Hogy lehet elkapni az élet fontos mozzanatait, nagy pillanatait egy dalban úgy, hogy abból sláger szülessen?
– Ennek megvan a titka.
Engem pont ez a titok érdekel.
– Ha tudnám sem mondanám el, de sajnos nem tudom, pedig sokat gondolkoztam rajta. Én beleszülettem az egészbe, már hatéves koromtól kezdve többet voltam Honthy Hanna öltözőjében, mint más gyerek a játszótéren. És persze van egy vitathatatlan szakmai tudásom is, bár utálom ezeket a nagyképű szavakat. Tény, hogy mindenkinél több slágert írtam. Talán a mentalitásomnak köszönhető ez a siker, hogy mindig is az ideszakadt tízmillió ember egyikének éreztem magam, akikkel együtt dobban a szívem. Nemrég ment a Szenes Turné című műsorom, és ott ültem a nézőtéren. Játszották a dalaimat, az emberek énekelték, és velük együtt én is. Önfeledten tapsoltam a saját művemnek, ami nagy ízléstelenség, de képzelje, annyira eggyé tudtam válni a közönséggel, hogy elfelejtettem: ezeket tulajdonképpen én írtam. Szent meggyőződésem, hogyha (dúdol) erre a zenére akkoriban azt írom, hogy „olyan szomorú a hangulatom néha”, akkor nem születik belőle sláger. A „szomorkás” szót addig nem is használták dalszövegekben, vagy a „máma” kifejezés felélesztése is újítás volt a részemről. Tudtam, hogy meg fognak támadni a vélt magyartalansága miatt, de addigra már rég fel voltam készülve a különböző Ady-versekből, és klasszikus irodalmi példákkal bizonyítottam a „ máma” szó magyarságát és létjogosultságát. Néha a makacsság sem hátrány.
Amikor nekilát egy dalszövegnek, már érzi, hogy ez most nagyot fog szólni?
– Igen, de sokszor a véletlen a főszereplő. Kaptam egyszer egy megrendelést, hogy a rádió szilveszteri műsorába írjak egy dalt Darvas Ivánnak. Mivel utálok egyedül dolgozni – e tekintetben Molnár Ferenc tanítványa vagyok, akinek szintén fontos volt a közönség reagálása és a társszerző mint első közönség –, felhívtam Lovas Robit, és vázoltam mi vár ránk. Aznap kedves délutánom volt, egyik kedvenc íróm novelláját olvastam.
A novellában egy férfi udvarol egy lánynak, aki megcsalja, mire a férfi kirúgja. Húsz év múlva Svédországban újra találkoznak, a nő gyönyörű, bemutatja a férjét, a gyermekei is elragadóak, és a férfinek leesik, hogy ha nem lett volna annyira rátarti, akkor övé lehetne ez a boldogság. Csöngetnek, jött a Lovas Robi félig részegen, mert a munkához vásárolt whisky felét már útközben megitta, és leült zongorázni. Össze-vissza játszott mindenfélét, dühösen rászóltam: ide figyelj, te őrült, nem veszed észre, hogy a Liszt Ferenc rapszódiáját játszod? De tudod mit, akkor legyen ez. És megírtam a Kislány a zongoránál című dalt, és ebben a délután olvasott novella tartalmának ellentétét. Van egy lány, akiért majdnem otthagyom a feleségemet és mindent, de aztán mégsem, és mikor három év múlva találkozom vele, hát bizony ő rajta is fogtak az idők… Ez az, akiért majdnem tönkretettem az életemet? Szóval egy karakterisztikus sanzonnak írtam, és másnap elénekeltem Darvas Ivánnak a Vígszínházban. Hiú ember vagyok, azonnal be akartam inkasszálni az elismerést, de Darvas meg sem rezzent. Kérdeztem, hogy ennyire rossz? Erre alig hallhatóan suttogja: nincs hangom, nem lépek fel. Ez történt. Kimaradt az egész szám a szilveszteri műsorból. Darvas bármilyen jól énekelte volna fel, egy szilveszteri műsorból nem tudott volna ez a dal ennyire kirobbanni. Aztán jött a táncdalfesztivál, és ez a dal nemcsak aranylemez, hanem aranyérmes is lett. Megnyerte a fesztivált. Íme a véletlen mint főszereplő.
De mondok más példát is. Régi jó barátommal és szerzőtársammal, Fényes Szabolccsal írtam valamelyik tánczenei versenyre egy dalt, melynek az volt az első sora, hogy: „Volt egyszer egy királyfi/ az erdőbe ment vadászni/ másnak mesélj”. Szabolcs gratulált, életed legjobb szövege, mondta. Megírta a zenéjét, életem legjobb zenéje, mondta magának is, és beadtuk. Az elfogadó bizottság gyengének találta a művünket, és visszadobta. Szabolcs teljesen kiborult. A rádió kérte, hogy írjon egy másikat a versenyre. Szóba se állok velük, mondta Szabolcs. Akkor engem hívtak fel, hogy beszéljek vele, nem akarták, hogy Fényes–Szenes nélkül menjen le a tánczenei verseny. Felhívtam, rábeszéltem, kérdezte, hogy van-e valami elfekvő árum a fiókban. Volt. Nézegette, leült a zongorához, elkezdte csinálni, összeborzolta a ritmust, és azt mondta: nem fogsz ingyen pénzt keresni. Úgyhogy dolgoznom kellett rajta nekem is még. Megírta a kottát, beküldte a rádióhoz, és ráírta, hogy „ilyen vacakot én is tudok írni”. Namost, ez a dal a Mindenkinek van egy álma, ami a mai napig Szabolcs legnépszerűbb nótája, és azonnal meg is nyerte vele a tánczenei versenyt. Ha egy Fényes Szabolcs ilyeneket tud tévedni a slágerek megítélésében, akkor mindenki tévedhet.
2009. 07. 31. (XIII/31)
