Fotó: Somorjai László
Szinte nincs interjú, ami ne a múltaddal kezdődne, úgyhogy ezt én sem
akarom megkerülni. Szóval, honnét jöttél?
– Most a városból
kicsit előbbről, ha lehet
– Na jó. Zsidó kispolgári családban születtem, és ennélfogva a
tinédzserkorom egy olyan felszínesen vallásos, alapvetően liberális, kereskedői
közegben telt, amellyel szemben óriási meghasonlás alakult ki bennem. Ennek a
meghasonlásnak a kijelzője volt az, hogy belekeveredve egy félig alvilági, félig
művésztársaságba, egyfajta általam szépirodalmi művekből, filozófiákból
összetákolt pogány hérosznak kívántam megfelelni, és így harcoltam a saját zsidó
identitásom ellen. Ennek aztán alaposan részévé vált a kábítószer, az alkohol és
a főállású bulizás. Ezzel párhuzamosan megismerkedtem az Újszövetséggel,
amelyről gyerekkoromban nem hallottam, és akkor már létrejött bennem egy
meggyőződés: ez igaz, Jézus tényleg létezik!
Tulajdonképpen a neuroticos szövegek is tele vannak Jézusra való utalásokkal
– Így van, mert paradox módon pontosan annak a társaságnak egy része is
„hívő” volt. Nem élt úgy, mint egy hívő, de rajtuk keresztül ismertem meg a
Bibliát. Akkor, tizennyolc éves koromban nagyon megérintett Isten, de ennek
ellenére a rosszabbik énemre hallgatva és a környezetben fellelhető káros
szokások rabjává válva elnyomtam ezt magamban. Ez az a hamis, fausti ideológia,
miszerint az igazi individuumok nem illeszkednek be semmilyen kollektivitásba,
semmilyen intézményesült vallási rendszerbe, hanem autonóm módon találják meg az
Istennel való kapcsolatot, és fölülemelik magukat a törvényen. Ezt az ördögi
hazugságot elhittem és gyakoroltam, de közben nagyon rossz volt a
lelkiismeretem, éreztem, rossz, sőt képmutatás az, amit csinálok, mert én
igazából nem ez vagyok, hanem valaki más.
Amikor először elmentem a Hit Gyülekezetébe, el akartam menekülni, mert féltem,
hogy ha ott maradok, akkor meg fogok térni. Mégsem tudtam menekülni: két hét
múlva újra ott voltam, de már mint megtérő. Attól kezdve fokozatosan világossá
vált számomra minden hazugsága annak a rendszernek, amelynek foglya voltam, és
az is, hogy a művészetnek – ami hozzáteszem, igazából már nem nevezhető
művészetnek hagyományos értelemben, hanem perverziónak, okkultizmusnak,
hedonizmusnak és a sátánizmus egy fajtájának – nincs az emberi létet alapjaiban
pozitív irányban megváltoztató ereje. Lehet fontos szerepe, ha a kategória
eredeti tartalmánál marad, de a modernitásban már megváltói szerepkörrel
ruházódott fel, és az egyéni karakter szembe találta magát a megistenülés
kísértésével. Velem is ez történt. Ebből hozott ki Isten, és láttatta meg, hogy
igazából Övé minden dicsőség, és az ember teljesen függő, teljesen elenyésző
jelentőségű lény Hozzá képest.
És hogy alakult a zsidó identitás kérdése? Kereszténnyé térve végleg
eltemetted?
– Számomra nagyon sokat jelentett, hogy a Hit Gyülekezete vezetője, Németh
Sándor személyében egy olyan embert ismertem meg, aki nagyon hitelesen képviseli
azt a fajta bibliai típusú kereszténységet, amely nem hogy nem tagadja meg zsidó
gyökereit, hanem a legmesszebbmenőkig baráti jobbot nyújt Izraelnek és a
zsidóságnak, úgy, hogy mindez sokféle tettben és tanításban is megjelenik. Ez a
hozzáállás oldotta fel bennem az asszimilációs kényszert: vállalom és vallom
zsidó identitásomat. Olyan zsidókereszténynek, Krisztusban hívő zsidónak vallom
magamat, akiben ez a két valóság semmiféle ellentmondást nem képez. Ahogyan az
apostolokban sem képezett, sőt még ellenségeik sem emiatt, hanem a Jézusba, mint
Messiásba vetett hitük miatt szálltak szembe velük. A zsidó és a keresztény
mivolt szembeállítása egy személyben az 1. század utáni történelmi képződmény,
amit meggyőződésem szerint csak a Messiás személye tud feloldani. Mivel én abban
a kegyelemben részesültem, hogy megismerhettem a Messiást, bennem ez a dolog
teljes mértékben helyére került.
És a megtérés nem jelentette egyben azt is, hogy mindent fel kell adni, és
vége a művészetnek?
– De! Úgy tértem meg, hogy ha nem leszek művész, ha nem leszek senki, akkor
is Istent választom, mert a pokolnál nincs borzalmasabb. Tulajdonképpen azért
tértem meg, mert féltem a pokoltól. Természetesen most már nem ezért vagyok
elsősorban keresztény, hanem azért, mert megismertem az Urat, és
megtapasztaltam, hogy Ő jó. Szerintem ez a helyes értékrend. Az már nagyobb
kihívás, egy életre szóló feladat, hogy ezt a prioritást az ember folyamatosan
fenntartsa magában. Sorsfordító döntésem után néhány hónappal már elkezdtem
dalokat írni, és rájöttem, hogy mindez Isten szolgálatába állítható. Nagy örömöt
jelentett keresztényként rapet írni. Aztán, ahogy telt-múlt az idő,
tulajdonképpen egyre nagyobb alkotói szabadsággal nyúltam hozzá bizonyos
kérdésekhez, így a társadalomban, a történelemben tapasztalható vagy a hívő
élettel kapcsolatos jelenségekhez.
Geszti Péter azt mondta egyszer, hogy ő a megtérésed után keletkezett űrt
töltötte be, több elismert fiatal magyar költő téged tekint példaképének, vagy
tőled tanult – munkásságodnak kimutatható irodalomtörténeti hatása van. Nem
gondolod, hogy a kultúra fő áramával szemben, más alapokon álló alternatívát
adva, egy új művészet „iskoláját” teremtheted meg?
– Ha ez a helyzet, nagyon megtisztelve érzem magam, ehhez már nem tudok mit
hozzátenni! Iskolát teremteni nem szeretnék, legfeljebb alakulhat magától.
Illetve annyit tudok hozzátenni, hogyha megadatik az élet részéről, többet és
sokkal igényesebben szeretnék majd a jövőben foglalkozni a dalírással, amiben
érzem, hogy vannak még távlatok.
Mi vagy te valójában: zeneszerző, dalszövegíró, költő vagy evangélista?
– Elsősorban evangélista, és mondjuk azt, hogy szövegíró, a költészet az egy
picit más műfaj. Zeneszerző semmiképpen, maximum jó ízléssel megáldott ember.
Modern, populáris zeneszerzőnek lenni nem igényel igazi zenei tudást. Nagyon sok
professzionális, képzett zenész pont azért nem tud úgy kreatív lenni, mint
esetleg én, a zeneelméleti analfabéta, mert megtanulta azokat a
törvényszerűségeket, melyek azt üzenik neki, hogy már ez is, meg az is egy rég
megírt frázis, és emiatt nem mer evidenciaszámba menő dallamokat megfogalmazni.
Én nagyon szeretem a dallamos zenét, tetszik az életszagú, pikáns, tartalmas
dallamvilág, a szép harmóniák. Különösen kedvelem azt, amikor a szövegek
homlokegyenest ellentmondanak a dallamnak. Maga ez a feszültség is létrehoz egy
üzenetet. Szeretem megfogni azt a pontot, amikor a zene és a szöveg együttese a
maximumot hozza ki abból, amiből lehet.
Dalaidban a Bibliát modern nyelvezetre fordítod
– Evidens, hogy az igazságot minden nemzedéknek a saját nyelvén kell
megszólaltatnia. Azokban a szövegeimben, amelyeket gyülekezeti dicséretekhez
írok, melyeket műfajilag mondjuk modern zsoltároknak lehetne nevezni, igyekszem
keresni a még nem közönséges terminusokat, amelyek nem teszik profánná a
szöveget, ugyanakkor mégis igyekszenek áttörni az álszakrális, életidegen
közeget, és Isten dolgait aktualizálják. Ezen a határvonalon próbálok táncolni.
Popdalaimnál, ahol elsősorban nem Isten dicsérete a cél, hanem az emberek
megszólítása, a hagyományos művészeti eszközök mindegyikével operálok
posztmodern formában.
A stílust tekintve mi vagy inkább: szóvicckirály vagy lírikus?
– Sokkal jobban szeretek szívhez szóló dolgokat írni. A szóviccgyártás
szintén része a költészetemnek, és eléggé egyéni, ez nyilvánvaló, de ezen a
területen talán Romhányi József alkotott óriásit, a szóviccekben inkább ő a
király. Amit én képviselek, abban mindenki érzi, hogy nem egy sokféle és
szokatlan nyelvezet használatáról szól, hanem alapvetően más szellemiséget
képvisel. Homlokegyenest ellentéte a világi trendek szóviccekbe foglalásának.
Szeretnék a jövőben olyan zenéket írni, melyekben sokkal esszenciálisabban jön
össze a zene és a szó egysége, sokkal szűkszavúbb megoldásokból is legalább
olyan, vagy még nagyobb töménységben fogalmazódnak meg az üzenetek.
A szóvicceket tekintve rengeteg megoldásod az ókori héber költészetre,
rabbinikus szójátékokra, sőt ezekkel a műfajokkal kiválóan bánó Jézusra
reflektál. Ez tudatos, vagy pusztán az ősöktől származó genetikai adottság?
– Ezt most hallom először! Nem is tudod, milyen nagy jelentőségű hír ez
számomra! Szerintem biztos, hogy genetikai, vagy pedig szellemi, vagy mindkettő,
hiszen én erről nem tudtam. Semmiképpen sem tudatos, azaz nem racionális,
merthogy én nem vagyok racionális ember. Egyszer hallottam valakitől egy olyan
kifejezést, hogy „alaki sejtelem”, vagyis amikor az ember valahogy ráérez arra,
hogy körülbelül mit fog kimondani, és egyszer csak előugrik az a szó, aminek
kell.
Sokan mondják – nyilván Nietzsche nyomán is –, hogy a kereszténység megöli a
tehetséget, holott alaposan megnézve a Biblia hősei sem élettelen, merev
szentképek, hanem mind nagyon eredeti, eleven emberek. Rólad is több kritikusod
írja, mondja, hogy megtéréseddel meghalt a tehetség
– Nem mindenki így gondolja! Például Konrád György teljesen az ellenkezőjét
állítja, és ő azért mégiscsak az egyik leghíresebb, nemzetközileg is elismert
magyar író!
Na jó, persze, nem mindenki, de mit üzensz azoknak az embereknek, akik így
gondolják?
– Azt, hogy olvassák el részletesebben, amiket írok, mert álláspontjuk
egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Azokat a dalaimat, amelyeknek célja Isten
dicsérete, csak olyan személyek tudják igazán értékelni, akik maguk is
megismerték a Teremtőt. A világról, a társadalomról, a korról, az emberekről
szóló verseim pedig sokkal kifinomultabbak, érettebbek szerintem, mint a
megtérésem előttiek, s ez nyilván a kor előrehaladtával is jár. Aki ezt nem így
látja, az nem szakmai szempontból hoz ítéletet, hanem előítélet vezeti, melynek
alapja a rosszhoz kötődő korábbi énem számonkérése új dalaimban.
Egyébként az új köteteddel, egyáltalán a versekkel, dalszövegekkel,
novellákkal mi a célod? Jézus fejvadásza vagy?
– Fejvadásza? Hát úgy legyen, kívánom! Amit csinálok, az egy alkalmazott
művészet. Tulajdonképpen nagyon tág értelemben minden művészet alkalmazott, csak
az a kérdés, hogy kinek és minek az alkalmazásában áll. Például van, aki saját
önnön kultuszának alkalmazásába állítja. A művészet nem vezet Istenhez, ezért a
helyét valahol lejjebb kell megtalálnia. Sokféle szerepet betölthet, de nem
vezeti az embereket az igazsághoz. Nyilván, akiknek a művészet és a kultúra a
mindene, az általában nem is hiszi, hogy van igazság, amit meg kéne találnia, de
azért valaminek az oltárára mégis odateszik az életüket, s ezt a cselekedeteik
bizonyítják. Ha ezek a cselekedetek történetesen maguk mögött hagynak sok-sok
párkapcsolatot, itt-ott elszórt gyerekeket, akik apa vagy anya nélkül nőnek föl,
adott esetben kábítószert, alkoholt, kicsapongást vagy öngyilkosságra való
hajlamot, akkor nem mondhatjuk, hogy ez egy követendő, jó és boldog élet.
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan gondolják úgy: én akkor voltam valaki,
amikor így életem, és nem most, amikor igyekszem erkölcsös és szellemi életet
élni. De valójában nem is számíthatok másra, hiszen maga a Biblia mondja, hogy a
világ és az egyház között van egy kibékíthetetlen, áthidalhatatlan ellentét. Ezt
az összeférhetetlenséget én tudatosan vállalom, ebben nem lehet, nem is kell, és
nem is szabad kompromisszumot kötni. Az én célom pontosan az, hogy odaátról
minél többen kerülhessenek ideátra.
2007. 06. 22. (XI/25)
