A magyar katonák számtalan külföldi misszióban teljesítenek szolgálatot,
amit leginkább az afganisztáni küldetés jelképez, ahol sajnos két magyar
tűzszerész is életét vesztette. Minap a Hírszerzőnek írt publicisztikájában
úgymond megdicsérte a magyar politikai elitet, hogy nem keltettek hisztériát a
tragédiákból. Ennyire jó a véleménye a magyar politikai elitről?
– Magyarország az elmúlt tíz évben provinciális országgá változott, a saját
hibáit másokra próbálja meg rátolni, és nem vállalja azokat a felelősségteljes
megoldásokat, amelyeket mások viszont már régen „bevállaltak”. Jellemzően mások
érdekeit igyekeztünk nem figyelembe venni. Az afganisztáni misszió ügyében
viszont ezen felülemelkedett a politikai elit, elmaradt a vádaskodás, egyetlen
lényeges politikus és szakértő nem vetette fel, hogy hazahívjuk a katonákat,
noha tudható, hogy nem fog javulni a helyzet odakint. Nagyon helyes, hogy így
történt.
Az is kedvező fejlemény, hogy a közvélemény is nyugodtan reagált. Mindenki
tisztában van azzal, hogy egy ilyen küldetés áldozatokkal és kockázatokkal jár.
– Nyilván ebben az is benne van, hogy az elit egy része úgy gondolja, hogy
valamit adni is kell, hogy aztán kaphassunk. Természetesen minden ország
számító, és érdekek vezérlik, de azt, aki semmit sem teljesít, félretolják és
leírják a nemzetközi diplomáciában.
Nézzük meg Hollandiát! Kis ország, de ha megszólal, akkor a véleményére
odafigyelnek. Az érdekeit hatékonyan tudja képviselni, aminek persze ára volt és
van is.
Tehát elsősorban presztízscélokból fontos Magyarország számára az
afganisztáni részvétel?
– Ennél bonyolultabb a valóság. Ha csak mindig kapni szeretnénk, és
semmiféle áldozatot sem hozni, akkor nem lesz becsülete Magyarországnak.
Afganisztán a Nyugat számára fontos csatatér. Ha a Nyugathoz való tartozás
fontos számunkra, akkor ebből a küzdelemből nekünk ki kell vennünk a részünket.
Egyébként meggyőződésem, hogy a NATO-műveletekben való aktív részvételünk a
szövetségen belüli megítélésünket is átbillentette pozitívba. Korábban jellemző
volt az Magyarországra, hogy mindig a „megúszásra” játszott, arra, hogy minél
többet kapjunk, és minél kevesebbet adjunk, ha lehet.
Mégis, mi az értelme ezen országok fegyverekkel való demokratizálásának, ha
fennáll a veszélye, hogy például a választás szabadságát arra használják fel,
hogy szélsőséges iszlamista csoportok kerüljenek hatalomra? Az iraki és az afgán
alkotmány államvallássá teszi az iszlámot, és a többi más vallást alacsonyabb
rendűnek sorolja, olykor üldözi is.
– Valóban a demokrácia nemcsak a szabad választásokat jelenti, hanem például
a vélemény- vagy vallásszabadságot is magában foglalja, tehát komplex fogalom.
Sajnos, Adolf Hitler szabad választás során került hatalomra, az eredményt
ismerjük. Természetesen ez a tapasztalat aggodalommal tölti el a diplomatákat
is.
Talán abban reménykedhetünk, hogy a gazdasági fejlődéssel modernizálódnak és a
valóságban is demokratizálódnak ezek a társadalmak. A világnak egyébként az az
egyik legnagyobb problémája, hogy a nemzetek nem párhuzamosan fejlődtek. Ez
azonban a globalizáció előtt senkit sem zavart, azonban most, amikor a
nemzetközi gazdaság nyitott társadalmat kíván, ez sok bonyodalmat okoz. A
globális fejlődés azt kívánja, hogy a javak és az információk szabadon
áramolhassanak, ezek a társadalmak viszont zárt jellegűek, és veszélyeztetve
érzik magukat a Nyugattól. Védekeznek, ami súlyos konfliktussal jár, hiszen
olykor a legdurvább terrorhoz nyúlnak a szélsőséges vallási vezetők és politikai
erők.
Ennek a konfliktusnak a rendezéséhez miért elengedhetetlenek a fegyverek?
– A probléma legalább annyira nem oldható meg katonai erővel, mint amennyire
katonai erő nélkül sem. Szerintem ez a jellegű konfliktus évtizedekig
elhúzódhat. A világ vezetői azon gondolkodnak, hogy miként lehetne a gazdasági
fejlődésből azt megoldani, hogy az elmaradottabb világrészek is
felzárkózhassanak. A tartós megoldást még nem találták meg. George Bush
történelmi érdeme, hogy felismerte és meglátta ezt a konfliktust, megértette
ennek a természetét, noha a történelmi hibája az is, hogy nem jól kezelte,
gyógyírt nem tudott rá adni.
Mégis mintha az élet Busht igazolná, hiszen az elmúlt években Nyugaton nem
történtek a madridihoz vagy a londonihoz hasonló terrorakciók, sőt, újabban
mintha csak Keleten robbantanának. A Nyugat megnyerte a terrorcsatát?
– A cinikusok szokták mondogatni, hogy az amerikai Irak-politika sikere,
hogy a szélsőségesek egymást robbantgatják, és legalább nem minket. A „csend”
valóban köszönhető annak is, hogy a konfliktusok áttevődtek keleti területekre.
Emellett a nyugati társadalmak nagyon költséges és bonyolult biztonsági
intézkedéseket vezettek be, illetve „visszavettek” a szabadságjogokból. Ma már
szinte minden demokratikus országban egyre könnyebben hallgathatják le a
titkosszolgálatok a polgárokat, mint azt tehették évekkel korábban. Tehát ennek
a relatív biztonságnak óriási ára van.
A nyugati társadalmak abban reménykedhetnek, hogy a jelenlegi szintre, a magas
veszélyeztetettségre sikerül leszorítani a terrort, de végleges megoldásra ma
még nincs remény. A jelenlegi állapot, hogy több évig nem volt jelentős
terrorakció, sikernek számít, de lehet, hogy ez csak vihar előtti csend. A
terrorizmusban és annak elhárításában túl sok minden múlik a szerencsén. A
terroristák szokták állítólag mondogatni, hogy a rendőröknek mindig, de nekünk
csak egyszer kell szerencsésnek lenni.
A jelenlegi nemzetközi politikának melyek a fő rendezőelvei?
– Az a furcsa, hogy nincs letisztult világrend. A hidegháborúban megszoktuk,
hogy a feszültség ellenére rendezettek voltak a viszonyok, működött a kölcsönös
elrettentés, sőt, emiatt talán biztonságosabbnak tűnhetett az élet. Ma egymással
versengő középhatalmakról lehet beszélni, és egyértelműen többpólusú lett a
világ. Emellett egyértelmű, hogy Izrael és a közel-keleti probléma az egyik
igazodási pont a diplomáciában.
Mekkora kihívás a demokrácia eszméje számára, hogy több olyan ország, amelyek
nem demokratikus jellegűek, hihetetlen gazdasági fejlődést produkálnak? Korábban
a kommunizmus értéktelenségét az is bizonyította, hogy a polgári demokráciákkal
szemben rosszabbul éltek a „vörös elnyomás” alatt élő emberek, és az iparuk is
fejletlenebb volt. Ma ez nem biztos, hogy igaz.
– De a diktatúrák is rugalmasabbak és képlékenyebbek lettek. A mai Kína,
vagy a mai Oroszország nem hasonlítható a Sztálin vagy a Mao Ce-tung nevével
fémjelzett véres és kegyetlen korszakhoz. Az optimista forgatókönyvek szerint a
fejlődésükkel együtt demokratizálódnak ezek az országok is, és erre vannak amúgy
jelek is.
A Közel-Keleten élesebb a konfliktus, hiszen Izrael egyetlen demokratikus
államként áll szemben egy teljesen más típusú, zárt államberendezkedéssel.
Ráadásul biztonsági, kulturális és gazdasági szempontból ez a legakutabb régiója
a világnak. A helyzetet csak bonyolítja az újra feltűnő európai
antiszemitizmus-anticionizmus és populizmus.
Ebben a dinamikusan átalakuló világban a magyar politikusi gárda mennyire
képes reagálni?
– Egy-két üdítő kivételt leszámítva, mint például a sikeres afganisztáni
misszió, inkább a provincionális problémákkal elfoglalt a magyar elit. Sokan
például az uniót egy sima pénzkiadó automatának tekintik csak. Noha soha eddig
nem tapasztalt mértékű pénz érkezett például a magyar mezőgazdaságba, mégis
jellemzően leginkább a gazdák elégedetlenségétől hangos a közélet.
Két éve egy nagy vitát kiváltó írásában hiányolta a magyar külpolitika
karakterességét. Változott a helyzet?
– Kis lépések történtek előre. Ma már van egy modern szemléletű külpolitikai
stratégiája az országnak, amit érdekes, de több fontos ponton a Fidesz is
támogat, pontosabban ugyanazt tartalmazza, mint az ő programjuk. Emellett
szerintem helyesen aktivizálódtunk Koszovó ügyében, jelentős erőkkel részt
veszünk a már többször emlegetett afganisztáni misszióban, illetve Moldávia
ügyében is progresszíven léptünk fel.
Negatívumként értékelhető a putyini Oroszországgal kapcsolatos ingadozás a Kék
Áramlat és a Nabucco kőolajvezetékek ügyében. Eleinte nagy hiba volt, hogy
túlzottan Putyin uszályába került a magyar külpolitika, de később sikerült ezt
korrigálni, amit több amerikai nyilatkozat is bizonyít.
Ezen időszakban egyértelműen sikerült a Fidesznek újra Amerika jó
szövetségesének feltűnni, noha 1998 és 2002 között kicsit meghidegült a
kapcsolatuk, többek között az amerikai F–16-osok helyetti svéd
Grippen-beszerzések miatt. Orbán volt ügyes, vagy Gyurcsány taktikázta el magát?
– Az országnak az a jó, hogy ha mindegyik mértékadó politikai oldala jó és
szívélyes kapcsolatokat ápol az Amerikai Egyesült Államok adminisztrációjával,
és politikai elitjével. Orbán ügyesen politizált, míg Gyurcsány ugyancsak
ügyesen korrigált.
2008. 08. 08. (XII/32)
