Fotó: Németh Tamás
Milyen volt a régi idők focija?
– A Pécsi Dózsában kezdtem futballozni 1953-ban. Olyan teltházas meccseken
léptünk pályára, hogy a húszezer fős stadionba huszonkét-ezren is betömörültek.
De nem csak NB I-es szinten volt népszerű a foci, akkoriban szinte mindenki a
labdát kergette. Pécsett több megyei csapat volt, amelyeknél komoly
utánpótlás-nevelés zajlott, sőt tömve voltak a falu szélén felállított
focipályák is. Csodálatos időszak volt.
A labdarúgást körülvevő hangulat teljesen más volt, mint ma. Amikor 1958-ban –
miután kiestünk az NBI-ből – a másodosztályban küzdöttünk a feljutásért, az
egész város megmozdult, mindenkit az izgatott, hogy a Komló ellenében sikerül-e
megszerezni az első helyet. Talán ennek a biztatásnak is volt köszönhető, hogy
ez végül is sikerült.
Mit gondol, mikor és miért romlottak el a dolgok?
– Nem lehet pontosan megmondani az évszámot. Egy idő után sorban szűntek meg
a pályák, egyre kevesebben futballoztak. Van egy dolog, ami a mai napig
rettentően bánt. Hofi a Puskás Öcsi paródiájában azzal húzta a focistákat, hogy
ők csak a pénzért futballoznak. „Guszti bácsi, nincs még mindig pénz?” –
kérdezte, Öcsit utánozva. Persze lehet, hogy ennek volt némi alapja, de
túlzottnak tartottam a kritikusok megjegyzéseit. Érdekes egyébként, hogy ha
elolvasunk egy korabeli tudósítást, sokszor éppen úgy elégedetlen volt mindenki
a mutatott játékkal, mint ma – pedig mit nem adnánk most azokért az
eredményekért. Miközben az emberek jót nevettek Hofin, szépen lassan
szkeptikussá váltak a futballal kapcsolatban.
A megbecsültség csökkenésével párhuzamosan szűntek meg a pályák, egyre
kevesebben fociztak az iskolákban. Eközben külföldön elkezdett profibb lenni a
futball, külön iparágként kezelték a sportágat, és elhúztak mellettünk.
Mi a helyzet ma, hol és merre tart a magyar futball?
– Nálunk most divat azt hangoztatni, hogy az edzők felkészületlensége miatt
nem működik a foci. Ezért mindenki menekül külföldre, a menedzserek etetik a
gyerekeket, hogy ott találják meg az ígéret földjét. Viszont egy tinédzser srác
erre még nem érett, ráadásul játéklehetősége is alig lesz neki – sokan
tönkremennek. Egykori játékosaimtól, akik kikerültek külföldre, mindig kérdezem,
hogy milyenek náluk az edzések. Vannak kisebb különbségek, de alapvetően azt
látom, hogy nem a magyar edzők felkészültségével vagy az ismeretanyag hiányával
van probléma. Inkább azzal, hogy nálunk nincs akkora merítési lehetőség, nem
focizik annyi fiatal, mint mondjuk Hollandiában vagy Angliában. Továbbá nincs
olyan színvonalú versenyrendszerünk, ahol a gyerekek tudnának fejlődni. Ezt
nehezíti az is, hogy a tehetségek elmennek az elitbajnokságokba, ahol egyébként
a világ minden részéről összevásárolják a legjobbakat. Így nehéz lépést tartani.
Vannak azonban jó hírek is: az elmúlt tíz évben mintha az utánpótlás terén
elindult volna valami. Mikor sétálok hazafelé, hallom a szomszéd óvodából a
kiabálást. Mindig megállok, megnézem, mi történik. Öt-hat gyerek egy segítővel
kapura rugdos valami bőrlabdával. Rájöttek, hogy a futball alapvetően egy játék,
a gyereknek meg nem is kell több.
Vannak jó próbálkozások az iskolákban is, ahol gyakran az egyesületekkel együtt
dolgoznak azért, hogy még időben közel kerüljenek a gyerekek a labdához, és
sikerüljön kiválasztani a tehetségeseket. Ezek bár kis jelentőségű, de pozitív,
jó irányba mutató dolgok. Szerintem ennek tudható be, hogy ma több tehetséges
focistánk van, mint tíz évvel ezelőtt. A mélyponton már túljutottunk.
Sokan hálásak lehetnek Önnek, hogy elindította labdarúgó karrierjüket, miután
meglátta bennük a jövőt. Mi az, amit a tehetségkutatás során figyel? Mit látott
például Gera Zoliban?
– Az első és a legfontosabb: a játékszeretet. Kétféle hozzáállás létezik:
van, aki szereti a futballt, mert lejöhet a pályára, játszhat egyet, jó a
társaság, a hangulat. Aztán van az, akinek szenvedélye a foci. Ezek közül
kerülnek ki az igazán jó játékosok, ilyen volt már gyerekként Gera Zoli is.
Ahhoz azonban, hogy valaki befusson, legalább ilyen fontos a pszichikai
alkalmasság is.
Úgy tűnik, ezen a téren lenne mit fejlődnünk. Miért van az, hogy fejben,
mentalitásban sokszor nem tudjuk felvenni a versenyt az ellenféllel? Létezik
olyan, hogy „magyar lélek”?
– Idejött egyszer hozzám egy belga fiú, center volt. Abszolút nem volt jobb,
mint akik nálam játszottak, viszont nagyon meglepett az, hogy mennyire tele volt
önbizalommal. Mindent elvállalt, még azt is, ami gyengébben ment neki. Meg sem
fordult a fejében, hogy „én ezt úgy sem tudom megcsinálni”. Létező jelenségről
beszélünk, de a miértekre sajnos nem tudom a választ.
Úgy tartják, hogy Ön nem egy „ledarálós” edző, aki a földbe döngöli a
játékosait, hanem mindenkivel meg tudja találni a hangot. Mi az edzői
filozófiája?
– Hát, néha azért előfordul kiabálás is. Rólam azt hiszik, hogy nyugodt
ember vagyok, de inkább arról van szó, hogy fegyelmezem magam. Előfordul persze,
hogy félidőben feldúltan megyek be az öltözőbe, és a játékosok csak néznek, hogy
mi történt ezzel az emberrel
Mostanában sokat kiabálhat, az MTK a tavalyi bajnoki győzelem után jelenleg a
kilencedik helyen áll.
– Nincs meg a csapatom. Kulcsjátékosok mentek el, akik vannak, azok közül
pedig sokan sérültek. De visszatérve az edzői munkára, a szakmai és erőnléti
felkészítés mellett nagyon fontosnak tartom, hogy normális közösség, jó hangulat
legyen a csapatnál. Ehhez vezéregyéniségek kellenek, mégpedig olyanok, akik az
edző akaratát viszik bele a társaságba. Ha ezek megvannak, az fél siker. Ehhez
jön hozzá, hogy nagyon akarom, hogy jól menjen a foci, az eredmény kijöjjön a
játékosokból. Itt van például a Kanta Józsi: már jól rúgott korábban is, de
minden héten kétszer kimentünk gyakorolni, és pótolhatatlanná vált. Most kiesett,
fogom a fejemet, hogy kit tegyek be helyette.
Sikerei ellenére mindössze öt meccs erejéig volt megbízott szövetségi
kapitány. Nem bánja?
– Kár tagadni, hogy egy magyar edző számára a csúcsot a válogatott jelenti.
Háromszor is jelöltek a posztra, de egyik alkalommal sem szavaztak meg.
Negyedszer már visszautasítottam a jelölést is.
Ami miatt hiányérzetem van még, azok a nemzetközi sikerek. Általában akkor adták
el a játékosainkat, amikor erre lehetőségünk nyílt volna. Háromszor kerültünk ki
a Péccsel nemzetközi porondra, az első az majdnem jó volt, mert a Feyernodot
otthon vertük egy nullra, idegenben viszont kikaptunk kettő nullra. Aztán a
második vagy harmadik alkalommal a Manchesterrel kerültünk össze. Ferguson
elutazott Magyar-országra, hogy megnézzen minket egy meccsen. Végignézte, aztán
elmentek haza. Pár hét múlva megint jött. Megkérdeztük, hogy miért jött el
megint, kiderült, hogy nem hitte el, hogy ez a csapatunk.
Mikor lesz újra családi esemény Magyarországon egy futballmérkőzés?
– Olyan minőségű pályákra lenne szükség, hogy egy család ki tudjon menni. Ma
sokban egy rendes WC sincs. Ráadásul, ha valaki kimegy egy meccsre, nincs
garantálva a biztonsága. A szurkolás nálunk olyan, amilyet máshol nem nagyon
lehet látni. Angliában legfeljebb fütyülnek, ha nem megy valami, nálunk meg
mindenféle bekiabálások vannak már tíz perc után. Pedig nem csak itt fordul elő,
hogy valaki luftot rúg, vagy nem tudja levenni a labdát. Itt erről ordenáré
módon fejtik ki a drukkerek a véleményüket. Elveszett a futballszurkolás
hagyományos kultúrája.
2008. 11. 07. (XII/45)
