Ön szerint képes a zene az emberből jót, illetve rosszat kihozni?
– Nem gondolom, hogy bárki is azzal a szándékkal írna zenét, hogy rosszat hozzon elő az emberekből, de kétségtelen, hogy a zene felkavarhat olyan indulatokat, érzéseket is, ami vadnak, elborultnak tűnhet számunkra. Amúgy az egyáltalán nem biztos, hogy a szerző szándéka – hogy művét miféle célra használják – mindig teljesül, mert adott esetben a hallgató, aki egyben vásárló, ezt megváltoztathatja. A jó zene szabad asszociációt enged, így például lehet, hogy amikor mi, akik közt néhány évtized korkülönbség van, teljesen mást gondolunk, más képek jelennek meg, miközben ugyanazt a zenét hallgatjuk.
Hogyan tudja megszólítani a mai fiatalokat, akiket szinte teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint az idősebb korosztályt?
– Nyilván erre vágyik minden idős ember, hogy bárhogy nyilvánul meg, akár szóban, írásban, zenében, vagy akár képzőművészetben, vagy egyszerűen csak tanításban, arra odafigyeljenek a fiatalok. Ez nem egyszerű. A tekintélyelv az iskolában kötelező, de a művészetben nem alkalmazható. Senkit nem lehet rákényszeríteni, hogy szeressen egy darabot. A siker egy egyszerű döntésen múlik.
Mire gondol?
– Ha az én generációm nem akar mesterségesen fiatalnak látszani, hanem azt mondja, hogy vagyok, aki vagyok, hatvanéves, őszül a szakállam, ritkul a hajam, és tessék, ez az én zeném, akkor van rá esély, hogy azt mondják az emberek, tizenévestől hetvenig, hogy én őt becsülöm, szeretem, jó a zenéje, tetszik a dala. A nyitott fiatalokat nem érdekli, hogy az adott művész esetleg őszül, vagy már rosszabb a szeme, attól még nagyon is szerethetik. Bob Dylan öreg pali, de szenzációs. Annak idején nem próbált váltani, mert épp mondjuk a Kraftwerk volt menő, ettől maradt ő a Dylan. Másrészről pedig, ha valaki mesterségesen fiatalítja, akár zenében plasztikázza magát, pont a fiatalok előtt válik legelőször nevetségessé.
Ön találkozik a közönségével személyesen is, beszélget velük?
– A közönséghez való viszony talán a legmeghatározóbb dolog egy művész pályafutásában. A közönség akkor is velünk van, amikor a szobánkban épp zenét írunk, vagy a próbán, ahol magunkban vagyunk. A zsigereinkben mindig ott van a közönség, ami lehet egy sportcsarnoknyi is, de lehet csupán egy ember, aki valamiért fontos nekünk, akinek a véleményére odafigyelünk.
Mint zeneszerző mit gondol a zenészek, dalszerzők jövőjéről?
– Természetes, hogy ha valaki ír egy dalt, azért némi ellenszolgáltatást is vár, hogy úgy mondjam: pénzt. A mű nemcsak élőben, hanem cd-n vagy más formában is eljuthat a hallgatóhoz. Így kialakul egy láncolat, mert kell egy stúdió, ahol a hangmérnök rögzíti a dalt, amely pénzbe kerül, borítót kell tervezni, nyomtatni, le kell gyártani a cd-t, ki kell szállítani a boltokba. Továbbá a kiadó, aki felvállalja, hogy megjelenteti a lemezt, és ehhez szakmai hátteret is biztosít, szintén részesedni kíván abból a pénzből, amit a láncolat végén az a becsületes ember fizet meg, aki a lemezt megveszi. Így értelemszerűen az az ember, aki a dalt megálmodta, kitalálta, az általa is generált haszonnak csak a töredékét kaphatja meg. Az internet új kapukat nyitott meg a zenészek számára, amely miatt a fent említett láncolat egyes tagjai joggal lehetnek idegesek. Sok más rendszerhez hasonlóan a zeneipar is átalakulóban van. Nemrég tele voltak azzal az újságok, hogy egy híres angol zenekar, miután lejárt a kiadójukkal a szerződésük, saját kézbe vette az irányítást, feltették a dalaikat a világhálóra, mondván, hogy töltsd le, és fizess érte, amennyit gondolsz. A letöltők harminc százaléka nem fizetett semmit, de így is gigászi bevételre tettek szert. A zenész, ha úgy látja jónak, megállapodhat egy internetes zenei fórummal, akár kikerülve a cd-gyártást, a becsületes vevő pedig – remélhetőleg legális módszerekkel – egy hitelkártya segítségével könnyebben és olcsóbban juthat hozzá kedvenc zenéjéhez, amely az alkotók számára idillikus jövőt sejtet.
Ha már a jövőt említette, mit gondol arról, hogy régen egy ócska hangosításon játszó banda is meg tudta fogni a közönséget, ma meg a legkülönfélébb látványelemek, lézershow-k szükségesek ahhoz, hogy egy popkoncert élvezhető legyen? Van-e jövője annak, ha valaki egy szál zongorával ad elő egy dalt?
– Mindenképpen van. A koncertjeim kilencvenöt százalékát így játszom, és elégedett vagyok, vagy inkább úgy mondom, hogy hálás vagyok az eredményért.
És most itt a január 24-ei szólókoncert a Sportarénában…
– Nagy fába vágtam a fejszémet. Az én koromban szinte biztos, hogy ez lesz az utolsó, vagy az egyik utolsó ilyen nagy koncertem. Lesz, hogy csak egyedül leszek a zongoránál, és lesz, hogy ötvenen leszünk a színpadon, és ennyi embert nem egyszerű koordinálni. Egy csomó olyan ötletem megvalósulhat, amelyet sok éve dédelgetek magamban. Nekem megadatott, hogy a pályafutásom alatt rengeteg ötletet megvalósítsak, de még mindig nem hűlt ki bennem ez a „de szeretném kipróbálni” érzés. Rengeteget próbálunk, és közben azon tipródok, nem lesz-e túl hosszú egy körülbelül háromórás koncert.
A koncert után mit tervez?
– Szeretnék végre elmenni Afrikába.
2009. 01. 09. (XIII/2)
