Egy szerény vidéki zsidó családban születtem és nőttem föl. A szüleim már nem
éltek vallásosan, nem tartották az ünnepeket, apukám és anyukám, miután
elvesztették a hozzátartozóikat, elvesztették az Istenbe vetett hitüket is.
Apukámnak odavesztek a szülei, a hét testvére és minden rokona, úri szabóként
egy szál maga maradt, és el akarta hagyni azt az országot, ahol mindez
megtörténhetett, de valaki mondta neki, hogy Szécsényben él egy szódás, és annak
van egy szépséges lánya. Apám azonnal lement Szécsénybe, hogy mielőtt disszidál,
megnézze ezt a zsidó lányt.
Úgy beszél, mintha egy mesét mondana.
– Igaza van. Csakhogy a mesém igaz. Anyám gyönyörű szép volt, ott élt
anyukájával és apukájával. Egyszer csak megjelent az én városi, jóképű apukám,
és úgy beleszeretett anyukámba, hogy egy hónap múlva egybe is keltek. A házasság
után ki akartak költözni Amerikába, de a nagyapám azt mondta apukámnak: fiam,
nekünk a lányunkon kívül senkink nincs, maradjatok itthon, megélünk majd a
szódából. És apukám hallgatott a nagyapámra, aki egy aranyos, pipázó köpcös
bácsi volt. Születésem előtt egy évvel halt meg, de a falubeliektől mindig csak
azt hallottam, milyen derék, segítőkész ember volt ez az Ármin. És nekem ez az
Ármin bácsi-szerű életvitel – hogy úgy éljek, hogy mindenki csak jót mondhasson
rólam – követendő mintává lett.
A nagymama mondta, hogy Ármin bácsi nem bízott semmit a véletlenre, mindent
bebiztosított, mindenben a biztosra ment. Ebben is ráütöttem, képzelje el, még
autóm sincs, mert az is többesélyes. Szécsényben tizennégy éves koromig laktam,
aztán Pestre kerültem bőrdíszműves tanulónak, majd a Kézműipari Vállalatnál
dolgoztam hat évig, ott tettem le a mestervizsgát.
2008. 02. 08. (XII/6)
