hetilap

Fotó: Somorjai László

Ön az első világháború utolsó évében született, utána zűrzavaros időszak
volt Magyarországon. Hogyan lehetett mégis ebben a korban fölkészülni arra, hogy
valaki a saját területén sikeres legyen?

– Megint három dolgot emelnék ki. Én a Szarvasi Takarékpénztár nevű
műintézetben irattárosként kezdtem a pályafutásomat érettségi után, tizennyolc
évesen. Egyetemre a származásom miatt nem vettek fel, 1936-ot írtunk. Bekerültem
egy irattárba. Számomra a legnagyobb átok, ha unatkozom, ezért mindent
elolvastam. Hat hónap után én voltam a takarékpénztár legtájékozottabb
tisztviselője. Az igazgató, vitéz Kovács Ferenc – nagyon rendes ember –
délutánonként elment zsugázni, és csak este hatkor jött vissza, aláírni a
postát. Naponta két órán keresztül egyedül én voltam a bankban, mert a többiek
ebédeltek.

Egy ilyen alkalommal beállított egy hölgy kissé hisztérikus hangulatban: Okányi
Schwarz Gyula lánya volt. A család helyi nagybirtokos família, tíz-húszezer hold
földdel.

A nő könnyelműen élt, és pénzügyi problémái adódtak, ezért jött a
takarékpénztárhoz. Úgy hívták a műveletet, hogy parcellázás. Szétosztunk egy
bizonyos mennyiségű földet a földre éhes parasztok között: a legjobb üzlet, amit
egy bank elképzelhet. A nő tehát berohant, és azt mondta, hogy egy órája van,
mert utazik Olaszországba. Ha most azonnal aláírhatja a szer­ző­dést, minket bíz
meg a parcellázással. Szóltam az altisztnek, hogy csináljon egy kávét a
hölgynek, én meg rohantam az irattárba. Mivel jól tájékozott voltam, egy
pillanat alatt megtaláltam az aktát, aláírattam a nővel, én és az altiszt
aláírtuk mint tanúk, a nő megitta a kávét, és elviharzott.

Hat órakor érkezett vissza az igazgató: „Na, Fekete, volt valami újság?” „Igen,
itt volt az Okányi Schwarz lánya, és azt mondta, hogy ha most rögtön aláírhat,
akkor velünk szerződik, mert összeveszett a másik bankkal.” Az igazgató egy
százkilencven centis hatalmas ember volt, patakokban folyt róla a víz. Azt
mondta: „Kisfiam, ha megtudja Pesten a főnökség, hogy miattam elment ez az
üzlet, mert zsugázni voltam, engem rögtön kirúgnak.” „Hát – mondom –, nem tudom,
jól tettem-e, én mindenesetre kihoztam az aktát, és aláírattam.” Az a hatalmas
ember valami hihetetlen változáson ment keresztül: „Ez létezik, kisfiam? Te
zseni vagy!” Másnap kineveztek osztályvezetőnek a nem létező ingatlanosztályra.


1941-ben elmentem háborúzni. Két év a fronton, két év hadifogságban. Ott
kiolvastam egy teljes könyvtárat, beléptem a kommunista pártba, értelmiségiekkel
foglalkoztam. A fogságban sok mindent megtanultam, azt is, hogy nem igaz minden,
amit hirdettek. A mai napig nem hiszek semmiféle izmusban.

Hogyan alakult a karrierje a szabadulás után?

– Vitéz Kovács visszavett a takarékpénztárhoz, ott dolgoztam. 1946-ban
lehívtunk Pestről egy előadót, hogy beszéljen a szocializmusról. Nagyon szép
előadást tartott, de összekeverte Marxot Plehanovval. Este elvittem vacsorázni,
és finoman figyelmeztettem, hogy vigyázzon, mert néhány tényt eléggé
összekevert. Teljesen meglepődött, hogy honnan tudok ilyen részleteket.
Elmondtam, hogy a hadifogságban szinte csak erről olvastam két éven keresztül.


Néhány hónappal később telefonáltak a bankba, hogy másnap reggel kilencre Fekete
jöjjön fel Budapestre. Kicsit megijedtem: „Ezek rájöttek, hogy én számolatlanul
adom a hitelt a parasztoknak?” Másnap megérkeztem a központba, a vezérigazgató,
Sulyok Béla fogadott: „Engem kineveztek a Nemzeti Bank elnökének – mondta –, de
ott még pártszervezet sincs. A pártban azt kértem, adjanak legalább egy embert,
akiben meg lehet bízni.” Valaki engem ajánlott, így lettem a Nemzeti Bank
párttitkára.

Nem sokkal később ez a Sulyok – bennem megbízott – elküldött az egyik
minisztertanácsi ülésre. Azt mondta: „Fiam, senkinek egy szót se szólj, csak
szavazz, ahogy a többiek.” Gerő elnökölt, jöttek a programpontok, mindenki
szavazott. Volt egy napirendi pont, ami nem tetszett: a Tungsram nevű vállalatot
államosítani akarták. Ezzel az volt a baj, hogy ha az anyavállalatot
államosítjuk, akkor a jól menő külföldi fiókjait elveszik a részvényesek.

Föltettem a kezem. Mindenki odanézett: „Ez ki?” Mondom: „Sulyok Béla helyett
jöttem, én vagyok a párttitkár.” „És mi nem tetszik magának?” „Nem államosítanám
a Tungsramot, mert van egy csomó értékes fiókja külföldön, és azokat a
tulajdonosok lefoglalják, ha itt államosítjuk az anyaházat.” Gerő előbb
letorkolt, de a végén mégis megkérdezte, mit tennék ebben a helyzetben. Azt
feleltem, hogy a piacon megvenném a Tungsram részvényeit szép csendben, mert
nagyon olcsók. Gerő azt mondta, ez marhaság.

Mire visszamentem a munkahelyemre, a bank már zsongott: a Fekete szembeszállt a
Gerővel! Másnap reggel reszkető hangon szól a titkárnő: „Gerő elvtárs van a
telefonban.” „Maga az a fiatalember, aki tegnap tiltakozott?” Mondom, igen.
„Magának van igaza, fiam, elolvastam az aktát: Nem fogjuk államosítani a
Tungsramot. De van egy üres hely az igazgatóságon, magát kinevezem elnöknek.”
Huszonöt évig voltam az Izzó elnöke, nem államosítottunk, megmaradtak a fiókok.


Az, hogy szembe mert szállni Gerővel, spontán reakció volt?

– Elolvastam a dokumentációt, és egyértelművé vált, hogy óriási hiba lenne
államosítani.

Nem merült fel önben, hogy egy ilyen konfliktusnak akkoriban másfajta vége is
lehet, mint hogy Gerő önnek ad igazat?

– Harmincéves voltam, sose féltem senkitől, ilyen volt a természetem.
Gerőtől sem féltem: üvöltött, üvöltött, de másnap a telefonban már egészen
másképp beszélt. De visszatérve a karrierem alakulásához, a harmadik fontos
lépcsőfok az volt, amikor áthelyeznek a pénzügyminisztériumba.

Arról még nem beszélt, hogyan tanulta ki a bankárszakmát?

– Mint említettem, a Szarvasi Takarékpénztárban dolgoztam két évig az
irattárban, abban az időben tanultam meg a banki ismereteket. Visszatérve a
történethez: átkerültem a pénzügybe, kineveztek miniszteri tanácsosnak, a
főnököm Szábeczky József egykori ávós ezredes volt. Szigorúan fogott, közölte,
hogy meg kell tanulnom négy nyelvet. A munka mellett amennyit csak tudtam,
tanultam, elvégre nemzetközi pénzügyekkel akartam foglalkozni.

1950 júniusában hivatott, és közölte: „Holnap utazol Párizsba, te vezeted a
tárgyalásokat.” Kaptam fölhatalmazást 5 milliárd régi frank kifizetésére
kártalanításként az elkobzott francia javakért. Ez akkor 15 millió dollárnak
felelt meg. A tárgyalás elején ígértem nekik 100 millió régi frankot, aztán egy
hét után eljutottunk 300 millióig. A kereskedelmi tanácsosuk egy szünetben azt
mondta: „Fekete úr, ez így nem fog menni.” De az volt a szerencsénk, hogy a
francia tárgyalónak feladatul adták, hogy azt a két épületet, amelyekben a
francia követ és a követség lakott, szerezzék meg francia tulajdonba. A tanácsos
ott a szünetben azt mondta, hogy igazából ez a legfontosabb feltéte­lük, a pénz
nem érdekli.

Rögtön megígértem, hogy odaadjuk az épületet, pedig fogalmam sem volt, kinek a
tulajdonában állt. Megállapodtunk 320 millió régi frankban és a két ingatlanban.
Elkészítettük a szerződést, egy oldal volt az egész, és aláírtuk.

Amikor itthon kiderült, hogy az ötmilliárd helyett kihoztam az egészet 320
millióból, felterjesztettek kormánykitüntetésre. És attól kezd­ve minden
kártalanítási tárgyalást én tárgyaltam, mindenkivel megállapodtam, a lehető
legalacsonyabb áron. A Magyar Nemzeti Bank nevét a nemzetközi piacon
fölértékelték, mert elterjedt, hogy a magyar – ellentétben sok más országgal –
fizet.

Az ön karrierje egy kemény diktatúrában kezdett felemelkedni, majd
kiteljesedni. Az évek során mennyire kellett azonosulnia ezzel a diktatúrával,
az elnyomó rendszerrel?

– Nézze, a szovjet hadifogságban egyértelművé vált számomra, hogy sok baja
van a szocialista rendszernek, úgyhogy az ottaniért sem voltam lelkes. De egy
ideig azt gondoltam, hogy mi jobban fogjuk csinálni. Ez sok tekintetben nem így
történt, ezért voltam mindig ellenzéki szerepben, sokszor kerültem konfliktusba
a pártemberekkel.

1956 után viszont nem volt sem­mi gondom. Volt egy ember, Kádár, aki megvédett.
1956 decemberében azt javasolták a pártvezetők, hogy Magyarország kérjen
fizetési moratóriumot, hivatkozzunk a harcokra, és jelentsük be, hogy tíz évig
nem fizetjük az előző kormányok által felvett hiteleket.

Én nagyon elleneztem ezt, és meg is mondtam a forradalmi munkás-paraszt kormány
ülésén. Emlékezetes ülés volt. Kádár elnökölt, odafordult: ha nem értek vele
egyet, indokoljam meg!

Elmondtam, hogy nem tartozunk olyan sok pénzzel, amit ne lehetne valahogy
kifizetni. „Magának egy levelet kellene írnia minden partnernek – mondtam
Kádárnak –, kérve, hogy járuljanak hozzá ahhoz, hogy most ne fizessünk, de
később majd fizetni fogunk. Tudom – tettem hozzá –, hogy ezek az emberek magát
mindennap szidják, de muszáj lenne megírni ezt a levelet, mert maga a
miniszterelnök.” Lényeg az, hogy a levélírás nem tetszett neki. Nagy vita
alakult ki, engem hol kiküldtek, hol visszahívtak, a végén Kádár – akkor láttam
őt először közelről, nem volt közöttünk előzetesen semmilyen kapcsolat – azt
mondta: „Itt mindenki maga ellen szavazott, kivéve Kossa elvtársat, aki
tartózkodott. Egy támogató szavazatot kapott, az enyémet. Ennek alapján induljon
el, és csinálja meg, amiről beszélt: tárgyaljon.”

Először Bázelbe utaztam, a Nemzetközi Fizetések Bankjának az ülésére. Amikor
megláttak, azt mondták, itt a Fekete a Magyar Nemzeti Banktól, biztosan azért
jött, hogy bejelentse a csődöt. Az elnök, Maurice Frére, a Belga Nemzeti Bank
elnöke volt, meg is kérdezte: „Fekete, azért jött, hogy bejelentse, hogy nem
fizetnek?” Mondom, nem, én tárgyalni akarok. „És milyen feltételekkel?”
Elmondtam, hogy Magyarország fizetni akarja a tartozásait, csak adjanak egy kis
haladékot, hiszen nemrég még lövöldöztek a pesti utcákon, elég nagy a zűrzavar.
De ahhoz, hogy talpra álljunk, szükségünk van a segítségükre, hogy a bankok ne
foglalják le a követeléseinket, ne állítsák le az exportot, és amennyit
törlesztünk, annyi új hitelt adjanak. December eleje volt, és azt gondolták,
hogy az év végi mérlegben le kell majd írniuk a magyar követeléseket, mert nem
fizetünk. Egy sor bank év végi mérlegét elrontottuk volna. Ehhez képest óriási
hír volt a számukra, hogy azt mondtam, fizetünk, csak adjanak időt, ugyanis így
nem romlott le a mérlegük.

Ezek olyan adósságok voltak, amiket még nem ön vett fel…

– Így van, ebben a periódusban még nem volt hitelképes az ország. A háború
után hosszú lejáratú hitel ki volt zárva. Viszont az a tény, hogy 1956 után nem
tagadtuk meg a korábbi hitelek törlesztését, kialakított rólunk egy olyan képet,
hogy a magyarok a legjobb adósok. Ez adta nekem az ötletet, hogy amikor Kádár
azt kérdezte: „Fekete, mikor lesz ebben az országban normális élet?”, azt
feleltem, hogy két lehetőség van: az egyik az, hogy megpróbálunk saját erőből
talpra állni. Ez legalább huszonöt évbe kerül. Kádár azt mondta: „Ennyi
szenvedés után még huszonöt évet várni, ebből baj lesz. Mi a másik megoldás?”
Azt feleltem, hogy azt az összeget, amivel nő a gazdaság, osszuk szét az emberek
között, a beruházásokat pedig finanszírozzuk hitelből. Kádár ezt az utóbbit
választotta, és azt mondta: „Én megvédem magát, maga pedig menjen és intézze a
dolgokat.” Attól kezdve minden beruházást hitelből finanszíroztunk, és az ország
felépült.

Mikor volt ez a beszélgetés?

– 1964-ben. Azután kezdtünk hiteleket felvenni.

Nyilván sokszor végiggondolta, mi történik akkor, ha Kádár az első utat
választja.

– Az első világháború után tönkrement a korona, a második világháború után
volt egy óriási infláció, akinek pengője volt, annak semmije sem maradt. Utána
jött a forint, amely stabil volt ugyan, de azért volt rajta egy inflációs
nyomás. A negyven-ötven év körüli emberek, akiknek a hátára az egész ország
súlya nehezedett, kétszer már elvesztették a pénzüket. Ha azt látják, hogy a
forintot is tönkretesszük, abból óriási bajok származtak volna.

Hogyan viszonyult érzelmileg Kádár Jánoshoz?

–Miután hazajöttem a tárgyalásokról, Kádár a kormányülésen azt mondta: „Fekete,
maga betartotta, amit ígért. Ezt nem felejtem el.”

Ez egyfajta barátság volt önök között?

– Nem volt egy barátkozó ember. De amikor egy-egy fontos gazdasági ügy
zajlott, mindig azt mondta, hogy előbb megbeszélem a Feketével. Ez sokaknak nem
tetszett, mégis így mentek a dolgok.

Ha jól értjük, az ön hitelpolitikájának nagy szerepe volt abban, hogy
Magyarország lett a legvidámabb barakk.

– Valóban, de ez nem csak a hiteleken múlott. Például azt is én vetettem fel
először Kádárnak, hogy adjon az embereknek útlevelet. Arra hivatkozva, hogy egy
országot nem lehet börtönné tenni, mert ha az emberek nem utazhatnak, azt fogják
hinni, hogy odakint csodálatos élet van, mert nem tudják, hogy ott is nehéz az
élet. Kidolgoztam egy rendszert, aminek az volt a lényege, hogy minden magyar
állampolgárnak, aki rendelkezik érvényes útlevéllel, adunk 70 dollárt, hogy
utazhasson. Később ezt az összeget évente emeltük.

A politikai bizottságban nagy vita alakult ki, attól féltek, hogy a fél ország
disszidálni fog. Kádár végül azt mondta, hogy próbáljuk ki egy évre a
javaslatomat. Az első évében 700 ezer ember utazott ki Nyugatra, és csak 0,2
százalékuk maradt kinn. Kádárnak ez nagy diadal volt, és onnantól kezdve végig
érvényben maradt ez a rendszer, sőt az ellátmányt évről évre növeltük.

Később azt vetettem fel, hogy ne állítsanak géppuskás őröket a határra – ha
kell, inkább tegye a revolvert a zsebébe –, legyünk barátságosak. Szóval, ezek a
dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy itt volt a legvidámabb barakk.

Biztos hallotta, hogy idén nyáron nyilvánosságra került a Nagy Imre-per
hanganyaga. Belehallgatott?

– Nem. Nem rajongtam Nagy Imréért, vitáim voltak vele. A kivégzése viszont
szörnyű és súlyos hiba, sőt bűn volt.

Önnek nem kellett emberekről, sorsokról döntenie?

– Csak a bankban. És azt mondhatom, hogy sok munkatársam vezető szakemberré
nőtte ki magát: Simor András, Felcsúti Péter, Erős János, Zdeborski György,
Albert János mind az én csapatomba tartozott. És ebben a csapatban egy dolog
számított: a tehetség. Ha valakiről úgy éreztem, hogy tehetséges, odavettem.
Mészáros Kálmán volt a legjobb bankár, akit ismertem. Az apósa fasiszta tábornok
volt Münchenben, emiatt állandóan ki akarták rúgni. Én viszont azt mondtam: az
apósa tetteiért senki nem felelős. Kálmán zseniális fiú volt, ő lett az én
mindenható helyettesem.

Beszéljünk a magyar gazdaság állapotáról. Annál is inkább, mert bizonyos
körök azt állítják, hogy a mostani súlyos bajok egyik gyökere az, hogy ön –
úgymond – eladósította az országot, és ennek a levét isszuk ma is.

– Ahhoz, hogy egy országról ki lehessen jelenteni, hogy a csőd szélén áll, a
következő jellegzetes tüneteket kell észlelni: az üzletek üresek, kevés az
ennivaló, utazni nem lehet. Nálunk egyik sem igaz. Ez az ország normálisan
működik.

Persze, ha összeszedjük az összes rossz adatot, akkor keletkezhet az a látszat,
hogy óriási a baj. De ez fordítva is igaz: ha csak a jó mutatókat vesszük
figyelembe, akkor úgy tű­nik, hogy virágzik az ország. A meg­oldás az, hogy a
tíz legfontosabb mutatót vizsgáljuk.

Az első a GDP növekedése. Magyarországon ez 1,3 százalékra csökkent 2007-ben.
Mégpedig azért, mert a kormány egy sor megszorító intézkedést hozott. Ám idén
már 2,6 százalék lesz a GDP-növekedés, ami egy jelentős javulás.

A másik dolog a külkereskedelem. Egy ország, amelyik bajban van, igyekszik
importtal betömni a lukakat. A konvergenciaprogram tartalmazza, hogy
Magyarország vállalja, hogy csökkenti a külkereskedelmi deficitet. 2007-ben
nemhogy csökkentettük a deficitet, hanem aktív lett a mérlegünk. És 2008 első
negyedében is 250 millió euróaktívummal zárt a külkereskedelem.

A harmadik dolog az infláció, ez nagyon magas, 8 százalék fölött volt. De ha
megnézi a 34 vezető országot, kiderül, hogy az infláció mindenhol ugrásszerűen
nő. Az Európai Unióban 2 százalékról 4,1-re nőtt, Amerikában 5 százalék fölött
áll, soha nem volt ilyen magas. Tehát ez egy világjelenség.

Mivel magyarázható az infláció általános növekedése?

– Azzal, hogy az élelmiszerárak fölmentek, és ennek is van egy természetes
oka. Ha az a két ország, amely a világon a legnagyobb létszámú lakossággal
rendelkezik – Kína és India –, váratlanul javuló helyzetbe kerül, akkor a
lakosságuk elkezd többet fogyasztani. És ha 2300 millió ember elkezd enni –
akármilyen keveset –, akkor rövid időn belül hiány keletkezik az
élelmiszerpiacokon. Ráadásul a gabonakészletek egy részéből nem élelmiszert
gyártanak, hanem bioenergiát, így az egyensúly tovább romlik, egyre nagyobb a
kereslet, és ez felfelé húzza az árakat, vagyis gyorsul az infláció.

Mindebből mi következhet Magyarország számára?

– Nekünk azért kedvező, ha élelmiszerfronton hiány lesz, mert mi exportőr
ország vagyunk. Nemrégiben a gabonát csak nyomott áron és nehezen tudtuk eladni,
ma viszont jó áron is van rá vevő. Ezért mondom én, hogy a magyar helyzetet
újonnan kell vizsgálni, és át kell értékelni.

A másik fontos nyersanyag a víz. Mi vízben nagyhatalom vagyunk. Ezt ki kellene
használni. Hajózhatóvá kell tenni a folyóinkat, földrajzi helyzetünk alkalmassá
tesz minket, hogy rajtunk keresztül menjen a személy- és áruforgalom, azaz
tranzitország legyünk. Termálvizeinkre fel lehetne építeni az idegenforgalmat.
Csodálatos ivóvizeink vannak, amiben hiány lesz világszerte, azaz oda kell
beruháznunk, ahol jók a lehetőségeink.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek