Fotó: Somorjai László
1989 előtt kétszázezer alatt volt az évente elkövetett bűncselekmények száma,
a rendszerváltás utáni évben, 1990-ben négyszázezerre ugrott ez a szám. Majd
elkezdődött egy lassúbb, de folyamatos emelkedés. A csúcs hatszázezer per év
volt. Évente körülbelül kétszáz emberölést követnek el Magyarországon, melynek
több mint kilencven százalékát fel is derítik. Egyik kollégám csinált egy nagy
kutatást az élet elleni bűncselekményekről, és azt a megdöbbentő eredményt
kapta, hogy Magyarország területén az elmúlt száz évben körülbelül minden évben
ugyanennyi embert öltek meg egészen napjainkig. Az, hogy ez a szám miért
állandó, olyan rejtélyes és fel nem derített összefüggésekre utal, ami már nem
az én kompetenciám. Mindenesetre körülbelül ennyi agresszió szorult ebbe a
populációba. De az ön által említett különlegesen deviáns eseteket figyelve az a
szörnyű érzésem, mintha elszabadult volna a pokol.
Egyik ismert agressziókutatónk azt állítja, hogy az az erőszakmennyiség, ami
mostanában a televízión, videón keresztül ránk zúdul – számolták hány ezer
emberölést néznek akarva-akaratlanul ily módon az emberek –, oly rettenetesen
megnőtt, hogy felborította ezt a „normális” egyensúlyt.
(A Hófehérke egyik filmváltozatát nézve a gyerekek szó szerint bepisiltek a
rémülettől a moziban; vagy nemzeti ünnepeink közvetítését nézve fölgyújtott
autókat, kukát, betört kirakatokat, Molotov-koktélos „ünneplőket” láthatunk.)
Egy tinédzser ezeket látva persze, hogy azt hiszi, ő is anyázhatja,
megpofozhatja, sőt akár le is lőheti apját, osztálytársát, tanárát.
Egy másik, a fiatalkorúak börtönében élő elítéltekkel foglalkozó kutatónk
tapasztalata szerint a fiatalkorú bűnözők nagy része büszke arra, hogy ott
vannak, és arra is, hogy embert öltek. Sőt, a szüleik is büszkék rájuk. Ha egy
ember épelméjű, kell hogy vállalja a tetteiért a felelősséget. Ma a legtöbb
kontroll kiesik egy kezdő felnőtt életéből, ami ezt a felelősséget erősítené.
A bűnözés tanult és erősen mintakövető cselekvéssor, ami azt jelenti, hogy akire
figyelek, akire felnézek, azt fogom tenni, amit ő tesz. A mostani idők
legveszélyesebb tünetei, hogy egyre fogynak, szinte eltűntek a jó minták.
A genetika nem ludas ebben?
– A genetikai determináltságra kiváló példája van a pszichológiának: egy
erősen agresszív magatartásra hajló genetikai kóddal – attól függően, milyen
családban és milyen környezetben élek – lehet belőlem kiváló sebészprofesszor,
de lehet notórius rabló is. De mindezek ellenére a tízmillió emberből
kilencmillió-nyolcszázezer ember a nehézségek, a szegénység, a konfliktusok
ellenére is becsületes, törvénytisztelő, jogkövető életet él. Viszont
kétségtelen, hogy ha a történelem nagyon mostohán bánik az emberrel, nagyobb az
esélye, hogy a problémákat, konfliktusokat nem jogkövető módon rendezi le.
Nézzük az utolsó húsz évünket.
– Eltűnt a gazdaság adta fogódzó.
A teljes foglalkoztatottságtól eljutottunk a tizenöt-húsz százalékos, vidéken a
harminc-harmincöt százalékos munkanélküliségig. Vannak családok, akik tizennyolc
éve nem tudnak kimászni ebből, és már a második generáció nő fel úgy, hogy nem
lát olyan szülőt, akinek munkahelye lett volna. Sokan becsületesen dolgoztak,
kitartottak évtizedekig egy munkahelyen, aztán egyik napról a másikra eltűnt
alóluk az egész gyár vagy az üzem, nagy nehezen megtalálták a maguk helyét,
állandóságát, biztonságát, majd hirtelen szétmállott körülöttük minden. Ezt nem
könnyű elviselni. A nagyapám idős korában még emlegette az Osztrák–Magyar
Monarchia idején beindult nagy építkezéseket, akkor építették a földalattit,
ahol is egy egyszerű kubikus napi egy koronát keresett, ami akkor hatalmas
összeg volt, és aki akart, dolgozhatott jó bérért.
A másik probléma, hogy az emberekben a demokrácia valahogy felerősítette azokat
a hamis ideológiákat, vonzó jelszavakat, hogy egyenlőek vagyunk egymással: hogy
egyenlőek a lehetőségeink, esélyeink, képességeink, hogy az élet rajtvonalánál
egyenlő eséllyel indulunk a pályán. Mondjuk ki, ez hazugság, semmiben nem
vagyunk egyenlőek. A demokrácia több felelősséget ruház az emberre, mint a
kommunizmus, szocializmus, vagy mint a diktatúra, kegyetlenebb, mivel azt
mondja: gondoskodj magadról. Az, hogy valaki nyolcszor többet keres nálam, el
tudom viselni, meg tudom érteni. De amikor nyolcszázszor keres többet, azt már
józan ésszel nem lehet belátni, ez kiveri a biztosítékot, és a problémák
megoldásakor hamarabb nyúlnak pisztolyhoz, késhez, bothoz, feszítővashoz.
A harmadik oka az országot elárasztó agresszivitásnak a közélet szereplőinek
durva, alpári és mocskolódó stílusa.
Milyen fajta bűnözést lát megerősödni? Melyiket tartja a legveszélyesebbnek?
– Van racionális és irracionális bűnözés. Az előbbi szükséget kielégítő.
Valaki besurran például egy lakásba, és ellopja az értékeket. Ez a fajta bűnözés
jobban kezelhető, és inkább megelőzhető, mint a másik. Ha a gazdagok elkezdik
nagyon jól védeni a magántulajdonukat, majdnem biztos, hogy a tolvaj nem jut a
zsákmányhoz, mert valahol lebukik. Így a kockázatot annyira meg lehet növelni,
hogy a bűnözőnek nem éri meg elkövetni a bűncselekményt. A rablók ilyenkor a
következő logikával gondolkodnak. Vagy nagy zsákmány nagy kockázattal, vagy
csekély zsákmány csekély kockázattal. Ilyenkor sokan elállnak a nagy kockázatú
bűncselekményektől, viszont egy sokkal szegényebb, elesettebb,
kiszolgáltatottabb réteg válik célpontjukká, például a gyerekek vagy a
nyugdíjasok. De még ez is kezelhető valamennyire.
De ott van az irracionális, azaz a szenvedélybűnözés, ahol a tett elkövetésére
látszólag semmi magyarázat, fogódzó nincsen. Pszichopaták az elkövetők, és
legtöbbször élvezik magát az elkövetést és az ezzel járó feszültséget.
Rászoknak, mivel rá lehet szokni az elkövetésre, a gyilkosság, a vér, a rablás
ízére. Ugyanolyan függővé válhatnak, mint az alkoholisták vagy a játékgépezők.
Amíg a racionális bűncselekményeknél van esély arra, hogy nagyobb védekezéssel –
a szomszédok erős egymásra figyelésével, gyakoribb járőrözéssel, polgárőrök
bevetésével – eredményt érjenek el, az irracionális bűnözésnél ilyen jellegű
„helyi kezeléssel” semmire nem jutunk. Bonyolultabb őrülettel állunk szemben.
Még emlékszem arra, mikor vonalzóval körmöst kaptunk alsó tagozatban a
tanártól, és másnap nem jutott eszébe egyetlen szülőnek sem, hogy bejöjjön
hőzöngeni. (Múltkor ennél jóval kisebb dologért – mert két trécselő diákot
egymás mellől elültetett a tanár – berohant a szülő az iskolába, és felpofozta a
pedagógust.) De ugyanez elmondható a rendőrségről is. Mintha a jog jobban védené
a bűnözőket, mint a bűnüldözőket. Minden erőt, cselekvési lehetőséget,
bátorságot, kezdeményezést olyannyira „kivettek” a rendőrség kezéből, hogy már
az egész ország rajtuk röhög. Ha egy tanár taslit adna egy csibész diáknak vagy
egy rendőr egy fiatal bűnözőnek, másnap valószínű kirúgnák őket. Mindezt a
szabadságjogok és a demokrácia álszent leple alatt teszik. Így mára se
rendőrnek, se tanárnak se tekintélye, se becsülete nincsen. Miért kell, hogy ez
így legyen?
– Mikor 2006-ban elkezdődtek az utcai zavargások, pontosabban összecsapások,
a következő volt a hivatalos magyarázat:
1) a rendőrség még nem volt felkészülve ilyen típusú konfliktusok kezelésére,
ezért reagált gyengén és erőtlenül.
2) Később viszont ott kompenzált, ahol nem kellett volna.
Azt mondták, ez azért történhetett, mert a rendőrség nem tanulmányozta, hogy a
nyugati kollégák hogyan kezelik az ilyen helyzeteket.
De én emlékszem arra, hogy 1990-ben – akkor éppen a Belügyminisztériumban
dolgoztam – elkezdték fejleszteni, tanítani, kiképezni a rendőrséget, éppen a
csatateres ütközetek irányában. Külföldre jártak, leginkább Franciaországban
tanulmányozták a karhatalmi szervek munkáját.
Tanulmányok jelentek meg arról, hogy a lőfegyvereket milyen eszközökre lehet
cserélni, amivel nemcsak támadni, de védekezni is tudnak. Majdnem azt mondanám,
topon voltuk akkor ezen a területen, aztán ez hirtelen megszakadt, nem hagyták a
szakmát saját útján fejlődni. Jöttek a politikusok, és elkezdtek tanácsot adni,
elkezdték kioktatni, szakmára tanítani a rendőrséget. Pedig nincs az a hülye
közlekedési miniszter, aki egy vonatbaleset után összehívná a mozdonyvezetőket,
és elkezdené nekik azt magyarázni, hogyan kell a mozdonyt vezetni. Én viszont
személyesen ismerek több olyan belügyminisztert is, akik ezt tették a
rendőrséggel.
A 2006-os zavargások hibáit az ellenzék ezerszeresen kihasználta, és a saját
vitorlájába hajtotta a szelet, miközben a sporthuligánoknak és más szélsőséges
csoportoknak szövetséges jobbot nyújtott. Szemforgató képmutatás! Milyen cinikus
politika az, ahol nem hagyják a rendőrség szakmai fejlődését, mivel nem adnak
hozzá kétharmados támogatást, ezzel gyakorlatilag megtorpedózzák a rendőrségi
reformokat, majd a balhék után számon kérik, hogy miért teljesítettek alul.
Mikor gyávul el egy rendőr?
– Akkor, ha olyasmiért vonják felelősségre, amiért nem felelős; ha nem tudja
eldönteni sem ő, sem a főnöke, hogy amit ma tesz, azért holnap megdicsérik vagy
kirúgják. Ez a bizonytalanság adott esetben gyávábbá, adott esetben
agresszívabbá teszi a kelleténél. Ne értsen félre, a rendőri erőszak jogsértő
formáit elfogadhatatlannak tartom. Csakhogy a rendőrségnél eltűntek a szakmai
érvek, nincs hiteles mércéje a teljesítménynek, mert mindenhol politikusok
jelentek meg, így laikusok dicsérnek, laikusok szidnak.
Hogyan lesz ebből így valami?
– Azt mondom, van egy veszély előtti állapot. Ha ekkor a rendőr erőszakot
alkalmaz, bűncselekményt követ el, amit én szigorúan mérnék.
A következő a veszély alatti fázis. [Például tömegoszlatás, felhergelt, törő,
zúzó, gyújtogató, Molotov-koktélt dobáló tömeg megfékezése.] Ebben a fázisban a
rendőri túllépést viszont nagymértékben tolerálnám. Mikor erőszakot kell bevetni
erőszakkal szemben, nem méricskélhetek túlzottan, hogy amit épp teszek
arányos-e, vagy nem, mivel a cselekvési szabadságomnak maximálisan érvényesülnie
kell. Miután megfékeztem, legyűrtem az erőszakot, ilyenkor jön a legkényesebb
pillanat: a fogságba vetettség időszakát a legnehezebb korrektül megoldani, itt
követik el a legtöbb hibát a rendőrök.
Tudniillik a legyőzött, fogságba vetett, megbilincselt ellenséggel szembeni
brutalitás minden formája megbocsáthatatlan.
Az ön interpretálásában ez olyan egyszerű, mint a kétszer kettő józansága.
– Az is. De úgy tűnik, a nyugalom egyik oldalnak sem érdeke.
2008. 04. 04. (XII/14)
