hetilap

Jehuda Berkovitz Ariel Saronnal és feleségével Budapesten

Fotó: Arhív

Hogy jutott el már fiatalon a világ számos pontjára?

– Tudja, a legtöbb zsidónak sajnos ez a sorsa. Ahogy szétszóródtunk a
világban, ha élni akartunk, menekülni kellett. Bécsben születtem, de nem osztrák
állampolgárként. Anyámék sokadíziglen hamburgiak voltak, apám Bécsben élt ugyan,
de ő meg Kárpátaljáról származott. Onnan került Ausztriába, ahol anyámmal
megismerkedésük után összeházasodtak, s alapítottak egy céget, egy modern
nyomdát. Ötéves koromig éltem Bécsben, de jött Hitler, az a bizonyos anschluss,
menekülnünk kellett. Amerikába akartunk menni, de átjöttünk először
Magyarországra, mert akkor még nem lépett be a háborúba, és működött az amerikai
nagykövetség – de nem sikerült a tervünk, itt ragadtunk.

Hány éves most?

– Április huszonhetedikén töltöttem be a hetvennegyediket, de nem zavar a
korom. Volt idő, amikor bántam, hogy élek, hogy életben maradtam, de ma már
nagyon örülök neki.

Miért bánta, hogy él?

– Sok holokauszttúlélő küszködött azzal a traumával, amivel én is. Apám,
anyám, öcsém, az összes közeli és távoli családtagom meghalt, egyedül én
maradtam életben. Miért pont én? A többiek miért nem? Ez feldolgozhatatlan.
Pesten a Markó utcában fogtak el.

A nyilasok?

– Nem, akkor még csendőrök voltak, kivittek, úgy, hogy anyámtól el sem
búcsúzhattam, még csak nem is köszönhettem neki. Olyan sok apró dolgot hurcol az
ember az életében, amit csak évtizedek után tud valahogy feldolgozni. Amikor
Szálasiék bejöttek, ellepték a várost ezek a – nem tudom szebben mondani –
tinédzser nyilas csürhék karszalagokkal, fegyverekkel, jelvényekkel. Kezdtek
lövöldözni az Akácfa utcai ház udvarán, ahol éppen laktam. Megijedtem, és hátul
az első emeletről leugrottam, ki az Akácfa utcából, ami teljesen egyenes utca
volt, rohantam végig a Király utca felé. De meglátták, és elkezdtek lőni utánam,
porzott a falba fúródott golyó mellettem, ahogy rohantam. Akkor még villamos
járt a Király utcában, föl és le ugráltam a mozgó villamosról, míg szem elől nem
tévesztettek az üldözőim. Annak idején minden reggel kerestem az öcsémet. Volt
egy olyan periódusom, amikor nagyon utána kívánkoztam – akkor már se apám, se
anyám nem volt. Valaki mondta, hogy Kőbányán van egy zsidó gyerekotthon, talán
ott lesz. Napokig álltam a kerítésnél, és néztem befelé, de féltem megszólalni,
mivel a magyart rosszul beszéltem, rájöttek volna, hogy idegen gyerek vagyok.
Ahogy figyeltem a gyerekeket, minden másodikban az öcsémet ismertem fel. A
villamosok között ugrálva eszembe jutott, hogy kimegyek ebbe a gyerekotthonba,
hátha megtalálom a kisöcsémet. A Népszínház utcán menve láttam, hogy verik a
zsidókat a már nem tinédzserkorú nyilasok; egy zsidó öregembert a szakállánál
fogva húztak a földön, majd ott az utcán egy késsel elkezdték nyirbálni a
szakállát; anyák sírva rohantak, karjukon kisgyerekkel, valami fedezék felé.
Ahogy beérkeztem a gyerekotthonba, csak annyit tudtam mondani, verik a zsidókat
az utcán. Három napig ott bujkáltam, s mikor kora reggel azt láttam, hogy
ugyanilyen nyilasok hatolnak be az otthonba, azonnal fogtam azt a kis semmimet,
és otthagytam őket. Még aznap délután elvitték az összes gyereket, Auschwitzban
kötöttek ki, ugyanott, ahol végül is a kisöcsém és apám is. Anyám
Bergenbelsenben halt meg, de nem akarom untatni.

Mikor került el Magyarországról?

– Miután felszabadultunk. Mert én tényleg felszabadultam. Semmi jót,
pozitívumot vagy netán szentimentálisat nem tudok mondani az elmúlt rendszerrel
kapcsolatban, de az, hogy felszabadultunk, tény. Az utolsó hetekben én már az
ifjúsági cionista mozgalom tagjaival bujkáltam Budapest különböző pincéiben. Ők
szervezték a gyerekek Palesztinába való utazását, mentését. 1945-ben az első
csapattal kerültem Palesztinába. Először egy internálótáborba, aztán egy kibucba,
ott kezdődött az igazi életem. A nap egyik részét tanulással töltöttük, a
másikat munkával, szó szerint a két kezünkkel építettük fel az országot. Később
elvégeztem egy mezőgazdasági főiskolát is, majd fiatal korom ellenére engem
választottak a kibuc gazdasági vezetőjévé. Nagy táskával mentem mindenhova,
jártam a bankokat, csináltam az üzletet, kerestem a pénzt. Majd beiratkoztam az
egyetem közgazdasági szakára is. 1959-ben véletlenül kerültem ahhoz a céghez,
amelyet 1933-ban Rosenbaum úr alapított meg, mely cég a budapesti Aschner Lipót
megbízásából a háborúig Tungsram lámpákat értékesített Palesztinában. 1965-ben
társultam Rosenbaum úrral, később meg, mivel már nagyon idős volt, átvettem tőle
a cég vezetését. A budapesti Tungsram akkoriban már egész Európában ismert
cégnek számított, ma a világon Izraelben ismerik a legjobban a Tungsram égőket
és lámpákat. Miután átvettem a céget, gyönyörűen sikerült fel is tornásznom: egy
hónap alatt csináltam annyi forgalmat, mint előtte egy év alatt.

Szabó István, Jehuda Berkovitz, Demján Sándor és Samir egykori miniszterelnök
(balról jobbra)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek