Úgy tudom, hogy öntől származik az a kifejezés, amely végül a rendszerváltás nehézkesen induló folyamatának felgyorsulásához vezetett. Miért pont az 56-os eseményeket évtizedekig jellemző hivatalos terminológia átfogalmazása, az „ellenforradalom" helyett a „népfelkelés" szó köztudatba emelése generált ekkora változásokat?
- Bár a kifejezés valóban az én ötletem volt, mégsem ennek a Pozsgay Imre általi kimondását tekintem az akkori események fő mozgatórugójának. Az átalakulásnak komoly előzményei voltak, melyekről az országos közvélemény vajmi keveset tudott, tudhatott. Néhány száz értelmiségit leszámítva nem sokan sejtették, hogy a rendszer eróziója a
80-as évek végére drámaian felgyorsult. Az MSZMP akkor még csaknem egymilliós tömegbázisában, párttagságában annyira felerősödött a morgás, hogy a mindenféle taggyűlésekről érkező összegezéseket már nem lehetett tovább kozmetikázni. Az addig egységesnek tűnő párton belül is platformok, vagy, mondanám inkább, frakciók kezdtek el kialakulni: a Pozsgay Imre-féle népi-nemzetiek; a Grósz Károly és Berecz János nevével fémjelzett „kvázi" ortodoxok; a Nyers Rezső által tömörített gazdasági szakemberek; és a pragmatikusoknak számító Németh Miklós, Horn Gyula vezette „fiatalok". A prominens értelmiségiek körében néhányan nyilvánosan is olyan kritikai hangot ütöttek meg - például Lengyel László, Bihari Mihály, Bíró Zoltán -, hogy emiatt kizárták őket a pártból. És természetesen elindult civilek, ellenzéki fiatalok, szamizdatosok szervezésével egy másik mozgolódás a párton kívül is, amely később elvezetett a lakitelki találkozóhoz, és amelyet nem egy balról érkező neve fémjelzett. Mindezek tetejébe '86 őszén elkészült egy gazdasági reformterv a Pénzügykutató Intézet munkatársainak jóvoltából; Kis János és köre már általános társadalmi reformterv körvonalait fektette le; és egy harmadik társaság Bihari Mihály vezetésével a közjogi, alkotmányjogi kereteket feszegette.
2009. 10. 22. (XIII/43)
