Fotó: Vörös Szilárd
Nem példa nélküli az elmúlt évtized magyar színháztörténelmében, hogy egy
önkormányzat a saját akaratát viszi keresztül, a szakma érdekei vagy véleménye
ellenére. E döntések közéletet romboló hatását csak évek után lehet felmérni.
Persze emlékszem olyan kinevezésekre is, ahol az illető minden szakmai
tiltakozás ellenére beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A különlegessége a
szolnoki esetnek az, hogy Balázs Péter nevének színházigazgatóként való
említésére szinte összezárt a szakma. Az averziók részben abból fakadtak, hogy
Péter színészileg olyan típusú szórakoztató színház mellett kötelezte el magát,
amit az önkormányzat ugyan imád, de a szakma jelentős része nem becsül. Mivel
fideszes önkormányzat van Szolnokon, mindenki politikai döntést lát e
kinevezésben. Egy évvel ezelőtt lezajlott Pécsett egy igazgatóváltás – még a
polgármesterük tragikus autóbalesete előtt –, amikor is Toller úr kijelentette,
amíg ő a polgármester, addig Balikó Tamás lesz az igazgató. Érdekes, hogy ezt a
kijelentést a szakma elegánsan elengedte a füle mellett, nem vett róla tudomást,
pedig olyan személyi összefonódás lett nyíltan deklarálva, aminek láttán szintén
kérdezhetjük: bocsánat, ez nem politika?
Az, hogy a szakma mikor hördül egyet, és mikor vesz valamit csendben
tudomásul, az
–
nézze, olyan végtelenül bonyolultak és esendők vagyunk, és olyan sok-
fajta érdek mentén próbálunk életben maradni és érvényesülni, hogy
pontosabban szólva?
– Pontosan és őszintén szólva, ne szépelegjünk, és ne akarjunk ideológiákat
kreálni a megélhetésünk hétköznapi gondjai köré, érvényesülésünk hol pitiáner,
hol elegánsabb önfenntartó harcai köré. A politikai hatalom nagyon lecsupaszítva
arról szól, ki rendelkezik a pénzforrásokkal, az elosztás jogával, s hogy milyen
érdekszférák mentén mozgósítható ez a pénz. A politika és a pénz körül forog a
művészet is, hát még a színház, amelyet pénz nélkül csak egy bizonyos szinten
lehet művelni. Azon meg nem érdemes.
Nem elképzelhető, hogy amit a közélet vagy ön politikai befolyásolásnak lát,
az legtöbbször szimpla emberi, ha úgy tetszik: művészi, stílusbeli szimpátia
két-három ember között?
– Ez is benne lehet. Egy ilyen döntés mögött meghúzódhat sokszor egyszerű
szimpátia vagy antipátia is.
Egy polgármesternek, egy nagy-város első emberének van olyan jogosítványa,
amivel eldöntheti, hogy ki legyen a színház első embere?
– Nincs olyan törvény vagy jogszabály, ami alapján ne tehetné meg. Joghézag
lévén megteheti. A készülő színházi törvény egyik sarkalatos pontja valószínűleg
a színházirányítás pályáztatása lesz.
Ugorjunk vissza az időben vagy harminc évet! Amikor Aczél kinevezett az
Opera, a Nemzeti Színház vagy a Műcsarnok élére valakit, szakmailag mennyivel
volt rosszabb vagy gyengébb az a döntés, mint a mai abszolút demokratikus
pályáztatási rendszer? Ahol gyakorlatilag akár én is pályázhatok az Operaház
igazgatói posztjára. Másképpen szólva, a rendszerváltás demokratizmusa
felszabadította a vélemény szabadságát, de ez mintha nem járt volna együtt a
szaktudás, a rátermettség, az „odavalóság” tiszteletével.
– Elképzelhető, hogy így van. Én például először 1985-ben töltöttem be
igazgatói posztot az egri színházban.
A kinevezés úgy történt, hogy átjött a városházáról a polgármester képviselője
azzal az üzenettel, hogy a városházán azt szeretnék, ha én lennék az igazgató.
Azt válaszoltam: „Jó!” Erre ők: „Akkor ön lesz a következő igazgató.” Ne
felejtse el, hogy ma a színházak költségvetésének, támogatásának jelentősebb
részét az állam adja, s csak jóval szerényebb részét az önkormányzat, miközben a
minisztérium deklaráltan kivonult a művészeti élet irányításából. Azt gondolom,
az lenne az egészséges, hogy ki-ki a kalapba tett tőke alapján mondhassa meg,
kire voksol. Azaz egy színházi pályázatot adott esetben egy olyan kuratóriumnak
kellene elbírálnia, ahol olyan arányban szerepelnek az állam, az önkormányzat és
a színház képviselői, amilyen arányban ezek az intézmények a pénzt adják. Azaz
döntsön a tulajdonos!
Magyarországon ki egy színház tulajdonosa?
– Nagy a káosz, mert nincs rá jogi válasz. És máris visszakanyarodtunk a
színházi törvény hiányához. Hogy kié a színház? Van, ahol a városé, van, ahol a
megyéé, van, ahol az államé, de mindenhol az önkormányzat a fenntartó. Aczélt
említette. Az államnak ma nincsen meg az a művészetet irányító apparátusa, ahol
vagy akiknél meglenne az irányításhoz szükséges szaktudás is. A szocializmus
által fenntartott struktúra mögött ott állt egy harminc-negyven éves,
mozdíthatatlan politikai rendszer. Vagyis gyakorlatilag a minisztériumokban, a
szakmai irányító szervezetekben a pozíciók szinte kihalásos elv alapján
cserélődtek. Sokan bedolgozták magukat egy-egy szakterületre, megismerve annak
minden csínját-bínját, és tíz-húsz év alatt kiváló szakemberekké váltak. Most
négyévente új klientúra jön, és mindegyik azzal kezdi, hogy kisöpri az előző
garnitúra embereit, saját embereit ültetve a helyükre. Így sorra ülnek be
pozíciót és irányítási lehetőséget kapva olyan emberek, akiknek az esetek
többségében nincs semmilyen ismerete, tapasztalata és szaktudása a terület
irányításához. Mikor valami derengene az emberünknek, új választások jönnek, új
emberekkel, és minden kezdődik elölről. Könyörgöm, hol van ma az az ember az
államapparátusban, aki merné vállalni annak a szakmai felelősségét, hogy
kulturális intézmények élére direktben embereket nevezzen ki? Bocsánat, de Aczél
– hibáitól, disznóságaitól és politikai megítélésétől függetlenül – hihetetlenül
informált ember volt, tájékozottságát, tudását senki nem vonta kétségbe.
Látni mostanában egy embert az „államapparátusból”, aki minden kiállításon és
bemutatón ott van, és láthatóan örömmel tesz-vesz ezeken a helyeken. Hogy ezt
milyen hatékonysággal teszi, nem tudom. Hiller Istvánnak hívják.
– Kétségtelen, hogy Hiller miniszteri kinevezésének első hónapjaiban azonnal
a színházi törvény ügye mellé állt. Ebben nem osztoztak vele elődjei. Ha ezt
képes lesz folytatni és véghezvinni, akkor meglesz a lehetősége annak, hogy egy
olyan ember lobbizzon a szakmáért, ami hasznára válik a színháznak.
Érezhető volt-e Szolnokon a hétköznapi munkája során annak a romboló hatása,
ahogy vezető politikusok elkötelezettjükké tesznek egy-egy művészt, olyannyira,
hogy az illető a próbák során is pártkatonájukká válik?
– Ez tragédia. Bármi történt is Szolnokon, vagy bárhogy is alakul a színház
jövője, a történet legszomorúbb része az a teljes morális züllés és leépülés,
amin keresztülment ez a négy éve igen jól és progresszíven működő társulat.
Annak a viszálynak, megosztásnak, ellenségkeresésnek isszuk a levét a próbákon,
előadásokon, az öltözőkben, amit a nagypolitikában kezdtek el. Én emberem, te
embered. Ez a hétköznapokat, a hosszú hónapok munkáit mérgező folyamat volt
Szolnokon is, és nincsenek illúzióm afelől, hogy ez máshol másképp történik. A
bőrömön tapasztalom, hogy egy igazgatóválasztásnál milyen mérhetetlenül nagy az
emberekben a félelem: ide álljak vagy oda, vajon kinek ki az embere. Féltik a
jövőjüket, munkájukat, munkahelyüket.
Húsz-harminc évvel ezelőtt ritka dolognak számított, ha egy előadásra csak
hónapokkal előre lehetett jegyet kapni. Ma ez megszokott, sőt, egy-egy
színházban féléves elővétellel lehet csak jegyet szerezni.
– Azt látom, hogy az embereknek még mindig hihetetlen igényük van arra, amit
a színházban megkaphatnak, ez vonatkozik a legegyszerűbb, habkönynyű
vígjátékoktól a legalternatívabb, legvadabb előadásokig. Mindegyiknek megvan a
maga közönsége. Ez az egyre inkább sokarcúvá, sokfajtájúvá váló közönség
megtalálja a maga színházát Magyarországon.
Több nemrég elhunyt, igazán kiváló művész említette, hogy egy-egy modern
előadásról kijőve, bizony elmaradt a katarzis, mert nem a jó győzött, hanem a
rossz. Mert már nem az Othellóknak drukkol a közönség, hanem a Jágóknak, mert
már nem a szép, az igaz, a nemes az, ami értéket képvisel az előadásokon.
– Az elmúlt harminc-negyven év az, amivel szembeállítva megpróbáljuk a
színház mai felelősségét, súlyát, célját, üzeneteit megfogalmazni, de azok az
évek köszönő viszonyban sincsenek a mostani évekkel. A mai világ
kiszámíthatatlanabb, silányabb, depressziósabb. A régi rendszer birkákká
deformálta az embereket: bementünk a gyárba, blokkoltunk, kijöttünk,
blokkoltunk, szabadnap, két hét szabadság, vállalati üdülő, harminc év múlva
nyugdíj. Jó napot. Így élt mindenki, csendesen, unalmasan, eseménytelenül, kis
apró örömök és perspektívák közé szorítva, de kiszámíthatóan és stabilan. Egy
ilyen világban minden olyan művészeti alkotás, amely ez ellen működött, amely
felrázta az embereket, az hatott, az robbant, az katartikus volt. Ez volt a
színház igazi hivatása.
Ma, mikor azt sem tudják az emberek, holnap mi lesz velük –, hogy ki tudják-e
fizetni a jövő havi törlesztőrészleteiket, fel tudják-e nevelni gyermekeiket –,
ha este színházba mennek, mindezeket a gondokat el akarják felejteni. Vicceket
és szerelmes dalokat akarnak hallani. Szerintem ez viszi a tagadhatatlanul
kommercializálódó, bulvárosodó színház felé a hangsúlyt. Mert igenis, a magyar
színház minden sokszínűsége ellenére ebbe az irányba rohan.
Ezt önmagán is érzi?
– Igen. Szolnokon évről évre egyre népszerűbb és népszerűbb műsortervek
elkészítésére, meghirdetésére éreztem kényszert, illetve késztetést, és még ez
sem volt elég, mert még több nevetést és még több operettet kértek. Mikor a
hétköznapi élet csupa szorongás, frusztráció, boldogtalanság és félelem, akkor
az emberek felejteni, lazulni akarnak. És előreláthatóan ez a trend és elvárás
mindaddig tartani fog, amíg a társadalmi és egyéni környezetünkben a
létbizonytalanság, a jövő nem ismerése, érték és értéktelen összemosása dívik.
2007. 06. 29. (XI/26)
