Koltai Lajos és Nagy Marcell a Sorstalanság forgatásán
Hogyan született meg ez a produkció, hogyan találták meg ezzel a filmmel?
– Minden a Sorstalansággal kezdődött, pontosan tavaly előtt, amikor bejártuk
vele egész Amerikát. Egy alkalommal megkeresett egy úr egy patinás hollywoodi
ügynökségtől. Azt mondta, látták a Sorstalanságot, és akár azonnal kezdhetjük a
közös munkát, ha aláírok. Ismerősök, barátok előre figyelmeztettek, hogy többen
meg fognak keresni, de nem kell azonnal igent mondani. Ez az úr, (aki, azóta már
az ügynököm) ezt megértette, és azt mondta, rendben, ő vár.
Alig hogy hazaértem Magyarországra, már küldték is a forgatókönyveket, hogy
olvasgassak, csak úgy, minden kötelezettség nélkül. Szerették volna tudni, hogy
milyen irányban gondolkodom, annak ellenére, hogy a Sorstalanság kijelölte az
utat. Legközelebb San Franciscóba mentem, ugyancsak a Sorstalanságot bemutatni,
ahol ismét megjelent ez az úr, és azt mondta: „Ha te nem jössz Los Angelesbe,
akkor én jövök utánad San Franciscóba.” Majd ott helyben meg is kötöttük az
egyezséget. Másnap reggeltől az ügynökség elkezdte vetíteni a Sorstalanságot
producereknek, színészeknek, stúdióknak, mindenkinek, akinek csak lehetett.
Tényleg komolyan gondolták, hogy azonnal el kell kezdenünk a közös munkát.
Ezen a bizonyos San Franciscó-i találkozón kaptam egy ajándékot, ami egy nagy
boríték volt, négy forgatókönyvvel. Hamarosan telefonált a menedzserem, hogy
most rögtön olvassam el az Evening című forgatókönyvet, mert jelentkezett egy
filmstúdió, akik látták a Sorstalanságot az elmúlt éjszaka, és azonnal akarnak
velem beszélni. Mindjárt hozzátette azt is, hogy „Nézd, a Focus Features [ez a
stúdió neve] Hollywoodban az a kategória, ahova nem lehet csak úgy bejutni. Ha
ez a film összejön, akkor innentől kezdve minden ajtó megnyílik. De először
persze meg kell felelni.” Aztán jött egy telefon Hollywoodból, hogy mondjam el,
mégis mit gondolok, az Eveningről, hogyan képzelem el a filmet.
Mindezt csak így telefonon keresztül?
– Ez nagyon furcsa dolog. Az ember Pesten lóg a telefon egyik végén, a
másikon pedig öten hallgatják néma csendben. Semmi reakció, semmi biztatás,
egy-egy hmm-ön kívül. Az ember pedig szerepel, mondja a nagymonológját, mintha
színpadon lenne. Mondom és mondom és mondom, és várom, hogy valaki beleszól. De
semmi. Majd egyszer csak azt mondják: „Hmm, ez jól hangzik. Ha ilyen filmet
tudnánk készíteni, mint amilyet most elmondtál nekünk, akkor borzasztó boldogok
lennénk. De mi van a szereplőkkel? – kérdezték. Mégis kik játszanának benne?”
Erre a kérdésre is fel voltam készülve. Elkezdtem sorolni a szereplőket, mire a
cég elnöke azt mondta: „Lehet, hogy mi ugyanazt a filmet akarjuk leforgatni?”
Egy óra sem telt el, amikor hívott a menedzserem: „Na, ez sikerült. Azt akarják,
hogy két nap múlva legyél Rhode Islandon, azon a helyszínen, ahol majd forgatnád
a filmet. Azonnal oda akarnak vinni.”
Még jóformán le sem szállt velem a repülő, máris azzal hívtak fel, hogy
szeretnék, ha úgy mennék a helyszínre, mint a film rendezője. Tehát a szerződést
is gyorsan megkötöttük. Mindez percek alatt zajlódott. Az író, a producer, a
stúdióelnök elsősorban a Sorstalanságot látva döntött úgy, hogy ez az ember
rendben lesz, megvan a rendezőnk.
És hogy tetszett a helyszín, Rhode Island?
– Fantasztikus hely. És az a bizonyos ház, ami ki volt választva, igazi
csoda. Egy szikla tetején egyedül áll, mögötte az óceán. A nap éppen úgy sütött,
éppen úgy ütötte a háznak az oldalát, ahogyan azt a festményeken láttam. Valami
nagyon megmelengette a szívemet, hogy jó helyen járok, és jó ügybe kezdek
belemászni.
Nem mindennapi a szereposztás: Glenn Close, Vanessa Redgrave, Meryl Streep,
Claire Danes, Toni Collette. Igazi sztárparádé.
– Az embernek mindig van egy álomlistája, akiket szeretne. Ezenkívül a
stúdió is ad neveket, és van egy „casting director”, aki kimondottan a
szereplőkért felelős. Ő is ad ötleteket. Szinte mindenkivel találkozni kell. Ez
egy nagyon nehéz és kellemetlen folyamat, hiszen sokszor, amint leülök
valakivel, abban a pillanatban tudom, hogy nem akarom őt, de mégis végig kell
csinálni. Szóval jönnek ezek a listák, és az ember próbál ragaszkodni a saját
elképzeléseihez.
Amikor kitalálom a képet, ahhoz hozzátartoznak az arcok is. Nemcsak az a fontos,
hogy milyen helyszíneken forgatunk, hanem hogy milyen arcok hordozzák a
történetet.
Mennyire lehetett Önt befolyásolni a megálmodott arcokat illetően?
– Nagyon keményen ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Persze minden esetben
nagyon pontosan meg kellett indokolni, hogy miért akarok valakit. Olyan is volt,
hogy a stúdió elnöke megkérdezte: „Mondd meg, Lajos, hogy miért kell ez a
színész neked?” „De hiszen láttad a próbafelvételt
Hát ezért meg ezért kell
” –
válaszoltam.
Azt hiszem, végül minden harcot sikerült úgy megvívni, hogy mindig a szeretet
volt a domináns. Amikor ellenem voltak, akkor is azt mondogatták, hogy igen, de
az kell, hogy a Lajos jól érezze magát ezekkel az emberekkel.
Hogyan kérte fel ezeket a nagy sztárokat? Mivel győzte meg őket, hogy érdemes
ebben a filmben részt venni?
– Legelső találkozásom Vanessa Redgrave-vel volt Londonban. Előtte még nem
láttuk egymást soha életünkben. A szerepének megfelelően várt rám. Nem a szép
Vanessa volt, (aki megjegyzem mindig elegáns) hanem minden olyan „rossz” volt
rajta. Egy idősebb nőt akart bemutatni nekem, mint amilyen ő valójában. Megfogta
mindkét kezemet, és azt kérdezte: „Te tényleg engem akarsz?” „Persze – mondtam
–, ezért vagyok itt.” „Tudod, megnéztem a filmedet, a Sorstalanságot, és
borzasztóan tetszett.”
Ettől kezdve csak arról kérdezgetett. Minden érdekelte. A legkisebb színészi
mozdulatról is tudni akarta, hogy hogyan született meg. Nemsokára ismét feltette
a kérdést, hogy tényleg őt akarom-e. Megint mondtam: „Persze, hiszen te vagy az
első, akivel találkoztam. Ha te vagy, akkor fel lehet rád fűzni az egész
történetet, és a többi szereplőt is meg lehet találni.” Erre azt válaszolta:
„Tegnap az egészet újraolvastam, és úgy éreztem, hogy ez a szerep nem én vagyok.
De tudod, olyan szívesen eljátszanám neked!”
És ez olyan gyönyörű pillanat volt, hogy velem marad örökre.
Aztán jöttek a többiek. Itt van például Hugh Dancy, aki egy csodás angol
színész. Ő első körben a harmincadik volt a listámon. Később találkoztunk
Londonban. Egy rendkívül nehéz jelenetet játszott el a filmből, olyan szépen,
hogy a végén nem tudtunk egymásra nézni. Velem volt két producer is, akik
szintén elfordultak, hogy ne lássuk egymás könnyeit. Jó volt látni Hugh arcán,
hogy ezt a szerepet nagyon akarja.
Aztán jött Mamie Gummer, akiről fogalmam nem volt, hogy az anyukája nem más,
mint Meryl Streep. Már első látásra olyan érdekesen furcsának találtam.
Fantasztikusan megcsinált egy jelenetet, többször egymás után. Mondtam is
rögtön: ez a lány nagyon tetszik nekem, olyan különös ember, fantasztikus
arcberendezéssel. És hogy mennyire hasonlít Meryl Streepre? Hát persze, hiszen ő
a lánya, mondták a kollégák.
És miután megvolt Mamie Gummer, kitaláltuk, hogy az anyukája is jó lenne az
egyik szerepre. Miután Meryl Streep elolvasta a forgatókönyvet, azt mondta: „Ez
egy fantasztikus jelenet, Vanessa Redgrave-et pedig imádom.” Meryl hallgatott
rám, hitt nekem. Büszke volt arra a két napra, amit velem forgatott.
Aztán eljött Glenn Close is, ami ugyancsak nagy öröm volt számomra. Először azt
mondta: „Nem, ezt inkább ne. Olyan kicsi ez az egész szerep. Gyönyörű ez a
könyv, és mindenkinek van, csak nekem nincs benne egy jó pillanatom sem.”
Meggyőztem, hogy igenis van egy rendkívüli pillanat, de azt csak kevesen tudják
megcsinálni. Végül elvállalta, ami miatt most nagyon boldog, mert arról a
bizonyos pillanatról mindenki beszél.
Szóval összeállt egy társaság, olyan színészgárdával, hogy Hollywood-ban azt
kérdezgeti mindenki, hogy ki ez a Koltai és mi ez a film, hogy mindenki ebben
játszik?
Miről szól a film?
– A mindennapjainkról. Arról, hogy előbb vagy utóbb meg kell hoznunk a
döntéseinket, mert nincs más, aki meghozza helyettünk. Arról, hogy a világ
milyen rossz felé megy, és hogy milyen bizonytalanok vagyunk. Arról, hogy
mindenki harcol a biztonságáért, és ebben a harcban megpróbál valakihez
tartozni.
A fiatalok szeretnek nagyon hamar kirepülni, mielőbb egyedül élni. És egyszer
csak kiderül, hogy elfelejtették megkérdezni az alapkérdéseket a szüleiktől,
amire jó lenne választ kapni. A film üzenete az is, hogy ezt ne felejtsük el.
Tegyük fel időben a kérdéseinket a szüleinknek, még mielőtt elmennek. Én sajnos
elkövettem ezt a hibát. Egy csomó mindent nem tudok, mert nem kérdeztem meg. Ott
van a film végén az a bizonyos jelenet Vanessa Redgrave és Meryl Streep között,
ami szerintem megismételhetetlen a filmtörténetben. Arról szól, hogy lehet, hogy
az élet csak ennyi, és meg kell elégednünk azzal, ha egy tisztességes életet
tudunk élni, ha van családunk, ami jól működik, és ha szerencsénk van, még
gyerekeket is nevelhetünk. Ez a legnagyobb dolog. De mi ennél mégis egy
picikével többre vágyunk.
2007. 08. 31. (XI/35)
