–ŰSólyom Lászlót egy kicsit ismerve tudom, hogy az egyházak modern időkben megvalósuló szerepvállalásával kapcsolatban kifejezetten kritikus. Több megnyilatkozásából is arra következtetek, hogy nem elégedett maradéktalanul azzal a folyamattal, ahogyan a kommunista diktatúra után újraszerveződött az egyházak társadalmi jelenléte. Ami a megjegyzését illeti, a karácsonyi ünnepi ebédre nemcsak a tradicionális egyházakat hívta meg, hanem a baptistákat is. Ez talán arra vonatkozó jelzés, hogy az is lehet értékes, ami nem rendelkezik olyan mély történelmi gyökerekkel. Bár, mint tudjuk, a baptisták több mint száz éve itt vannak Magyarországon. Részemről tehát ebben inkább egy nyitást érzékelek. Amikor Mádl Ferenc mellett dolgoztam társadalompolitikai tanácsadóként, akkor előfordult, hogy a köztársasági elnök úr nemcsak a nagy történelmi egyházakkal tanácskozott, hanem külön meghívta a kisegyházakat is. Szerintem mindaddig, amíg állam és egyház hasonló találkozóinak nincs intézményesült formája, a kérdést folyamatosan érzékenység fogja jellemezni.
Tekintsünk balra! A mostani kormány éppen a köztársasági elnök úr által preferált felekezetekkel birkózik állandóan. Most éppen megint az oktatásfinanszírozás kérdéskörében. Miért nem jut nyugvópontra a két fél kapcsolata?
–ŰMostanában olyan visszajelzéseket kapok baloldalról, hogy helyi szintről jön az ellenállás, a polgármesterek nem szeretnének egyházi térnyerést a körzetükben. Nem világos, hogy miért kell félnie egy polgármesternek, ha az egyház visszakap egy iskolát vagy idősotthont, hiszen ezzel tehermentesítik kötelezettségeinek ellátása alól. Ha attól fél, hogy nívótlan lesz az oktatás, akkor ott vannak a bárkin számon kérhető szakmai standardok. De azért ne feledjük, hogy némely egyháznak pár száz éves tradíciója van a témában.
Alapvető probléma a baloldali kormányzat és az egyházak viszonyában, hogy az előbbi csak politikai síkon tudja megközelíteni kettejük viszonyát. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a jobboldali kormányok idején kevesebb kritika éri az ország vezetését az egyházak részéről. Tudomásul kell venni, hogy a viszonyt egy értékrend alapozza meg, ugyanis egy konzervatív, kereszténydemokrata típusú kormányzás közelebb áll az egyházak társadalmi tanításához, mint egy olyan balliberális, amely folyamatosan lazítja mondjuk a család szentségéről vagy a gyerekvállalásról szóló értékeket. Sokat segítene a kormányon, ha nem olyan emberek keringenének a szocialisták holdudvarában egyházpolitikai szak-értőként, akik korábban az Állami Egyházügyi Hivatal köreiben mozogtak. Az MSZP hívő tagozatának egyik korábbi elnöke például az egyházakra ráállított egykori III/III-as volt.
Lát bármilyen elmozdulást a jobboldal egyházpolitikai felfogásában a Semjén Zsolt nevével fémjelzett „magyar modellhez” képest? Az 1998–2002 közötti időszak diszkriminatív gyakorlata sok egyházat emlékeztetett a Horthy-korszakra.
–ŰSzögezzük le gyorsan, hogy ha némely egyházban létre is jött a hátrányos megkülönböztetés vagy a nélkülözöttség érzete, azért törvényi diszkrimináció nem történt irányukban. Az áfamentes egyházak körének kialakításánál volt ugyan egy komolyabb vita, de a baloldali hatalomátvétel után megszüntették annak a 10-20 egyháznak a kiemelését, akiket a mi időnkben ebbe a körbe soroltunk.
Ha megbocsát, én azért több olyan momentumra is emlékszem, amely ma sem állná ki a törvényesség próbáját. Elég, ha csak a tábori lelkészség körüli problémákra gondolunk.
–ŰA témában két végletet jelölhetünk ki. Az egyik megközelítés szerint van a négy történelmi egyház, a többiek pedig a „futottak még” kategóriába tartoznak, nem is egyházak, csak vallási közösségek, de hát vallásszabadság van, virágozzék minden virág. A másik véglet azt mondja, hogy minden vallási közösség egyház, amelyiknek van száz aláírás a zsebében. Ez utóbbi egyébként egyes szocialista és liberális képviselők álláspontja, s ez igen közel áll a jelenlegi, túlságosan megengedő szabályozáshoz. Na most, az APEH elnöke éppen egy éve – amikor meghallgattuk az emberi jogi bizottság egyik ülésén – azt mondta, hogy csináljunk már valamit, mert október elején, a következő adóévre vonatkozó és az egyszázalékos felajánláshoz szükséges technikai szám igénylésekor mindig több tucattal növekszik az egyházak száma. Ez azt jelenti, hogy az adóforintok beterelésére szerveződnek közösségek. Akkor azt javasoltam, adjunk be egy törvénymódosítást, melynek értelmében – legalább ebben a kérdésben követve a civil szervezetekre vonatkozó előírásokat – kössük legalább kétéves működéshez a felajánlást. Sosem fogja kitalálni, hogy kik akadályozták meg: egyes szocialista képviselők.
Ezek szerint továbbra is szemük sarkából figyelik az új vallási közösségek alapítását?
–ŰAmi ma Magyarországon egyházalapítás ürügyén folyik, az kaotikus, erkölcstelen, és rombolja az egyházak tekintélyét. Belátom, az sem tartható, hogy százéves honossághoz kössük az elismerést, de azért még mindig úgy gondolom, hogy meg kéne szigorítani az egyházalapításra vonatkozó szabályokat. Az Orbán-kormány idején talán egy kicsit túlhangsúlyoztuk ennek a változtatásnak az igényét, s egyesek ideologikus törekvést láttak ebben. De a szabályok szigorítása nem jelenti továbbra sem, hogy állami szervek fela-data lenne minőségi különbséget tenni az egyházak között. Ezt tegyék meg a hívők, szavazzanak a templomba vagy gyülekezetbe járással, és nem utolsósorban az egyszázalékos adófelajánlással.
A történelmi múlt mennyiben segíti egy hívő ember lelki békéjének meglelését?
–ŰNagyon komoly előnyei vannak, ha valaki egy olyan közösségben gyakorolja a hitét, amelyiknek van múltja. Emellett persze tudom azt is, hogy főleg a korábban gyökértelen emberek bizonyos lelki igények kielégítését nem találják meg egy tradicionális közösségben, míg egy újonnan alakultban igen. Egy „kívülről jöttnek” érzelmileg is könnyebb azonosulni egy olyan közösséggel, ahol sok másik „jöttment” már alkot egyfajta közösséget. A neoprotestáns egyházak vonzereje éppen ezért nem egy ördögtől való dolog, hiszen a történelmi egyházak sajnos nem minden esetben vonzzák azokat, akiknek nincs semmi vallásos előképzettségük. Ők inkább a tekintély és a hagyomány intézményeinek látszanak kívülről, ezért nehezebb átlépni a küszöbüket. Az új keletű egyházaknak viszont éppen az alacsony küszöb miatt kell vigyázniuk arra, hogy a kereszténység lényegi vonatkozásai ne vérezzenek el a tömegek megnyerésének oltárán.
Ha az Ön által említett két véglet közötti megoldást keressük, akkor milyen szempontokat kell figyelembe vennie az államnak, amikor együttműködő partnert választ az egyházi palettáról?
–ŰAz egyik ilyen a tartósság, vagyis hogy a rendszerváltás óta bizonyította-e életképességét az adott közösség. A másik az intézményfenntartó képesség. Miért kellene együttműködnie az államnak olyan egyházakkal, amelyek elsősorban tagjaik lelki kondicionálására szövetkeznek, de szociális és oktatási felelősséget nem vállalnak? Valahol meg kell húzni a vonalat, és el kell ismerni azt a törekvést, amikor egy közösség állami feladatot vállal át, s ezáltal a társadalom jólétén is fáradozik.
Az állammal együttműködő egyháznak milyen kompetenciái vannak a közélet, a politikai élet alakításában, milyen befolyásolási lehetőségek vannak a kezében, meddig terjedhet a beleszólási joga össztársadalmi kérdésekbe?
–ŰA keresztény ember nem oszthatja fel a világot magánszférára és közszférára, kötelessége a világban is képviselni azt az értékrendet, amit a saját közösségében elsajátít. Egy normális állam ennek örül, mert ez azt jelenti, hogy értéktudatos állampolgárai fáradoznak a köz javára is. Magyarországon azonban a hívők tömegei sokszor csak rezignáltan legyintenek, amikor arról van szó, hogy kérjük számon politikusainkat, szorítsuk rá őket, hogy komolyan vegyék a vallásos értékrendet valló állampolgárok igényeit is.
Szerintem ha egy kisváros mellett környezetkárosító beruházást, mondjuk szemétégetőt akarnak építeni bizonyos lobbicsoportok, akkor a keresztényeknek kötelességük az Isten által teremtett világ miatti aggodalmukat kifejezni és tiltakozni, ha kell, akciókat szervezni és befolyásolni a döntéshozókat. A világ legtöbb országában ez bevett gyakorlat, csak nálunk támadják egyes politikusok az egyházakat azzal, hogy törődjenek csak a hívek lelkével, és a többit majd mások, ők megoldják. Ilyet általában azok a politikusok mondanak, akik nem hisznek abban, hogy az embereknek van lelke. Az egyház alapvető küldetéséből következik, hogy a hatalom kontrollja és az eltorzult értékrend bírálója. Még ha kritikája olykor politikai természetű is.
A politika az egyházakat is megosztja. Lát esélyt széleskörű egyházi összefogásra olyan kérdésekben (abortusz, melegjogok stb.), amelyek a keresztény felfogás szerint a társadalom erkölcsi alapjait veszélyeztetik, és erőszakos szekularizációt jelentenek?
–ŰHogy milyen kérdésekben kell megszólalniuk az egyházaknak, azt döntsék el ők. De tudniuk kell, hogy ha együtt szólalnak meg, akkor még világosabbá lehet tenni a társadalom nem egyházias része felé, hogy van más értékrend is, mint amit a média általában közvetít. Az egyházak tudják bátorítani azokat az elbizonytalanított honfitársainkat, akiket „lemaradiz” a baloldali kormány, ha a melegek élettársi viszonyában a házasság negatív konkurenciáját látják. Az emberi és állampolgári jogok és a homoszexuálisok emberi méltóságának maximális tiszteletben tartása mellett, nem kultúrharcként közelítve meg a kérdést, védenünk kell a család évezredes intézményét. Ennyivel tartozunk nemcsak magunknak, hanem a gyermekeinknek és az unokáinknak is. Kétségbeejtő lenne, ha rosszabb országot hagynánk az utódainkra, mint amit a szüleinktől örököltünk.
Ön szerint van még olyan megújulási képesség az egyházakban, hogy újra többségi befolyást gyakoroljanak az emberek gondolkodásmódjára? Vagy ez a hajó már elment?
–ŰA felvilágosodás előtti keresztény társadalmak kora lejárt, ma már az is nagy eredmény lenne, ha a kereszténység megkerülhetetlen tényezővé nőné ki magát, olyan erővé, melyhez valahogy viszonyulnia kell a mindenkori hatalomnak. Magyarországon az élet-halál kérdései kapcsán az emberek háromnegyedének még mindig azonnal az egyház jut az eszébe. Hátha ott kap valami segítséget. A baj az, hogy a többség nem ismeri az egyházak igazi arcát. A közelgő szociális válság kapcsán sokan fognak csalódni a gondviselőnek hitt államban, ezért az egyházaknak saját köreikben nem szabad engedni azt a mentalitást, hogy „ha elvették a szolgálatunkhoz szükséges eszközeinket, akkor a felelősség sem a miénk”. Itt a nagy lehetőség, hogy megtanítsák az embereket, mit kezdjenek erkölcsileg és mentálisan a tömeges méretű elszegényedéssel, akkor is, ha érintettek, és akkor is, ha nem. Olyan kultúrát és nevelést kell közvetíteniük az adományok mellett, amely nem a parazita hozzáállást erősíti a leszakadó rétegekben.
Ha már az egyházak igazi arcát említi, nem kéne a tradicionális egyházaknak egyértelműbben állást foglalni az ügynökkérdéssel kapcsolatban? A mai napig azért nem világíthatók át a főpapok, mert kihasználva a törvény kiskapuját, tagadják, hogy közszereplők lennének.
–ŰNoha szükség lenne arra, hogy ezt a kérdést az egyházak saját erőből tegyék rendbe, a dolog túl van hangsúlyozva. Az emberek nagy részének nem az a problémája az egyházakkal, hogy miként is nyilvánulnak meg ügynökkérdésben. Ez inkább egy belső egyházi probléma és főleg generációs probléma, mert a gyerekeinknek előbb–utóbb világosan kell erről beszélnünk. Szerintem azért nem várható katarzis ezen a téren, mert pont azokat nem tudjuk megfogni, akik létrehozták és bizonyos szempontból a mai napig fenntartják ezt a rendszert. Az előző évtizedekből eredeztethető kapcsolati háló most is ott ül a gazdasági és a politikai életen. Az egyházon belül lassú, de biztos lépések vannak már a tisztázás irányába, és talán egyszer a bűnvallás és az arra adott bűnbocsánat elfogadása is megtörténik.
2008. 12. 19. (XII/51)
