–ŰKörülbelül tíz éve ismertem fel, hogy az öregedés egyik határtalan előnye a szabadság, ez a sors egyik legnagyobb adománya, különösen egy politizáló ember számára. Az égvilágon már semmi egyéb célom nincs, mint hogy kimondjam a tudásom szerinti igazat, és aszerint járjak el. Nem kell arra figyelnem, mint az utánam jövő vagy a porondon maradó politikusoknak, hogy hány ellenséget szerzek a kurázsimmal. Az én kompromisszumom határai ott húzódnak, ahol – ha továbbmennék – már ártanék a hazámnak, vagy annak a baloldalnak, amelyiknek az igazságában mindig is hittem.
Milyen sikerekkel, kudarcokkal, katarzisokkal vagy drámákkal a puttonyában tér haza Magyarországra az unió központjából?
–ŰAz egyik meghatározó élményem annak felismerése volt, hogy az EU- bővítés nemcsak számunkra volt trauma, hanem a boldogabb régi tagországoknak is. Mielőtt a franciák elutasították az unió alkotmánytervezetét, néhány frankofon képviselő között engem is elvittek egy kampánykörútra, hogy végigjárva a baloldali közösségeket próbáljuk meg elmagyarázni az embereknek, miért vagyunk az úgynevezett európai alkotmány mellett. A helyszínen ébredtem rá arra, hogy a bretagne-i tejtermelő vagy a Párizs környéki kisiparos legyőzhetetlen ellenfelet lát az új tagországokban. Olyat, aki kimegy hozzájuk, érti a szakmáját, jó termékkel áll elő, vagy kiváló szolgáltatást nyújt rövid határidővel, és megköszöni, hogy dolgozhatott, továbbá olcsóbb, mint a helyiek. Azért nem volt nekem örömteli élmény mindez, mert mi éppen velük kapcsolatban éltünk át hasonlót. A csatlakozással a demokrácia és függetlenség mellé jött egy gyors és hátrányokkal terhelt gazdasági átalakulás is, sok tekintetben azóta sem bírjuk a konkurenciát az olcsóbb és jobb minőségű európai áruval.
Csalódott?
–ŰNem, hiszen realista vagyok. Minden empátiám azé a diósgyőri munkásé, akit utcára tettek a könyörtelen piaci szabályok, és végkielégítésének összegével sem tudott új életet kezdeni. Magyarországnak azonban át kellett esnie ezen a tisztítótűzön, és nem nagy öröm, hogy ennek oroszlánrésze baloldali kormányzás idejére esett. Európába egyirányú út vezet, mi sem lehettünk azok az őrültek, akik szembe mennek a forgalommal. De megértem azoknak az embereknek az elkeseredettségét is, akik azt mondják, hogy „nem ezt akartuk”.
Ennyi év uniós munka után sem látja árnyaltabban a helyzetet?
2009. 01. 30. (XIII/5)
