Fotó: Vörös Szilárd
Reggel fél hétkor telefonál a megyei rendőrkapitány: a városházával szemben,
a leánykollégiumban két fiú túszul ejtett tizennégy lányt, és a fiúk azt az
üzenetet küldték ki, hogy ha nem teljesítik a kérésüket, minden órában megölnek
egy kislányt. Kérte a kapitány, hogy próbáljak bemenni hozzájuk valahogy, és
beszéljek velük.
Erre ön mit mondott?
– Azt, hogy nem nagyon hiszem, hogy ilyen létezik, de azonnal odamegyek.
Akkor egy túszejtés elképzelhetetlennek tűnt Magyarországon. Gondoljon bele,
mindez harmincöt évvel ezelőtt történt. Óriási volt a tömeg, a bizonytalanság,
meg az izgalom, mire odaértem. Senki nem tudta pontosan, mi történik bent. A
rendőrök nem akartak bemenni, féltek, hogy tűzpárbajban hal meg mindenki, rövid
időn belül megérkezett a belügyminiszter is Budapestről, Kádár meg Aczél
forródróton voltak a megyei kapitánnyal. Odaálltam az ajtó mellé – nem mögé –
két méterrel, és kintről kiabáltam nekik, elmondtam nekik, hogy körbevették a
rendőrök az épületet, de itt helyben nem tudnak dönteni, meg kell várni Pesten,
hogy mit mondanak, de addig se bántsák a lányokat, mert csak rontanak a
helyzetükön. Nekem ez a szakmám, hogy emberekkel beszélgetek, orvos vagyok,
pszichiáter, bemennék önökhöz, ha beengednek. Ne lőjenek rám. Csend. A kint lévő
nagy tömeg ellenére a levegővételt is hallani lehetett, szinte a forgalom hangja
is megszűnt. Percekig semmi válasz. Odaléptem az ajtóhoz, és rátettem a kezem a
kilincsre.
Nem félt?
– Dehogyisnem. Fel kellett készülnöm, hogy esetleg ott maradok.
Felkészült?
– Igen. De semmiféle teátrális gesztust nem tettem, magamban kellett
elintézni, hogy mi lesz a feleségemmel, a gyerekek már nagyobbacskák kezdtek
lenni, de még azért szükségük lenne apára, mi lesz a szüleimmel, a feleségem
vajon el tudja-e majd látni őket? De a feladat tetszett, hiszen arra tettem
esküt, hogy a bajban lévőkön, elesetteken segítsek, hogy őket gyógyítsam. Ezt a
közvetítői munkát is így fogtam föl. Egy dologtól féltem gyerekes módon, a
fájdalomtól, mi lesz, ha megsorozzák a mellkasom, és nem halok meg azonnal, el
is határoztam, hogy ahogy belépek, szólok nekik: ha lőni akarnak, fejbe lőjenek,
hogy ne fájjon.
Ott tartunk, hogy lenyomja a kilincset.
– Még mielőtt lenyomtam volna, egy fiúhang azt mondta: bejöhet. Bementem.
Két gyerek állt velem szemben. A fiatalabb kezében pisztoly, lehetett vagy
tizenhét éves, a másik kezében egy hatalmas géppisztoly volt. Ez a fiú – mint
később kiderült, testvérek voltak – tizenkilenc, húsz év körüli lehetett. El
voltak rá készülve, hogy eljátsszák – el is játszották eleinte elég jól – a
komoly, mindenre elszánt és megfontolt, minden körülményt tekintetbe vevő
férfit, akik arra indítják majd a hatalmat, hogy megtegye a követeléseiket.
Mit beszélt velük?
– A fiatalabbal tudtam beszélgetni, a nagyobb szóba sem állt velem. Ő a
géppisztolyt folyamatosan rám tartotta komoly, komor arccal, és a terem legvégén
állva, ahonnan mindenkit belátott ezt kiabálta az öccsének: hagyd abba a
beszélgetést, semmire nem vezet, teljesítsék a követeléseinket, különben
megnézhetik a következményeit. A fiatal beszédes volt, és érdeklődő, magyarázta
nekem, miért kell, hogy a tettük sikerüljön. A bátyja zárt volt, makacs, és
senkivel sem kommunikált. Próbáltam megnyerni a bizalmukat: higgyék el, azon
vagyok, hogy a tervük sikerüljön úgy, hogy vér ne folyjék – mondtam.
Hitt is abban, amit mondott?
– Nem mindig. Mivel ezek a fiúk nem egy komoly, besulykolt, ideológiai
alapon nevelkedett terroristák voltak, akiknek nem számít a saját életük, ezért
instabilak és kiszámíthatatlanok voltak, az ilyen emberek még veszélyesebbek,
mert pillanatnyi idegállapotuk szerint cselekszenek. Ezért bármelyik pillanatban
tragédia történhet.
Gondolom, több évtizedes pszichiátriai praxisa segített a beszélgetésben?
– Csak ez segített: hogyan lehet a békülés, az egymás felé közeledés
irányába vinni a szemben álló feleket, ezt csináltam, akkor már vagy huszonöt
éve a szétesett, szétzüllött családokkal.
Két napig ment a huzavona. Miután a túszejtőkkel eltöltöttem pár órát, kimentem,
és a kinti rendőrök vezetőinek elmondtam a pillanatnyi belső helyzetet. Közösen
megbeszéltük, mi felé haladjak a fiúkkal, aztán visszamentem. A két nap alatt
legalább nyolcszor jöttem ki-be, üzenetet hoztam-vittem.
Például?
– Például elmondtam nekik, hogy ha most éppen abbahagynák – ha megadnák
magukat –, milyen büntetést kapnának, hisz még egy csepp vér sem folyt. A
fiatalabb mintha mindig mérlegelte is volna, amit mondok, úgy tűnt, talán vissza
is táncolna, de a másik egyre vadabb lett, ő volt az ötletgazda. A fiatalabb nem
volt buta gyerek, később derült ki, hogy a kisebbik lányomnak igen jó ismerőse
volt, mert az általános iskolában három évig egy osztályba jártak.
Mit akartak tulajdonképpen?
– Hogy adjanak nekik kétmillió forintot, és egy olyan közlekedési eszközt,
amivel disszidálhatnak Nyugatra. A járműbe úgy akartak beszállni, hogy a
tizennégy lánnyal körülveszik magukat, úgy mennek a járműig, és párat magukkal
visznek az útra is, nehogy később kilőjék őket. Az előző év őszén, 1972-ben volt
a müncheni túszdráma, ahol is az izraeli sportolók mind egy szálig meghaltak.
Ott is látszatra engedtek a túszejtőknek, aztán útközben mégis megtámadták őket,
és a tűzharcban majdnem mindenki meghalt. Részletesen, pontosan ismertem a
történetet, mivel a Budapesten kiadott angol nyelvű Daily Newsból tájékozódtam,
mindig is érdekelt a közélet és a politika. Biztos voltam abban, hogy ha itt
most mi is afelé megyünk, hogy a rendelkezésükre bocsátott járműig úgymond
szabadon mehetnek a túszaikkal, kevesen élnék túl.
Hihető volt, hogy a fiúk meg is teszik, amit mondanak?
– Nem lehetett kizárni, ez a pontos válaszom. De hát már egy nap és egy
éjszaka után voltunk, és a megígért óránkénti kilövést nem tették meg. Ez is
óriási eredmény volt, arról szólt minden igyekezetem, hogy a kivégzéseket ne
kezdjék el, vagy ha valakit lelőnek, ne folytassák tovább. Addigra már a magyar
és európai televíziók a Szabad Európa rádiótól a CNN-ig Balassagyarmatról
beszéltek. Ráadásul a fiúk apja a megyei határőrség párttitkára volt, az
anyukájuk meg egy nagyüzem személyzeti előadója, ezért a fiúk biztosak voltak
abban, hogy az itteni hatalom, a megyei rendőrség, párt, egyebek megadja magát,
és enged majd nekik. Azzal tudtam az időt húzni-halasztani, hogy így érveltem
nekik: „Az itteni rendőrök és a megyei vezetők nem tudnak mit csinálni, ők csak
parancsra cselekedhetnek, és a budapesti főnökök sem függetlenek, ők sem
dönthetnek, ilyen horderejű ügyekben a Kreml dönt, de még mindig tanácskoznak,
lassan jön a válasz. Ott kemény fiúk ülnek, nem hiszem, hogy a rend érdekében
ódzkodnának pár fiatalt kilövetni. A szemközti épület, a városháza tele van
mesterlövészekkel – ez egyébként igaz volt –, és csak a Kreml parancsára
várnak.” Elhitték. A kisebbik elfogadta, amit mondtam – éjjel sírt is, láttam,
ahogy a nedvesség csillogott az arcán –, de a nagyobbik egy jottányit se
mozdult, olyan merev maradt, mint egy skizofréniás, aki rendíthetetlenül
ragaszkodik a rögeszméihez.
A második nap vége felé kiakadt egy-két síró szülő, azt mondván: „Hogy lehetnek
ilyen gyávák a rendőrök, hogy nem mernek beavatkozni, adjanak nekünk fegyvert,
majd mi odamegyünk.” Utolsó kimenetelemkor kértem a vezetőket, ne kezdjenek még
lövöldözni – a két fiú még takarásban volt –, sok lány is meghalhat, adjanak
nekem még egy kis időt, a kisebbik már megadta volna magát.
Hogyhogy a rendőrség ennyire hallgatott magára?
– Bíztak bennem, mert én voltam a megyei igazságügyi elmeorvosi szakértő, és
rázós ügyekben mindig kikérték a véleményemet, így elértem náluk, hogy két napig
„csak várjanak”. A magyar rendőrségnek akkor még ilyen ügyekben semmilyen
tapasztalata nem volt, és jól jött nekik az én lélektani helyzetleírásom a benti
történések pillanatnyi állapotáról. Tehát időt kértem.
Hogy érvelt ez ügyben a rendőröknél?
– Azt mondtam nekik, hogy a fáradtság egyre jobban kimeríti a fiúkat, így
egyre nagyobb a hibázás, az elbizonytalanodás lehetősége, és nőhet az „inkább
megadom magam, csak legyen már vége ennek a rémálomnak” érzése. A feszültségoldó
és elismerő kommunikálással érzelmileg is meginoghatnak, pláne, ha empatikusan
idővel közelebb kerülnek a túszaikhoz, tudniillik ilyenkor egyre kevésbé lehet
következetesnek maradni az eredeti gondolathoz, eszméhez, rögeszméhez.
Másfél nap után az egyik kislány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem
figyeltek annyira, odarohant a legközelebbi ablakhoz, és kiugrott, de csodálatos
módon nem törte halálra magát, csak a bokája ment szét.
A lányok hogy viselték a túszul ejtést?
– A fiúk úgy helyezték el a tizennégy lányt, sorba ültetve az emeletes
ágyakon fölül és alul, hogy egy tűzpárbaj esetén az első golyók őket érték
volna. Az első órákban még nem vették komolyan a dolgot, mikortól rájöttek, hogy
legalább annyi esélyük van a halálra, mint az életben maradásra, a
legszélsőségesebb hangulatingadozásokon mentek keresztül, emiatt sokszor
borotvaélen táncolva viselkedtek. Annyit tehettem, hogy lebeszéltem őket minden
olyan mondatról és gesztusról, ami provokálhajta, ingerelheti a túszejtőket, és
a feszültség fokozódásához vezethet. Kértem, hogy próbáljanak meg legalább
látszatra nyugodtan és szeretettel szólni a túszejtőkhöz.
Mielőtt utoljára visszamentem a hálóterembe, a rendőrök valami olyasmit mondtak
nekem – Kádár és Aczél már nagyon türelmetlenek voltak –, hogy utcai zajjal
próbálják elterelni a túszejtők figyelmét, és majd meglátják, hogy reagálnak
erre. Így is lett. A kinti szirénás, dudás, robbanásszerű hangzavar olyan
élethűen sikerült, hogy bent az első pillanatban – én sem tudván, mi van –
odakaptam a fejem. A nagyobbik fiú ösztönösen kinézett az ablakon. Abban a
pillanatban lelőtték. Annyit mondott, hogy jaj, meghalok, összeesett, és
meghalt. A kisebbik azonnal eldobta a pisztolyt, föltette a kezét, azt kiabálva,
hogy megadom magam. Közben zokogott.
Megmenekültünk.
Samu István hat évtizedes munkáját az elmúlt napokban Solt Ottília-díjjal
jutalmazták.
2008. 03. 21. (XII/12)
