Nemrégiben arról írt, hogy a fiatal korosztály nagy része nem rendelkezik életcéllal, nincsenek értékeik, hódít a bunkóság, vagy jobb esetben a cinikus, mindentől távolságot tartó gondolkodás. Miért van ez így?
– Erre több szinten próbálok válaszolni. Megfigyelhető körükben a magárahagyottság, ami nyilván a szülők elfoglaltságából ered. Ezért, ha az élet nagy kérdései egyáltalán fölmerülnek a fiatalokban, nem nagyon tudnak kihez fordulni. A szülők sokszor úgy gondolják, az iskola ad választ, a pedagógus viszont azt mondja, ez nem az ő dolga.
Ugyanakkor a szülő többszörösen nehéz helyzetben van: egyrészt ott az időkorlát, mert ha reggeltől estig dolgozik, utána már nem biztos, hogy marad ideje az élet értelméről beszélgetni a gyerekkel, aki egyébként szintén este ér haza. Másrészt sok szülő nem is érti a gyereke nyelvét, gondolkodásmódját.
Egy újabb korjelenség – amire Csányi Vilmos hívta fel a figyelmet –, a tekintély halála. Korábban volt egy poroszos tekintélye a tanárnak, a nevelőnek, a családfőnek, a tisztviselőnek, a rendőrnek, a kormánynak. Ezek a tekintélyek fokozatosan leépülnek, egészen a családfőig. Na igen, demokratikusabb lesz a köznapi élet is. Mégis, ez a változás nem csak pozitív trend, hiszen a tekintélynek nem csak negatív értelme van, nem csak a tekintélyuralomra kell gondolni. A tekintély eredetileg kultúraátadó funkcióval is rendelkezett, amit ma úgy hívunk, hogy modellképzés. Mutat egy modellt, amire vagy akire föl lehet tekinteni. Ez ma nagyon hiányzik.
Mi kell ahhoz, hogy valaki tekintély legyen a családban? És ön szerint ki legyen az: az apa, az anya?
– Azt hiszem, anyatársadalom felé haladunk, a matriarchátus felé. Az apa többnyire eltűnik, korán reggel elmegy munkába, vagy rosszabb esetben elválik, lelécel, a mama egyedül neveli a gyereket: elég nagy a százalékos aránya ennek a két modellnek, ahol szinte automatikusan az anyaszerep kerül előtérbe.
Másrészt, ahogy én látom, a férfiak nehezebben tudnak kommunikálni a gyerekkel, mint a nők, pedig nyilvánvaló, hogy a gyerek számára az az ideális, ha mindkét szülő neveli, hogy kapjon egy egészséges férfiképet, és kapjon egy egészséges nőképet. A férfikép most homályosul, a tekintély, amiről beszéltem, a család szintjén már megroppan.
Sok szülő most nyilván azt mondja, reggeltől estig dolgozik a megélhetésért, hogyan tehetne eleget a nevelési feladatainak? Felelőssé tehető, ha nem marad rá energiája?
– A kérdésben benne van a válasz: nem. De mégis meg kell találnia a megoldást, ami egyéni stratégia: ott a szombat meg a vasárnap, meg kell tervezni, mivel töltsék el. Magamról is tudom, hogy a gyerekbe nagyon sok munkát kell fektetni azon túl is, hogy nagyon sok pénzbe kerül. De ez másképp nem megy.
A modellképzésre visszatérve: nagyon hasznos tud lenni a sport, illetve olyan sportolók, akikre föl lehet nézni. A sportot azért is említem, mert fegyelmez, életcélt ad, legalábbis átmenetit. Átsegít azokon a hullámvölgyeken, melyek fenyegetik ezt a generációt. Aki sportol, az nem drogozik, nem iszik, mert nem lehet. Ki van töltve az ideje, amit mások unatkozással, bulizással töltenek. Ez többnyire működik, bár mostanában bezavart a celebmánia, ezek az ötperces sztárok, akikhez nem lehet kötődni.
De hadd mondjak még egy lábjegyzetet a fiatalokat jellemző trendekhez: Somlay Péter szociológus írt egy tanulmányt a postadolescencia jelenségéről. Ez azt jelenti, hogy kitolódott a kamaszkor: nem 18-20 évesen zárul le, hanem 30-40 éves korban. Ezek a fiatal emberkék többnyire szüleiknél laknak, nem akarnak megnősülni, nem akarnak gyereket, élik a „mama kisfia” című fejezetet. Részint kényszerből, részint divatból. De az a baj vele, hogy negyvenéves korra annyira rögzülnek a szokások, hogy nagyon nehéz lesz nősülni, családot alapítani.
Van összefüggés az életszínvonal és az életcél között? Gazdagabb társadalmakban, ahol nem kell a szülőknek annyit dolgozniuk, ezért több idő juthat a gyerek nevelésére, értelmes kérdések fölvetésére, jobb állapotban van az ifjúság?
– Nem hiszem. Kétszer voltam egy-egy évig Amerikában, ahol az a divat, hogy 18 éves korában elengedik a gyereket, kollégiumba megy, azt csinál, amit akar, egy évben kétszer hazajön, és kész. Az életcélátadás, egyáltalán a kulturális értékek átadása a gazdag társadalmakban is probléma. A 20. század végén, a 21. század elején az az egyik legnagyobb baj, hogy a felnőtt-társadalom sem tud életcélokat megfogalmazni. Nézze meg, hány ellenutópia született már, hogy hogyan omlik össze a világ, hogyan alakul ki káosz. Ezek az ellenutópiák azt mutatják, hogy a 21. század társadalma maga is küzd az életcélokkal: mit tudnánk kínálni, amit nem utasít el a kamasz vagy a huszonéves generáció.
Egyébként paradox módon a nehéz körülmények között élő társadalmakban és egyéni szinten is könnyebben születik perspektíva és egyéni életcél, mint ott, ahol minden nagyon jól megy. Nézze meg az első és második generációs bevándorlókat! Az első generáció halálra dolgozza magát, egzisztenciát szerez. Kirekeszti a többségi társadalom, ezért megtanulja a nyelvét. A második generáció már nem tanulja meg a nyelvet – a németországi törökökről beszélek –, nem érdekli a beilleszkedés, nem érdekli a jóléti társadalom, bezárkózik magába, és még jó, ha nem muszlim terrorista lesz. Van egy olyan összefüggés, miszerint a jólét korrumpálja a lelket, azt a fajta ambíciót, hogy legyen bennem valami, hogy keressek valamit. A társadalom tehát nem ad életcélokat, a szülő nem ad életcélokat, ennek ellenére nincs minden veszve: egy 19-23 éves korú gyerek eldöntheti, hogy ez és ez akarok lenni, és ha belefeszülök, akkor is megcsinálom.
Volt egy tanítványom 8-10 évvel ezelőtt: az államvizsga után beszélgettünk, kérdeztem, mihez kezd. Azt mondja, egyelőre helyben járás következik, mert nem engedik, hogy ügyvédi praxist folytasson: „De ha húsz kört kell futni, akkor is végigcsinálom, és ügyvéd leszek, figyelje meg a tanár úr!” Öt év múlva jelentkezett, hogy megvan! Ez hiányzik. 22-23 éves lehetett, és olyan kemény volt, mint a gyémánt. Hogy mitől volt ilyen, azt nem tudom, de nagyon tetszett ez a mentalitás. A mostani srácok többsége úgy van vele, legyen a papír a zsebemben, aztán majd meglátom.
A jóléti társadalmakban a média ontja a reklámokat, a reklámok hatására az emberek nyakló nélkül fogyasztanak, ehhez viszont el kell adósodniuk: belekerülnek egy olyan spirálba, ahonnan nagyon nehéz kiszállni. Végül is le vannak nyomva fegyverek vagy diktatúra nélkül is. Mit gondol, ez egy tudatosan kialakított rendszer?
– Nem hinném, hogy tudatos. Ez a globalizáció egyik eredménye, a bunkókultúra. Aki a televíziók által kínált műsorokon szocializálódik, azokat az ideálokat követi, az – mondhatnám – kulturális értelemben pária.
Németországban úgy hívják, hogy a teljes elhülyülés injekciója, amit esténként megkap a tévétől. De hová menjen a szerencsétlen: annyi pénze nincs, hogy golfozzon, nem jár színházba, koncertre, számára ezek távoli, középosztálybeli álmok.
Olvastam öntől, hogy az amerikai középosztály már nem engedi korlátlanul tévézni a gyerekeit.
– Igen. Azokban a családokban, ahol azt akarják, hogy olyan egyetemre kerüljön a gyerek, ahol piacképes tudást szerezhet, nagyon kemény drill van otthon: napi egy óra tévézés, és kész. És érdekes módon a gyerek ezt egy idő után elfogadja. Egy ideig laktam egy középosztálybeli amerikai családnál, ahol megállapodtak, hetente melyik az a film, amit megnéz a gyerek. Ez nagyon kemény dolog 10 és 15 éves kor között, mert az osztályban, ahová jár, mindenki más az előző napi műsorról beszél, és aki nem tudja, miről van szó, azt kiközösítik, amitől kisebbrendűségi komplexus alakulhat ki. Szóval, nagyon kemény tréning ezt végigcsinálni, viszont húszéves kortól kifizetődik.
Mindeddig a fiatal generáció felsőbb szintjéről beszéltünk, gimnazistákról, főiskolásokról. Mi a helyzet azokkal, akik, mondjuk, csak egy szakmunkásképzőig jutnak el, talán még oda sem? ők vannak nagyobb létszámban.
– A szakmunkásképzés borzasztóan leépült színvonalában, és számában is. Viszont van egy erős motiváció: ha megszerzi a szakmunkás-bizonyítványt, lesz állása, mert a szakmunkák 70-80 százalékában nagy hiány van. Egy jó szakmunkást megvesznek. Ha nem itthon, akkor kimegy külföldre, ahol el tud helyezkedni. A kulturáltsági színvonalat hagyjuk, az régen sem volt.
Itt az egyetemen meg szokta kérdezni a diákjait, hogy van-e életcéljuk, mit várnak az élettől, mi fontos számukra?
– Aki hozzám jár konzultálni, azzal előbb-utóbb szóba kerül, hogy mire kell neki ez a szak. Próbálom lebeszélni őket az esztétikáról vagy az újságírásról: a média lassan telítetté válik, az esztétika még inkább, a művészetelmélet eladhatatlan.
Amikor 1992-93-ban megalapítottuk a média tanszéket, öt éven keresztül az osztály felének betéti társasága volt. Ez már kiment a divatból: a fele becsődölt, a fele pedig elhagyta az egyetemet. Aztán jött az a korszak, amikor vitték őket, akkor töltődött fel a kereskedelmi média, nagyon jó dolguk volt. Manapság a legjobbak kapnak jó helyet. A kevésbé jók is el tudnak helyezkedni, de nem túl jó állásokba. És van 30 százaléknyi tanuló, aki csak cselleng néhány évig, mert van valamilyen családi háttere, a szülők eltartják. Itt valójában arról van szó, hogy az egyetem egy időre kitolja a munkanélküliséget.
Mindemellett van egy szűk réteg, amely, lehet hogy csak hármas szinten muzsikál, viszont van valamilyen speciális érdeklődési köre. Járt ide például egy médiahallgató, aki már akkor régi autókkal foglalkozott, amikor még nem volt divat. Nem tudtam lerázni, annyit mesélt a 1924-es Bugatti szépségeiről, állandóan hozta a fényképeket. Aztán lecsapott rá egy szaklap, ott dolgozik mint főmunkatárs. Nagyon kedvelem ezt a típust: van egyénisége.
Ez az egyik legnagyobb áldás, ha valaki azzal foglalkozhat hivatásszerűen, amit egyébként is szeret, amit akár ingyen is csinálna.
– Egyrészt nagy áldás, másrészt ennek is megvan az ára: ezt a srácot az autómániája miatt stikkesnek tartották, nem álltak le vele beszélgetni, pedig már akkor interjúkat adott, tévéműsorokban szerepelt.
Egyébként ide kapcsolódik az a korjelenség, amiről nemrégiben írtam a Bunkó mozaik című cikkemben: ma nem cool az egyetemen az okos srác.
Ha, mondjuk, egy focicsapatban nem cool okosnak lenni, azt értem, de hogy egy egyetemen sem az?
– Gondolja meg: sajnos már a középiskolában is utálják a „strébereket”. Itt annak a négyzetén működik ez a „nem szeretem” viszony.
Almási – Almásiról
Művészetelméletet és makrogazdaságot tanítok az ELTE-n, – ez utóbbi újdonság a bölcskaron, (nem filosz téma), a kettő egyébként sem pászol egymáshoz, az igaz, de így jött, e két nagyobb témához kapcsolódnak könyveim. Ezen túl – és igazán – a trendkutatás érdekel (ami félig szociológia, félig a hétköznapok filozófiája). Az életforma-változások, meg hogy mit hoznak a világbéli átalakulások állomásai. Szerelemtől a globális hatalmi szférák átrendeződéséig, generációk szellemi profilváltozásától a pénzpiacok viharaiig.
(Forrás: http://sites.google.com/site/almasimiklos/)
2009. 09. 18. (XIII/38)
