– Őszintén szólva a fafaragást is autodidakta módon csinálom. Azt, hogy egy
tárgy, egy szék vagy egy emberi koponya hogy épül föl, Barcsay Jenőtől tanultam.
Bevágtam és megtanultam az általa írt híres anatómiát szőröstül-bőröstül.
Van iskolája?
– Műbútorasztalos vagyok, de amit az iskolában tanítottak, az édeskevés volt
ahhoz, hogy előbbre menjek. Mindig pluszokat kell nyújtanom a megrendelőknek,
olyasmiket, amit a szakkönyvek sem mondanak el vagy mutatnak meg. Öreg mesterek
meg már nincsenek. Van egy sebész főorvos vásárlóm, azt mondja nekem a múltkor –
pont ezen a kanapén ült, ahol most maga –, gyerekkorom óta várok egy nagy,
bieder íróasztalra. Megcsináltam neki. Nézze meg, itt a fotója. Mindig
lefényképezem, amit elkészítek. Cseresznyéből van. Rolós, és fölül bordűrös a
teteje. Minden kézimunka rajta. 1996-ban egy nagy nemzetközi kiállításra
elkészítettem egy faragott székgarnitúrát – annak is itt a fotója, nézze meg –,
és megnyertem vele a fődíjat.
A mai igénytelenebb, műanyagszerűbb világban van igény arra, hogy az emberek
ilyen minőségű bútorok között lakjanak? Illetve vannak ilyen kvalitású bútorokra
fizetőképes vevők?
– Megvan ennek is a vevőköre, de nem lehet ám felmennem csillagászati
árakig. Egy olyan szekretert vagy íróasztalt, vagy kanapét amiket a fotókon is
lát, és amiken hónapokig dolgozom, nem adom pár százezer forintnál többért.
Két hónapig dolgozik egy bútoron, és nem adhatja háromszázezer forintnál
többért?
– Lehet, hogy nem, illetve sokszor nem. A szakmám szeretete és az a
hallatlan öröm, sikerélmény, boldogság, ami egy gyönyörű bútor elkészítése után
ér, sokszor leviteti velem az árat. Régen a kastélyokban olyan mesterek
dolgoztak, akik bejárták egész Európát, elsajátították a bútorkészítés minden
csínját-bínját, mesterségük legnagyobb művészei voltak, mégis szolid bérezést
kaptak.
Ebben a hatalmas, hangulatos, szerszámokkal teli műhelyben egyedül, segédek
nélkül dolgozik?
– Igen. Régebben kerestem segédeket magam mellé, de amikor bejöttek és
meglátták, milyen színvonalú munkát csinálok, mindig elmentek. Most már nem
bánom, megszoktam, hogy mindent egyedül csinálok. Nézze, ez egy barokk szék. A
soproni Faipari Egyetemen tananyag ez a szék.
Már hogyhogy?
– Tanítják, hogy egy ilyen széket hogyan kell és hogyan lehet elkészíteni.
Maga miért nem tanít ott? Vagy miért nem jönnek onnan diákok, hogy tanuljanak
Öntől?
– Vannak itt gyakran, de ahhoz, hogy át is adhassak valamit abból, amit
tudok, itt kéne hogy sertepertéljenek mellettem két-három évig. Figyelniük
kellene, a kezem alá adni ezt-azt, enyvet melegíteni, kiseperni a műhelyt, tehát
alulról elkezdeni a dolgot, de diploma után ezt ma már kevesen vállalják. Voltak
idős asztalosmesterek, akik a híremre eljöttek hozzám, és egy-egy napot együtt
dolgozhattunk, az nagyszerű volt. De már meghaltak.
Mikor hallottam magáról, azt hittem, hogy egy idős emberrel, egy, a régi
világból itt maradt asztalos bácsival fogok találkozni, ehelyett egy ötvenes
évei elején járó, nevetős, mosolygós, bőbeszédű, gyors mozgású fiatalember
fogadott.
– Pedig már vagy tíz éve bácsiznak: tiszteletem, Misi bácsi. Még az
idősebbek is.
2007. 05. 04. (XI/18)
