Fotó: Somorjai L.
A heroinnal kapcsolatos haláleseteknél feltűnt, hogy 30 évesek az
áldozatok. Nem tinik és nem középkorúak, hanem fiatal felnőttek. Miért ennél a
korosztálynál kaszált a drog?
– A drogfogyasztás kritikus szakaszában a beteg kontrollvesztetté válik,
aminek biokémiai okai vannak. Ebben az időszakban már nagy az esélye a
túladagolásnak. Tíz éve divat lett az intravénás heroinfogyasztás, majd
visszaszorult. A jelenlegi halálesetek mögött az állhat, hogy nem intravénásan
adagolták a szert, hanem orrba szippantották, amivel a kritikus szakasz idejét,
a teljes leépülést el tudták tolni. Azonban a heroint, amely gyilkos szer, nem
lehet becsapni. Leállás nélkül előbb-utóbb tragédia a vége ennek az életmódnak,
még ha „lágyabb” módszert is alkalmaznak.
Mi az oka, hogy ennyire rabul ejt embereket a heroin, hogy meg is halnak
érte?
– Hihetetlen eufóriát okoz, miközben nem veszik észre a kockázatokat. Sőt,
szándékosan nem akarják mérlegelni a veszélyeket. Az alhasból kiinduló, majd az
egész testet átható jó érzést élnek át, amit természetes úton nem élhet át az
ember. Ezért alakul ki nagyon hamar az érzelmi függés a szertől.
Amikor beszélget ilyen betegekkel, akkor azok nem szoktak gyerekkori
traumákra hivatkozni, hogy miért használnak heroint?
– Ezek a beszélgetések nem igazán őszinték, ugyanis egy drogos általában
hazudik. Másoknak azért, hogy ne derüljön ki az állapota, hiszen jelentősek
velük szemben a társadalmi előítéletek. Az orvosnak azért, hogy az önbecsülését
megőrizze. Én egyébként nem hiszek abban, hogy a traumák tehetők felelőssé a
drogfogyasztás kialakulásáért. Mindenkit érnek bajok, mégsem lesz mindenki
fogyasztó.
A fiatalok jól szeretnék magukat érezni, lehetőleg anélkül, hogy évtizedekig
edzeniük kellene, például az olimpiára. Szórakozni akarnak. A „kóstolgatás”
időszaka az úgynevezett másodlagos szocializációs időszakban a leggyakoribb,
15-20 éves korban, mikor a kortárs kiscsoportok olykor a szülőknél is nagyobb
befolyást gyakorolnak a fiatalok életére és jellemére. Ez esetben a
kulcsmomentum, hogy mi köré szerveződik egy ilyen kiscsoport, ki a vezére, és az
mit akar, illetve milyen módon alakul a hierarchia a társaságban. Ha ez egy
drogos csoport, akkor az illetőnek is szerhez kell nyúlnia, különben kizárja
magát a baráti körből.
Ráadásul a fiúk ebben a korban gátlásosak és szégyenlősek, és a szerek – így
például az alkohol is – ezt oldják fel. A lányok esetében pedig gyakori a
kisebbrendűségi érzés és a kinézetével kapcsolatos önkritika, amit ugyancsak –
ha rossz a kiscsoport „ideológiája” – alkohollal vagy partidrogokkal orvosolnak.
Persze, ha függővé válik valaki, akkor mindez a visszájára fordul.
Ami bosszantó, hogy újabban azoknak, akik drogoznak, valamiféle felsőbbrendűségi
érzése van a többiekkel szemben, mondván, hogy ők merik vállalni a társadalommal
szembeni lázadást. Többször úgy viselkednek az orvosnál, mintha drogügyi
professzorok lennének. Ebben a pózban tetszelegnek.
Fárasztó ilyen kevély fiatalokat kezelni, akik ennyire elégedettek magukkal?
– Néha igen, de mire idejutnak, addigra a többségük annyira leépült, hogy
már ezen túl lehet lépni.
Hogyan lesz valakiből drogbeteg?
– Az első a kóstolgatás, az alkalmi fogyasztás szakasza, amelyben még nincs
függőség. Igaz, a heroin esetében hihetetlen hamar kialakul a kényszeresség.
Túlzás azt mondani, hogy az első használatnál, de a fogyasztó szervezetétől és a
dózis nagyságától függően akár nagyon hamar. Pár hét is elég erre. Az alkoholnál
ez a szakasz sokkal hosszabb ideig tart, és nem olyan nagy arányban alakul ki
függőség, mint a heroinnál.
A második szakaszban a függőség alakul ki. Ilyenkor például a heroin esetében
komoly fizikai tünetek vannak, hiszen elmúlik az éhségérzet, a szomjúság, a
fogfájás. Ilyenkor nem érzi magát betegnek az illető, sőt az a hamis
meggyőződése, hogy „harmóniában” él a szerrel és kézben tartja a folyamatokat,
miközben egyre közelebb kerül az összeomláshoz. Hiszen könyörtelenül megjelenik
a megvonás, ha kiürül az anyag, s megjelenik a megvonástól való rettegés is.
A krízishelyzetben nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is összeomlanak a
betegek. Ez szünet nélküli nyomorúságot jelent. Ilyenkor a beteg már nem is
törekszik eufóriára, hanem az a célja, hogy lenyomja tudatállapotát. Különféle
trükköket kezdenek alkalmazni, amitől azt remélik, hogy erősebben hat majd az
anyag, a megvadult, kontrollvesztő fogyasztás már a közvetlen életveszélyt
jelenti a beteg számára. Észrevétlenül képesek a halálos adag többszörösét
beadni maguknak, amitől kínkeserves körülmények között megfulladnak.
Mindenki leszoktatható?
– Elméletileg igen, de sokan ezt nem vállalják. Ha többen jelentkeznének
terápiára, akkor nagyobb lenne az esély a drogfogyasztás visszaszorítására. A
kezeléstől általában minden ötödik páciens gyógyul csak meg, hiszen nyolcvan
százalékos a visszaesés egy éven belül. Ez amúgy a nemzetközi tapasztalat is,
tehát a magyar egészségügy átlagos szintet produkál.
A gyakorlat az, hogy érdemes a terápia után hosszabb rehabilitációra küldeni a
betegeket, ahol egy-másfél év alatt megpróbálják újra „összerakni” az illetőt,
és a régi környezetéből, a drogos barátok közül kimentik. Ez esetben már sokkal
jobb, nyolcvan százalék az eredményességi arány. Azt azonban nem tudjuk
megmondani, hogy mi az oka, hogy mindez kinél és hány próbálkozás után lesz
sikeres.
A drogfogyasztó környezete, családja és barátai hogyan reagálnak hatékonyan?
– A legrosszabb megoldás a megsértődés, mikor a drogfogyasztóval – annak
állandó hazugságai miatt – minden kommunikációt megszakítanak, becsapják előtte
vagy utána az ajtót. Ezzel csak hetekre, hónapokra ejtik a problémát, sőt
könnyebbnek tűnik, hogy nem kell róla (és vele) beszélni, de a megoldáshoz nem
jutottak közelebb. Én azt szoktam javasolni, hogy igyekezni kell fenntartani a
kommunikációt a beteggel, még ha nagyon nehéz is. Általában a beteg kommunikálni
akar, de ennek az a célja, hogy a drogozása fennmaradhasson.
Hihetetlen nehéz olyan emberekkel kommunikálni, akik folyamatosan és tartósan
elfordulnak a valóságtól, miközben folyamatosan és iparszerűen hazudnak,
követelőznek, lopnak, agresszívek, önzőek és mindenre készek az adagjukért.
Ilyen esetekben erőfeszítéseket kell tenni, hogy a család ne essen szét, noha
sokszor az történik, hogy a családtagok egymást hibáztatva szétverik a családot.
Azzal is tisztában kell lenni, hogy egy bizonyos arányban a drogosok – a
családjuk erőfeszítésétől függetlenül – meghalnak, hiszen leginkább a véletlenen
múlik, hogy ki éli túl a kritikus időszakot.
Ráadásul az összeomlás időszakában a betegek otthagyják a családjukat és a régi,
tiszta barátaikat, és izoláltan, heroinos kiscsoportban élik az életüket.
Igazából nem törődnek egymással, mindenkit a szer megszerzése érdekel. A véd- és
dacszövetség arra szól, hogy ha baj van, talán a „barátok” kihívják a mentőt.
A heroinfogyasztók ezzel a szerrel kezdik a drogos pályájukat?
– Nem feltétlenül. Nem teljesen működik a kapudrog-elmélet, de több esetben
igaz az, hogy előtte füvet vagy LSD-t, kokaint vagy speedet használtak. Most van
egy olyan jelenség, hogy a kábítószerezők egy része mindent használ, de a
heroint, a „gyilkos és hűtlen” szeretőt minden erővel kerülik.
Két hét alatt nyolcan meghaltak a heroin miatt. Ez korszakhatárt jelez, hogy
újra növekszik a fogyasztóinak a száma?
– Semmi olyat nem találtunk, ami erre utalna. Inkább úgy tűnik, hogy többen
vannak krízisszerű állapotban, mint korábban gondoltuk. Mint már említettem,
sokan időt nyertek azzal, hogy a 90-es években az intravénás használatról a
„lágyabb”, szippantásos fogyasztásra tértek át. Az azonban egyszerűen
szükségszerű volt, hogy meghalljanak, mert a betegségüknek ez a „végkimenetele”.
Mi kellene ahhoz, hogy csökkenjen a drogfogyasztás?
– El kellene fogni minden szállítmányt, ami a mai viszonyok között irreális
elvárás lenne. Kezelni kellene minden drogfogyasztót, de erre sem vagyunk
képesek. Szerintem az a realitás, hogy valamiféle minimumprogramot hajtsunk
végre: aki életveszélyben van, azt próbáljuk meg kezelni. Néha úgy tűnik
számomra, hogy már az is sikernek számít, ha nem növekszik a fogyasztás.
Ma valamiért nem divatos beszélni az erkölcsökről, de ha erősebb lenne a
fiatalok erkölcsi állapota, akkor kevesebb lenne a fogyasztó?
– Persze. Valamiért azonban nagyon furcsa folyamatok zajlanak. A 90-es
években a betegek magasabb erkölcsi szinten álltak, mint a jelenlegiek. Volt
lelkiismeretük, tisztességük és bizonyos szabályokat betartottak. Ma ez nem
igazán jellemző. Korábban maguk a drogosok sem tartották elegánsnak, hogy ide
gyógyszert vagy kábítószert behozzanak. Ma az égvilágon semmilyen szabályt nem
tartanak be, előfordult, hogy valaki a matraca alatt tartotta az illegális
drogokat, illetve az áruházakban ellopott műszaki cikkeket, míg az orgazdának
nem értékesítette. Mondom, ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Inkább
szégyellni valónak tartották az ilyet, ma viszont nem is értik, hogy mi ezzel a
baj.
Nagyon sokan olyan fiatalon kezdenek el drogozni, hogy semmiféle etikai szabály
nem rögzült még náluk. Azt se felejtsük el, hogy a magyar társadalomban az
értékek leértékelt állapotban vannak. Nincsenek hősök, nem kell elszámolni a
lelkiismerettel. Olyan, mintha nem lenne bent a levegőben a korrektség, a
tisztesség.
A halál veszélyének sincs visszatartó ereje?
– Nem hiszik el, hogy meghalhatnak. Úgy vélik, hogy mások hülyék voltak és
hibáztak, de ők urai a szernek.
Kulturális okai is vannak annak, hogy a fiatalok fittyet hánynak a veszélyre?
Hiszen még a csapból is az folyik, hogy milyen életveszélyes a drogozás, sokszor
sokkoló képekkel igyekeznek elrettenteni a fogyasztástól őket.
– Nyilván vannak, de ez a hozzáállás nem magyar sajátosság. Világszerte
ezzel a problémával küszködnek a rehabilitációval és a megelőzéssel foglalkozó
szakemberek. Az emberek – különösen a fiatalok – nem hiszik el, vagy nem akarják
elhinni, hogy ők meghalhatnak.
2008. 08. 15. (XII/33)
