hetilap

Fotó: MTI

Miért nem elégszik meg, mint egy jó író, a szöveggel?

– Az a legfontosabb nekem, hogy a bensője mélyén megszólítsam, megérintsem
az olvasót. Úgy, hogy ő valóságosan megszólítottnak is érezze magát. Én csak egy
hírnök vagyok. Valaki, aki azzal van megbízva, hogy a maga képességei szerint,
de a tőle telhető legmagasabb szinten juttassa el a rábízott üzenetet a többi
emberhez – személyesen.

Miért fontos személyesen közölnie a mondandóját?

– A tudomány lehet objektív, a művésznek azonban az igazságait személyesen
kell közölnie. Ott kell állnom a szó mögött. Ma aztán különösen! Másként nincs
hitele. Nem is érdemes kimondanom. A bürokrata világ a kommunista érában úgy
fojtotta el a szót, hogy cenzúrázta és korlátozta a sajtószabadságot. Az új
világban úgy működik a gonosz, hogy túlteljesíti a tervet, éspedig százezer
százalékig: egyszerre szól az összes létező hangon, és hozzá még azt állítja,
hogy minden hang egyformán értékes és fontos. Túlinformáltságban, hírözönben
élünk. Más szóval, sosem tudhatunk kevesebbet, mint ma.

Ez az „információs szmog” az elnyomás eszköze?

– Nem, de eltűnik a lényeges és a lényegtelen közötti határ. A nyílt
elnyomásnál hatékonyabb technika ez, hiszen a valóság megismerésétől fosztja meg
az embereket. Holott nem tiltja el. De csak a gépeknek van szükségük
információkra, az embernek inkább jó szóra, a logosz tettére volna szüksége.

Az Ön üzenete, a „szava” hevesen életigenlő. Miért? Hiszen világlátásában
másfelől mindig érzékelek bizonyos kétségbeesést…

– Teli vagyok reménnyel, mert csak így győzhetek a kétségbeesésem felett. A
Vigasztalások könyvében megírtam: rájöttem, hogy a remény az egyetlen jó
fegyver. Ez a válaszom arra a felkavarodott őrületre, ami ma a világ. Tudja,
talán ötéves voltam, mikor nagypapám íróasztalán végiglapoztam egy nácizmus
rémtetteiről szóló, dokumentumfotókkal telezsúfolt könyvet. Ez volt az első
fotóalbum, amit láttam életemben. Nagyon korán kénytelen voltam felfogni, hogy
üldözöttek fia vagyok, hajszál híja, hogy élek. Azóta keresem azokat az érveket,
amelyek az életemnek napról napra értelmet adnak. Úgy határoznám meg magam, mint
egy, az összes vallási felekezeten kívül álló hívő embert, aki azonban
mindhalálig szolidáris a zsidó néppel, jóllehet nem vallási vagy népi alapon,
hanem a magam módján: mint művész igyekszem fenntartani, naponta bizonyítani
hűségemet népemnek az Örökkévalóval kötött szövetsége iránt. Jézus nekem nem
istenem, hanem az út, az igazság és az élet.

Miért utasít el minden közösséget eleve? Biztos, hogy ez helyes?

– Biztos, hogy nem helyes. De bennem a sztalinista és a kádárista
Magyarország – én még a rákosizmusban is jártam ám iskolába – kimondhatatlanul
szívós gyanút ültetett el arra nézve, hogy a világon a közösségek mind
hazugságra, mi több, erőszakra és fenyegetésekre épülnek.

Ha nem szeret közösséghez tartozni, akkor mi a közössége? Miféle élet az? Az
ember „társas lény” – ahogy a világhírű szociológus, Aronson könyvének a címe is
pontosan kifejezi.

– A nyelv is egy közösség, nem? Nekem a magyar nyelv a közösségem, a
közegem, és a szavak a pajtásaim. A legjobb barátaim. Bár kétségtelenül kóbor
kutya vagyok a magyar irodalomban, de egy vidám, gazdátlan kutya. Olyan, aki
iszonyúan boldog, amikor nincs a nyakán nyakörv, és ha megpróbálják rátenni,
mindig elszalad. Én egy bolond kutya vagyok, aki mindig azt hiszi, hogy ha
valamelyik csoporthoz számítják, azzal máris becsukták a ketrecbe. És én nem
tűröm a ketreceket.

Ma már színházzal sem foglalkozik. Úgy hallottam, évek óta nem látott
egyetlen színházi előadást sem, holott műveit elég gyakran játsszák, még a saját
premierjeit sem nézte meg… Büszke erre?

– Nem, inkább szégyellem. Ez egy fogyatékosságom. Elegem lett a színházból,
mint egy kisgyereknek a zöldborsólevesből. Sokáig kavargattam benne a kanalam,
de most már egy kortyot se bírok lenyelni belőle.

Komolyabban szólva azt hiszem, azért szűnt meg az érdeklődésem a színház
gyakorlata iránt – mert olvasok ám darabokat éjjel, és a színházról elmélkedni
továbbra is imádok írásban –, mivel már nem hiszek a színészeknek. És azért nem
hiszek a színészeknek, mert nem hiszek a nézőknek sem.

Szerintem a nézők többsége unatkozik a mai színházakban. Csak nem mutatja ki,
mert nem illik. Igyekszik kellemesen túlélni a pillanatot: elnézegeti a
színésznőket, a pikáns aktualitásokra felkapja a fejét, ha lehet, tapsol,
kórusban nevetgél… De így van ez a világon mindenütt. E művészeti ág jelen
pillanatban pang, épp átalakulóban van, keresi magát. Mostanában ritkán
születnek új, nagy darabok. Miért? Mindenki által őszintén tisztelt törvények és
etika híján nincsen közösség a társadalomban. Milyen alapon is volna? Ám ahol
nincsen közösség, ott nem létezhet színház.

Hát akkor mi van helyette, Ön szerint?

– Maga az élet van helyette. Például. Addig is. Ki-ki magának szűri le
belőle a tanulságokat. És hát ki-ki a magáén nevet és zokog. Ezt nem gúnyosan
mondom, hanem a legnagyobb részvéttel. Elvégre az igazi, függönyös színházban
bemutatott álmok, gondolatok és érzések is csak olyan világban igazak, ahol a
nézőknek nagyjából azonos a véleményük jóról-rosszról, és pontosan tudják, hogy
nekik kik a hőseik, kik az ellenségeik, és van közös lelkiismeretük. Ma a
világon ez pont fordítva van. Ilyen körülmények között pedig a színház halott.
Én viszont még élek, hála az égnek, és élnek az olvasóim is. A közösség nem csak
bennem óriási igény és állandó szomjúság.

Az olvasóról úgy gondolom, hogy akár tisztességes ember, akár lókötő, abból a
szempontból, hogy olvasó – hajlandó elolvasni egy könyvet – tiszta lény. Valaki,
aki leül egy könyv elé, és azt mondja, na nézzük, mit mond egy másik ember
nekem. Remélem, valami fontosat. Az olvasónak tisztességesek a szándékai. Az író
felelőssége óriási. Ha ugyanis rendelkezik a szó hatalmával, úgy közölheti az
olvasóval, amit tud, mintha az lenne a világon a legfontosabb. Mást igyekeznek
elérni a misztikus limonádék, a fantasy giccsek, a történelmiregény-horrorok
írói, és mást azok, akik a könyveikben megpróbálnak őszintén tanúvallomást
tenni, mint Camus vagy Kafka tette annak idején. Ezt a különbséget a magam
számára a Lehetőségek könyvében, annak a Szolgálat vagy szolgaság című
fejezetében így fogalmaztam meg:

„A rossz szolga tárgynak, egy intézménynek szolgál. A bennem élő Nagyobb
elevennek szolgál, amivel szolgálatra tanít, és nem árut cserél. Közösséget érez
velem, az egyedül úszkálóval, aki rájött, ha minden a lehető legrosszabbul van,
azért én vagyok a felelős. Nincs közösségünk – hacsak nem teremtünk egyet a
vereségünk beismerésével.

Én megtaláltam a helyemet, legalul.

A szolgálat annak munkaviszonya, aki közösségben van mindazokkal, akik
fájdalmasan nem érzik közösségnek ezt a társadalmat. Akik nem tűrik, hogy magáé
a senkié a világ, azok már láthatatlan közösségben: egy világban élnek.”

Tehát mégis csak van közössége?

– Semmi mással nem tudok magamnak több örömet okozni, mint ha megpróbálok
másnak örömet okozni. Nem tudom magamat megvigasztalni, csak ha megpróbálok
valaki mást megvigasztalni. Ez életem gyakorlati tapasztalata. És ez a válaszom
arra is, hogy honnan van bennem annyi életerő.

Nem volt hiba a Kádár Jánosról szóló könyvét kiadnia? Mit ért el vele?

– Amit akartam, elvégeztem azzal, hogy a magam vallomását e megkerülhetetlen
tárgyról elmondtam az összes földi és égi rendek előtt. Elvégezték azok is, akik
ellenségesen vagy segítőkészen reagáltak rá. A kádárista árulás máig ható
következményeinek konstruktív elemzésénél, vagyis a társadalmi kiegyezés
feltételeinek megteremtésénél nincsen ma sürgősebb feladat ebben az országban.
De az igaz, hogy a miniszterelnököt valószínűleg azok dobták fel az őszödi
beszéddel, akiknek az ő antikádárista hevülete életveszélyesnek tűnt. Az idősebb
kádárista generáció, amelyik még mindig szeretne, ha nem is a hatalomból, de a
gazdaság zsíros falatjaiból még többet és még nagyobbat kiharapni magának.
Szerintem ez a társaság kérte ki, hogy „egy volt KISZ-es, újgazdag taknyos”,
akinek ráadásul van mersze tehetséges politikusnak lenni, például „secperc képes
volt letenni az O.V.-t is”, most megpróbáljon a szoci oldalon is tabula rasát
csinálni, tiszta lapot nyitni, kisöpörni a hazugságot és a szemetet a hatalom
hagyományai közül. Szó sem lehet arról. Sőt, ha kell, megindulnak a csontok…

Az elmúlt hetekben több liberális és baloldali értelmiségitől kértünk
interjút, de többen kérték, hogy ne kelljen nyilatkozniuk. Az általánosan adott
indoklásuk szerint azért, mert a jelenlegi helyzet kapcsán nem tudnak mit
mondani, jellemzően tanácstalanok. Mi hathat ilyen bénítóan? Annak a tudata,
hogy a balközép kormánynak nincs esélye két és fél év múlva nyernie? Régen az ő
témájuk volt az ország megújítása.

– Ha Magyarország nem merít valamiképpen a válságából erőt, akkor mélyre fog
süllyedni benne. A mai politikusi mezőny elég gyenge mindkét oldalon. Én most
már inkább az új nemzedékre várok, amelynek van nyugati diplomája és etikája. A
Hit Gyülekezete is olyan közösség, amely spirituális és morális erőt kíván adni
az embereknek. Ennyiben szövetségesemnek érezlek titeket, mert ti is reménnyel
teliek vagytok. Azonkívül ismerek közületek személyesen jónéhány embert jónéhány
éve, de még rosszat nem kaptam egyikőtöktől sem. Pedig én azt szoktam kapni. El
is gondolkodtat ez most már, hogy én a gyülisektől mindig csak támogatást,
figyelmet, tiszteletet, olykor részvétet is kapok. Nem várnak érte viszonzást.
És én mit adok? Nem vagyok tag, se úgy hívő, ahogy ők… Még csak nem is a Hetek a
nyitólapom a gépemen.

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Szokatlan egy interjúban az ilyesféle
szimpátianyilvánítás, tizenöt éve vagyok újságíró, még sohasem találkoztam
ilyennel. Meglep…

– A Pajor Tomiról beszélek például, akinek a két éve megjelent, Önök Érték
című lemezén szerintem az első négy dal popremekmű, és még van négy, amiért ez a
lemez az, ami nélkül reggelente nem tudok letusolni, valami bődületes erő és
meghökkentő tisztaság árad belőle. Ha igaz lenne az az úgymond keresztény
nemzeti féltés, ami a jobboldal politikáját a fiatalsággal kapcsolatban
állítólag jellemzi, akkor a Horváthék fia lenne az Info-rádió leggyakrabban
sugárzott drogellenes öt perce. Mellesleg pedig az egész ország azt énekelné,
hogy „A fél falu remeg az ufóláztól, Mikor Jani bᒠbejön a trafóházbó’, Hogy a
fészerbe zuhant a Discovery – vagy csak részegen a nejét a Pista veri?”

És köszönöm Ruff Tibornak, hogy ismeretlenül is azonnal megvédett, mikor a
Magyar Narancs egy bájosvörös kanyarral ellenem és a kádárizmus köztévében
elkövetett felszínes kritikája ellen uszult, és a Morvay úrnak, hogy még
életemben nem interjúvolt meg telefonon úgy, hogy utána az újságban ne pontosan
ugyanazt olvastam volna, mint amit – olykor 1000 kilométerre tőle – a mobilomban
mondtam neki. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy léteztek, mert ti vagytok, és
igazak vagytok, habár elnézitek, sőt elbeszéltetitek velem, hogy én mennyire
rettegek minden közösségtől. Talán tudjátok, azért mondom ezt, mert valójában
mire sem vágynék jobban. Szívünkben a közösség. Boldog karácsonyt a Hit
Gyülekezetének!

Reméljünk, barátaim, reméljünk csak azért is, és a remény eljön.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek