgy érzi, hogy ezen a területen tudna maradandót alkotni? Van esélye
Kelet-Európából a szakmai csúcsra törni?
– A legtöbb tizenhat éves srác nem gondolja végig az egész folyamatot és az
útközben meghozandó döntéseket. Én is csak annyit tudtam, hogy ez érdekel, ezért
éjjel-nappal ezzel foglalkoztam, de csak további tizenöt év alatt alakult ki az,
amire ma azt mondhatom, hogy megállja a helyét a nemzetközi piacon. Ha ennyi
idősen nekiláttam volna azon filózni, hogy egy szocialista berendezkedésű
országban, ahol trükkfilmgyártás mint olyan nem is létezik, milyen
létjogosultsága vagy jövője van ennek a szakmának, valószínűleg más pályára
térek. És szerintem ez ma is igaz. Ha egy fiatalt elvakultan érdekel valami,
akkor nagyon sok energiával, tehetséggel, elhivatottsággal, sok munkával,
lemondással, és egy jó adag szerencsével nemzetközileg elismert és keresett
szakember válhat belőle. A számítógépes grafika és filmtrükk terén a mai napig
bejutnak a legjelesebb stúdiókhoz olyan magyar szakemberek, akik itthon álmodták
meg a jövőjüket, és ma már a szakma krémjéhez tartoznak.
2007. 04. 27. (XI/17)
