Fotók: Vörös Szilárd
A koncert végén így búcsúztál a közönségtől: „Olyan boldog új esztendőt
kívánok mindenkinek, mint amilyen boldogság lakik az én szívemben.” Milyen
boldogság lakik a te szívedben?
– Nagy. Az tesz boldoggá, ha másoknak énekelhetek és mesét mondhatok. Néha
biz fáradok, mint most is, de amúgy mondhatom, hogy igazán jól vagyok.
Mielőtt nem énekeltél, nem is voltál boldog?
– De igen, de mostanában még inkább.
Semmit nem látsz? Mert a nagy kék szemed teljesen egészségesnek és épnek
látszik.
– Semmit. Még foltokat sem, így születtem anyukáméknak. Soha nem tudtam, mi
az, hogy látni, bár néha elképzelem, milyen lehet, elképzelem, milyenek lehetnek
a színek, anyumék arca, vagy a közönség, mikor tapsol. Ammá biztos szép.
Elképzelem azt is, mennyi sok csudálatosat láthat az ember, de nekem csak a hang
van, azzal látok. Meg a szívemmel.
Nyugodtnak, harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak tűnsz. Semmi lelki sérülés nem
érződik a viselkedésedből.
– Azért, mert nincs.
Tulajdonképpen mi az, ami az éneklésben jólesik, amire azt mondtad, hogy
boldogságot ad?
– Hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami egyben, úgy mondanám, örömmel
tölt el, és talán azt is, aki hallgatja, és úgy érzem ilyenkor, hogy szeretnek.
Hogy a közönség szeret. És ez igen boldogító.
Miért?
– Biz nem tudom. Például, ha valaki szépen mondja azt, hogy gratulálok,
Andris, az is nagyon jó.
Mit jelent az, hogy szépen mondja?
– Hát hogy úgy is gondolja. Ilyenkor más a hangszíne, amit mond, mert
őszinte. Szebben mondja, mintha csak úgy mondja, hogy gratulálok, de nem úgy
gondolja. Egyszer a szívből jön a szó, s másszor csak a torokból. Megérzem a
tapsból is, meg abból is, ahogy hozzám érnek. Annak a tapsnak egészen más a
hangja, mikor nem illedelemből csinálják, hanem mert szeretnek.
Te székely fiú vagy?
– Nem, Csorna mellett lakom.
Úgy tudom, egy hasonló korú mozgássérült kislány megsegítésére a múltkor egy
jótékonysági koncertet adtál. Hogy történt ez?
– Ő Csornán él, egy osztályba jártunk, és jó barátságba keveredtünk
egymással. Beszélgettünk sokat és sétáltunk. Ő most itt jár iskolába, a Petőbe.
Ezért is adtam itt most koncertet.
Ennek a barátságnak köze van ahhoz, hogy ő mozgássérült, te pedig nem látsz?
– Nem hiszem. Ez úgy történt, hogy az első osztályban, mikor minden gyerek
bemutatkozik egymásnak, Dalma és én azonnal barátok lettünk.
Mitől?
– Nem tudom. Valószínű nagyon szimpatikus embernek találtuk egymást, máshogy
nem tudom mondani.
Hogy derült ki, hogy tehetséged van az énekléshez?
– Úgy történt, hogy mikor kilencéves voltam, Bősárkányban, ahol lakunk, a
falunapon egy együttes Máté Pétert meg Apostolt meg Neoton famíliát énekelt. Én
az első sorban ültem. És mikor felcsendült az első Máté Péter-szám, örömömben
torkom szakadtából énekelni kezdtem az énekessel, de tisztán ám, és fölfigyeltek
rám.
Hogyhogy ismerted ezeket a számokat?
– Úgy, hogy nagyon szerettem már régóta Máté Péter dalait, voltak tőle
kazettáim, és minden sorát szóról szóra tudtam.
Édesanya: – Hároméves kora óta rajong a számaiért, és azóta énekli őket.
Andris: – Mikor én még igen kicsi voltam, mindig rádiót hallgattam, a
rádió volt a barátom, és egyszer csak meghallottam Máté Pétert énekelni. Már az
első hangtól kezdve úgy elolvadtam a szívből jövő hangjától, hogy csak az
énekére tudtam figyelni, és akkor mondom az anyának, anya, ki ez a bácsi, mert
igen szépen énekel, és mondja, hogy Máté Péter, és kérdezem anyától, hol lehet
vele találkozni, azt mondja, sehol, mert már meghalt, de vannak lemezei. És
vásárolt nekem. Ma már tizenvalahány albumom van tőle. Úgy éreztem, mintha az én
érzéseimet énekelte volna meg a bácsi. A könnyem is majd kicsordult.
Beszélj még erről a „találkozásról”!
– Mást nem tudok mondani, minthogy nagy-nagy élvezettel hallgattam,
csendben, meg sem tudtam közben nyikkanni, csak csodálkoztam, hogy ilyen szép
dolgok is vannak a világon. Mikor megtudtam, hogy meghalt, igen elkeseredtem.
Aztán tavaly Ki mit tud?-ot rendeztek Csornán, és anya mondta, hogy
jelentkezzek
Mondom anyának, nem, nem, dehogyis, biztosan kinevetnének, mert
azt hittem, hogy ott ilyen nagy emberek lesznek, ilyen sztárok, aztán mondta
anya, hogy azok, akik ma nagy sztárok, azok is így kezdték, ismeretlenül, és
később lettek ismertek. Így anya valamelyest rábeszélt, végül jelentkeztem.
Aztán?
– Aztán első lettem. Akkor hallottam először tapsot, ami nekem szól. A
következő csornai Ki mit tud?-ra is meghívtak, de díszvendégnek.
Ez most egy jótékonysági koncert volt itt a Pető-ben?
– Nem, ez egy ajándékkoncert volt, az én ajándékom a Pető Intézetnek.
2008. 01. 04. (XII/1)
