Fotó: Somorjai László
– Zenészcsaládba születtem. A szüleim szerettek volna lányokat is, de fiúk
jöttek sorban, így lettünk négyen, aztán jött két lány is. Nagy hatással volt
rám, ahogy édesapámék neveltek minket, hogy nyolcan együtt éltünk, játszottunk,
ebédeltünk. Olyannyira, hogy már az általános iskola felső tagozatában arról
ábrándoztam, hogy én is fiatalon családapa leszek. Így is lett. Tizenkilenc
évesen kértem meg Dóri kezét. Bátor lépés volt ez, ugyanis anyósom professzor,
apósom főorvos volt, én pedig épp leérettségiztem ekkor. Mindez hat éve történt,
és ez a döntésem egy alapot adott az életemnek, sőt valamennyire a sorsomat is
meghatározta. Az első világbajnoki aranyamat közvetlenül az esküvőm után,
2003-ban nyertem szintén négyes hajóban.
Mintha a mostani győzelmednek nagyobb lenne a súlya, visszhangja, mint a
2003-asnak.
– Igen, mivel jóval nagyobb a felhozatal a kenusoknál, mint amilyen akkor
volt. Megerősödött a nemzetközi mezőny. Már nemcsak a németek, a magyarok, de az
oroszok, a románok, a beloruszok is nagyon megerősödtek, és olyan csatában
győzni, ahol nem egyedül te vagy az esélyes, az jóval értékesebb. Az oroszokat
például egy tized másodperccel vertük meg, a németeket meg három tizeddel.
Mit jelent ez méterben?
– Van, amikor centimétereken, de van, hogy millimétereken múlik a győzelem.
Számítógép dönt?
– Célfotó.
Kudarcok, bukták, hullámvölgyek voltak az életedben?
– Mikor a felnőtt mezőnybe bekerültem, 2-3 évig nem tudtam olyan jó
eredményeket hozni, de ez így normális. Ráadásul sajnos az edzőmtől is
meg kellett válnom, ezért kénytelen voltam két évre Budapestre költözni,
ahol Ludasi Róbert irányításával Kolonics Gyuriékkal edzettem. Ekkor
értem el első felnőtt sikereimet, a 2003-as első vb-aranyat, és az
athéni olimpiára való kijutást. Az athéni olimpián hetedik lettem, csupán négytized másodperccel csúsztam le a dobogóról. Az olimpia után azonban
visszaköltözhettem Szegedre, és azóta a magánéletemben is szárnyalok:
született két gyermekem, és felépült az otthonunk, ami egy boldog
sziget, ahová mindig jó hazamenni. És bár az olimpiát követő 2-3 év a
sport szempontjából nem volt olyan sikeres, de ezalatt is mindig éreztem, hogy van egy szerető, segítő társam, Dóri, a feleségem.
Igazából az idén kezdtem újra megtalálni magam a sport területén is.
Hogy találja meg egy ember azt a sportot, ami az övé, amire született? Hogyan
akadtál össze a kenuval?
– Kisfiúként próbálgattam több sportot is: foci, pingpong, miegymás. De azt
a vonzódást, bizsergést egyik sportnál sem éreztem, mint amikor Szegeden a Tisza
hídján állva kenusokat láttam evezni. Még aznap este elmondtam az élményemet a
szüleimnek, akik rövid időn belül elvittek edzésre. Ugyanezt az izgalmas
bizsergést éreztem, mikor először beülhettem a hajóba és vízre szállhattam.
Beteszem az evezőt, és máris a Tisza közepén vagyok, ami úgy hullámzik, hogy
szinte félelmetes, közben meg alul nagy halak élnek és úsznak. És mindez nem
veszélytelen. Volt az egészben valami felnőttes, vagány szabadságélmény.
Tizenegy évesen már második voltam kenu párosban, és megéreztem a dobogó tetején
állás semmihez sem hasonlítható izgalmát. Abbahagytam a többi sportot, a hegedűt
is, amit már öt éve tanultam, csak a hajó maradt. És a Tisza. Az egész úgy kezdődött, hogy megjelent a
sulinkban egy tizennyolc éves srác, aki edző volt, én tizenegy voltam.
Kiválasztott közülünk harminc-negyven gyereket, és elkezdett minket oktatni.
Idővel lemorzsolódtak, és csak hárman maradtunk, azóta mind a hárman
világbajnokok lettünk. Ma is ő az edzőm, Vécsi Viktor.
Mikor mondták, hogy a kenu az életed része lesz?
– Tizennégy éves koromban Viktor mondta először, olyan bizonyossággal, hogy
elhittem neki. Együtt nőttünk fel, együtt értük el a sikereinket. Tizennyolc
éves voltam, mikor egyik edzés után azt mondta nekem nem hívő létére: Marci,
csak a vak nem látja, hogy Istentől van a tehetséged. Aztán jött egy törés az
életében, kirúgták Szegedről. Az olimpia után Attila és én összefogtunk, és nem
kevés küzdelem árán visszahoztuk Szegedre edzőnek, azóta újra együtt vagyunk.
Most Janics Natasa is nála edz. Szintén ugyanebben az évben, azaz tizennégy éves
koromban elmondtam Viktornak, hogy korán szeretnék sok gyermek apja lenni. Akkor
legyintett. Ma már nem legyint. Ma már értéknek látja azt, amin akkor lenézően
mosolygott.
Vagyis mit?
– Azt, hogy a feleségem előtt nem volt barátnőm, és neki sem volt barátja;
hogy a nászéjszaka mindkettőnk számára valóban nászéjszaka; hogy a hűség óriási
kincs.
Mikor megszülettél, a szüleid már keresztényként éltek?
– Mondhatni, mivel hároméves voltam, mikor megtértek. Így nőttem fel, igazi
védelem alatt, erkölcsileg tisztán tartva magam, amiért nagyon hálás vagyok
nekik.
A sporttársaid között kire nézel fel?
– Kolonics Gyuri például olyan klasszis versenyző, aki példakép is. Nekem
is, másoknak is.
Barát is?
– Azt nem mondanám. Emberileg nagyon különbözőek vagyunk. Engem azért még
támadnak a hitem miatt, ami távolságot tesz közénk. Pár éve odajött hozzám az
egyik legnagyobb kenusunk, és azt tanácsolta, ha nem akarom elveszíteni minden
jó kapcsolatomat, akkor hagyjam abba ezt a hiteskedést, és ne beszéljek róla
állandóan, mert ebben a körben ez nem nyerő.
Nem beszéled néha túl magad?
– Van, illetve volt egy olyan természetem, hogy mindig mindenről azonnal
véleményt mondtam. Szóltam akkor is, ha senki nem kérdezett. De ebből a
megmondósdiból sikerült visszavennem. Megtanultam, nem kell mindenbe
belefolynom, és mindenről tudnom. Elég nekem a családom, és hogy aranyakat
szerezzek. Szeged más, mint Budapest, itt tomboló tömeg vár minden győzelmem
után, akik beszélgetni akarnak velem, autogramot kérni, és szinte mindnyájan
tudják, hogy keresztényként élek. A Széchenyi téren péntekenként én is beszélek
az evangélizációkon, és egyre többen látják, tudják, odajönnek és kifejezik,
hogy tetszik nekik, amit képviselek. És Istenről kérdeznek.
És mit válaszolsz nekik?
– Hogy a sportnak egyszer vége lesz, de az élet megy tovább. Nyerhetek
olimpiákat, beírhatom magam a sporttörténelembe, de ezek múlandó értékek. A
családom, a hitem maradandóbb értékek, mint az érmeim.
Akkor is sportolnál, ha örök második lennél?
– Azt gondolom, úgy nem lenne sok értelme. Azt a sok lemondást, azt az
iszonyú munkát, gürcölést, edzést csak az arany hitelesíti. Évtizedekig lehetne
lébecolni úgy egy válogatottban, hogy nincs kimagasló eredményed, annak meg
semmi értelme. A sportban nincs második. Azt szinte nem is jegyzik. Csak a
győztesre figyel mindenki. Viszont a győzelem után dobogón állni és a Himnuszt
hallani olyan beteljesülés, ami mindenért kárpótol.
Mi tesz a hétköznapokban boldoggá?
– Leginkább az, hogy a feleségemmel együtt átélem Isten gondviselését.
Azaz mit?
– Azt, hogy az Úr szeret.
Azaz?
– Nincs azaz. Ez a legtöbb. Minden sikerem és örömöm ebből származik.
Ezzel azt mondod, hogy a mostani két aranyad nem a tehetséged, az edzéseid,
odaszánásod eredményeként, hanem Isten szeretetéből született?
– Igen.
Hogy lesz abból győzelem?
– Elmondom a mostani történetemet. Mind a kétszázas, mind az ötszázas távon
esélyünk volt dobogóra jutni, a harmadik-negyedik helyre vártak bennünket. Idén
egyik barátommal vállalkozásba kezdtem, hogy ne kelljen megalázó módon
szponzorokért kuncsorogni, majd később szabadkozni, hogy ezért vagy azért nem
nyertem. Minden verseny előtt teherként nyomasztott a megfelelni akarás, hogy
teljesítenem kell, hogy el kell tartanom a családom, hogy a szponzoraimnak is
meg kell felelnem. A vállalkozás hála Istennek beindult, így idén már nem megélhetési kérdés volt, hogy lesz-e szponzorom, ez a súly most lement rólam a verseny előtt. De nagyon hálás vagyok azoknak a szponzoraimnak, akik a nehéz időkben is támogattak engem. Ráadásul soha nem éreztem magam ilyen fizikai erőben, és ilyen szabadnak. Mondtam is az
edzőmnek – mivel a vállalkozásom miatt nem tudtam maximális erőbedobással edzeni
tavasszal –, bombasztikus fizikai erőben vagyok. Olyannyira, hogy akár aranyat
is nyerhetünk. A fizikai erőmön kívül óriási kedvem is volt a versenyzéshez.
Isten jóindulatát kezdtem érezni, mintha kapuk és lehetőségek nyílnának meg
bennem és előttem. Percekkel voltunk a verseny előtt, és a gondolataim Isten
körül kezdtek forogni. Mielőtt betérdeltünk volna a kenuba, imádkozni kezdtem.
Mit mondtál?
– „Uram, kezedbe teszem az életem, szeretném a te dicsőségedre végighúzni a
távot. Uram, te tudod, hogy voltak hiányosságok a felkészülésemben, kérlek,
pótold ki az erőmet. Istenem, használj engem, használj minket a te dicsőségedre.
Köszönöm.” Betérdeltünk a hajóba, én voltam a harmadik lyukban. A hajó sikere
legtöbbször a középen ülőkön múlik. Az első a csapásért felel, a hátsó sokszor
kormányoz, aki igazán az erőt rakja a csónakba, az a két középső. Ahogy
beálltunk a rajtgépbe, elöntött a nyugalom, pedig a legnagyobb riválisaink, a
németek voltak mellettünk. A rajt nem sikerült a legjobban, ennek ellenére
gyorsan az élmezőnybe álltunk. Már majdnem a féltávnál tarthattunk, körülbelül
kétszáz méternél, és olyan erővel haladtunk, amin mind a négyen meglepődtünk,
hiszen féltávnál azt szoktuk érezni, nem bírom már, hol a vége. Én például
annyira nem voltam fáradt, mintha nem is használtam volna az izmaimat. Mikor a
féltávhoz, kétszázötven méterhez értünk, újraindítottuk a hajót.
Az mit jelent?
– Hogy a kormányos hátul behoppol, azt mondja „hopp”, és abban a pillanatban
mind a négyen, még koncentráltabban, erősebben belehúzunk. Már ha van hozzá
erőnk. Most volt. Szinte újraindultunk középtávon. Az volt a taktika, ne nagyon
nézelődjünk, perifériás látással úgyis követni tudjuk az ellenfeleinket.
Lehagytuk a németeket, a közönség tombolt, hallatlanul izgalmasra sikerült ez a
szám. Az utolsó száz méternél tartottunk, mikor a németek majdnem behoztak
minket. Az utolsó száznál is hoppolni szokott a kormányos, de most megérezve
négyünk között ezt a nem mindennapi egységet, nem merte megtenni. Fej-fej
mellett haladtunk, és jött az utolsó ötven méter. És volt még annyi erőnk, hogy
újra belehúzzunk. Állva éljeneztek a szurkolók, rájuk is hatott a küzdelem: a
németekkel voltunk csatában, és a saját hazájukban győztünk.
2007. 08. 24. (XI/34)
