Joli néni, gondolta volna, hogy megéri ezt a fenséges, nem mindennapi
kort, s hogy századik születésnapján még táncra is perdül egy riporterrel?
– Száz esztendő, az idő hogy lejár.
Cserebogár, sárga cserebogár
– Dehogy gondoltam volna csillagom, én csak dolgoztam, szerettem, daloltam,
verseltem, aztán elröpült, mit röpült, elsuhant az idő. Ez óriási dolog, regényt
lehetne írni az életemből, de milyet? Istenem, fáj, hogy nem látok már tisztán,
és nehezebben hallok. Ezt a fehér liliomot elég jól látom itt, a vázában, de a
maga arcát már homályosabban. Idén tavasszal, amikor sütött a nap, az erkélyen
voltam, és mikor éreztem, hogy melegíti a testem, megfiatalodtam, mintha újra
hatvanéves lettem volna. Most, százévesen csak ilyen apró örömök vannak, de
ezeknek is nagyon örülök. Minden ember szemében derűt látok, meg mosolyt, mert
csak ezt keresem, és ezt is látom meg bennük. Tudja, én annyi elismerést,
szeretetet, tapsot kaptam életemben, csodálkozom, hogy a nyakam mozog még
egyáltalán. Sosem voltam szomorú, bíztam a Jóistenben, és boldogan öleltem
magamhoz az embertől a kutyusig minden élőlényt. Mindig mindenütt jól éreztem
magam, nem voltam kényes fajta soha. Amikor kevés volt, annak is örültem.
Hatvanéves koromig csak hideg vízben mosakodtam, fürödtem. Aztán nyolcvan fele
már a langyosabb esett jól.
Ha egy jó angyal azt mondaná Joli néninek, teljesítem egyetlenegy
kívánságát, mi lenne az?
– Hogy újra menyasszony legyek, drága férjem fiatal menyasszonya, és újra
leéljem ugyanezt az életet. Az emberek szeretetének mindig nagyon örültem, és
igazán boldoggá a férjem tett, meg minden napfelkelte. Szeretek imádkozni is.
Sok imát írok, amit meg tudok jegyezni, azt mondogatom, amelyiket nem, az meg
bennem maradt. Gyermekkoromban nagyon boldogok voltunk, annyian voltunk mint az
oroszok. (Nevet.) Tíz testvérem volt, később öt gyermekem született, tizenöt
unokám, és ma több tucat dédunokám van. Az édesapám igazgató-kántortanító volt.
Azt a boldogságot, ahogy a család növekedett, ahogy mi gyerekek nőttünk,
iskolába mentünk, ezt nem lehet elmondani. Ilyen boldog család kevés volt az
országban, mint a Jászaiak. Az édesanyám olyan volt köztünk, mint egy hófehér
viola. Elkerültünk az iskolába, aztán később mindenki megtalálta a maga párját,
hivatását, munkáját. A győri állami tanítónőképzőbe íratott be édesapám tizenöt
éves koromban. Húsz voltam, mikor diplomáztam.
Ez a boldogság meddig tartott?
– Végig. Nekem még most is tart, mert még élek. Közben eltelt az idő,
megöregedtem. Mindig is színésznő akartam lenni, csak nem engedték a szüleim.
Jászai Mari, aki édesapám testvére volt, idős korában sokat nyaralt nálunk.
Amikor kijött a színpadra, szinte megnémult a közönség, ha kellett, királynő
volt, ha kellett, cselédlány.
És hogyan lett idős korára mégis színésznő?
– 1984 októberében Jászai Mari nénémnek szobrát avattuk föl Győrben. Az
ünnepségen már nem bírtam magammal, beszéltem, énekeltem, ott nagyon
megtetszettem Bor Jóskának, a győri színház igazgatójának, aki még aznap
felfedezett a színpad számára. Hetvenhét évesen kezdtem a pályát, hála Istennek.
Ekkor mertem csak bevallani mindenkinek, hogy mindig is az volt a vágyam, hogy
színésznő legyek, ha nem is akkora, mint a nénikém, de színésznő. Persze, ha
fiatalon kezdhettem volna, talán olyan híres is lehettem volna, mint Mari néném.
Az ő alkatát örököltem, és drága jó apámét, aki féltett is mindig, hogy nem
fogok találni magamnak szép termetű legényt. De hál Istennek, édes urammal nem
volt probléma. Negyven évig lehettem hű társa, amíg meg nem halt. El se tudják
képzelni, mennyit énekeltem, nemcsak színpadon, de fiatalon, diákkoromban,
otthon az uradalomban, és később is, nyolcvan-, kilencvenéves koromban, mikor
más már rég abbahagyta. Ez volt nekem a mulatás, hogy így mondjam. Úgy
énekeltem, hogy csak úgy harsogott. Most már harsogni nem tudok. A régi nagy erő
elhagyott, csak ez a kicsi maradt.
Mi a helyzet a szerelemmel?
– Mit kérdezett?
A szerelemről kérdezem.
– Az is volt. Jenőkém olyan drága ember volt, éppen ma reggel vettem kezembe
a fényképét. Nézze meg, itt van az öt gyermekem, Zoltánkám, Klárikám, Andráskám,
Miklóskám, Iluskám, meg a férjem, Jenőkém. Ő egy olyan ember, olyan férj és apa
volt, amilyen nem volt még egy a világon, minden jósággal megáldva. Nem lehetett
nem szerelmes lenni bele.
Mi volt a foglalkozása?
– Az Esterházy herceg gazdatisztje volt, nagyszerű állás. Eszterházán
laktunk a kastélyban mi is addig, amíg ki nem helyezték vidékre. Nekem volt
szakácsném, szobalányom, vezettem a gazdaságnak azt a részét, ami egy nőre
tartozik. Besegítettem az Esterházyak nevelésébe, életük útját egyengettem,
segítgettem, óriási feladat volt. A férjem mindenben a kedvemet kereste.
Csodálatos természete, modora volt. Maga volt a jóság, udvariasság, azt hittem
megőrülök, amikor negyvenéves házasság után meghalt.
Itt van egy kép, ahol Joli néni a két hónapos dédunokájával van lefotózva.
Joli néni 1907-ben, Áronka pedig 2007-ben született. Pontosan száz év van
kettőjük között.
– Igen. A három hónapos Ladányi Áronka van a képen, márciusban készült a
kép. Az édesapámék Rábatamásiban éltek, most is, ha hazamegyünk, csak
gyönyörködöm a faluban, úgy vonz, mint ötven, hatvan, nyolcvan évvel ezelőtt.
(Dúdolgat:)
Kis falumban delet harangoznak,
Ezek a harangok dalolnak, ha szólnak,
Nekem cseng-bong
(Abbahagyja az éneklést, majd folytatja:)
Micsoda élet volt! Amikor színésznő voltam, le se engedtek a színpadról. Mikor
aztán mégis befejeztem, az öltözőmig kísértek. Élveztem tiszta szívből a
játékot.
Mikor erről beszél, Joli néni, szinte harminc évvel megfiatalodik.
– Valamikor azt mondták, szeretik a mosolyomat fényképezni. (Nevet.) Szóval,
szép volt az élet, gyönyörű. Élni igen. De meghalni nem kellemes. Tudom, hogy ez
előtt állok, csak hát inkább én a régiekre szeretek emlékezni.
Mikor táncolt utoljára?
– A századik születésnapomon, áprilisban, mikor köszönteni jött a Duna
Televízió, jött velük egy cigányzenekar is. Azok húzták nekem utoljára, ott
mondtam, annak a fess riporternek, csak lennék egy kicsit fiatalabb, az asztal
tetején táncolnék magával.
Gondol-e a földi élet utáni életre?
– Nem szoktam elmélkedni róla, nehogy megbolonduljak. Nem is érdemes
előhozni, mert akkor csak sír az ember, mint a kisgyerek. Hívő létemre nem tudom
pontosan, mi lesz velem. A háború után nagyot változott az életünk, grófokból
hirtelen koldusok lettünk. De a derű akkor sem hagyott el, újra elővettem alig
használt tanítónői diplomám, és negyvenkét évesen új életet kezdtem tanítóként.
Napközi otthont vezettem a nyugdíjig. Imádtak a gyerekek, én is őket, pedig igen
szigorú pedagógus voltam.
Joli néni, mondjon búcsúzóul valamit!
– Drágám, örüljetek egymásnak, míg éltek! És ne bántsátok egymást!
Elmondok magának egy részt Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című verséből.
(Halkan, teljesen természetesen, és kifejezetten szépen mondja.)
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
(Könnyeit a blúzába törli.)
2007. 07. 05. (XI/27)
