Amikor Selva karakteréről mesélt az imént, sűrű fájdalmat láttam a szemében. Kit formáz a regényében szereplő nőalak, aki dacolva a tradícióval, apja és anyja akaratával, feleségül megy egy zsidó fiúhoz, és elhagyja otthonát?
–ŰNagyanyám legfiatalabb húgától kölcsönöztem Selva jellemét, aki valójában egy örmény fiúba szeretett bele, hozzá is ment feleségül, amiért a családja kitagadta. A téma miatt ebben a könyvemben (ami a második világháború idején játszódik – a szerk.) zsidónak írtam meg a szerelmesét, és száműztem őket Párizsba, ahol – a családok előítéletétől távol – új életet akartak kezdeni, de közbeszólt a Vichy-kormány és a zsidóüldözés. Néhány évvel ezelőtt a Búcsúban (eredeti címen Veda – a szerk.) már megírtam a nagynéném történetének egy szeletét. Valószínűleg nem tettem volna, ha tudom előre, hogy később – egy másik környezetben – ennyire szükségem lesz a jellemére. De Selva apja, anyja és Selva maga is az én családom vonásait viseli.
Ön kicsoda ebben a családi kirakójátékban?
–ŰNem, én nem vagyok benne a könyvben. Legalábbis nem közvetlenül.
Az utolsó vonat lányai mégis angol iskolákban nevelkednek, ahogy ön is. Azt gondolnám, hogy nehéz úgy beilleszkedni a török társadalomba, hogy közben egészen más neveltetést kapott. Nem érzi idegennek magát?
–ŰMuszáj több nyelven beszélnünk, ezért a legtöbb közép- és felsőosztálybeli család német, francia vagy angol-amerikai iskolákban nevelteti a gyerekeket. Tudja, a török nagyon furcsa nyelv. Elmesélek egy történetet. Még nagyon apró kislány voltam, amikor rádöbbentem, hogy a török nyelv egészen másképp építkezik, mint azok a nyelvek, amiken a világ megérteti magát. A mi nyelvünk egyszerűen ki van csavarodva: ha egy német, angol, francia vagy olasz mondatot le akarsz fordítani, a végén kell kezdened.
Ahogy a magyarban…
–ŰPontosan. Úgyhogy megkérdeztem apámat, hogy miért ennyire különös a mi nyelvünk? És ő azzal válaszolt, ne szomorkodj, lányom, két nyelv van, ami éppen ennyire furcsa, mint a miénk, a magyar és a finn. Akkor azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, végre tartozom valahova. Tudja, Törökországban mindenki jön valahonnan, nincs olyan, hogy „tisztán” török. Amikor a hatalmas Ottomán Birodalom elveszítette a területe negyedét, és bekényszerült az Anatóliai-félszigetre, mindenki összezsúfolódott, azok, akik a Balkánról jöttek, azok, akik Oroszországból és Görögországból, Szíriából. Mindenki jött, akinek menekülnie kellett. Rengeteg szomorú történet kucorodik össze a hazámban. Én például Boszniából származom, de amikor felrajzoltam a családfámat, rádöbbentem, hogy legtávolabbi őseim magyarok. Furcsa is itt sétálni Pécs utcáin – az ő lábnyomaikban.
Az alapján, amit mond, Törökországot nagyon kedvesnek és befogadónak kellene látnunk Európából. Ha megkérdeznénk, mégis azt mondaná a többség, hogy Törökország intoleráns.
–ŰEurópában rengeteg az előítélet. A törökök viszont kevélyek és büszkék, nem állnak le magyarázni, hogy ide figyelj, mi ilyenek vagy olyanok vagyunk. El kell menni hozzájuk, hogy megmutassák a kedvességüket és a vendégszeretetüket.
Amikor olvastam a könyvét, megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy felkészült-e Európa Törökoszágra. És vice versa, felkészült-e Törökország Európára?
–ŰTörökország évszázadokon keresztül Európa része volt, a 17. század végéig a Balkán birodalma voltunk. A szultánjaink idegen nyelveken tárgyaltak, beszéltek latinul és franciául. Csak a 18. században váltunk keletivé. Viszont már a köztársaság megalakulását megelőzően nyugatosodni kezdett az ország, 1923 előtt száz évvel már elkezdtünk másképp élni, másképp gondolkodni, taníttattuk a nőket, írtuk az alkotmányunkat. Öt évtizeden keresztül kopogtattunk az Európai Unió ajtaján. Ötven év rengeteg idő. Feladtam a várakozást, feladtam a reményt. Nem akarok egy olyan Európa része lenni, ami engem nem akar befogadni. Sajnos Európa eljuttatott engem, minket, sokunkat, eddig a pontig.
A könyvből érződik, hogy túl büszkék Európánál kuncsorogni. Egy olyan Európának, ami gázkamrába vezeti polgárait. Az identitáskeresésen túl ezt éreztem nagyon erős üzenetnek Az utolsó vonat című könyvében. Az euroszkepticizmust.
–ŰPláne most, amikor Görögország is legyengült. S ez fog történni Spanyolországgal és Portugáliával is, miközben Európa semmit sem tud tenni. Törökország nagyszerű lehetőség lehetett volna Európának, de nem látja, mi pedig nem bökhetjük ki vele a szemét.
A könyvben nem ennyire egyértelmű a helyzet, a legtöbb szereplőben kettősség van. A tradicionális és a modern török ember feszültsége.
–ŰNincs tradicionális török ember, nincs hagyományos Törökország. Törökország olyan, mint egy matrjoska. Isztambul pedig egy őrült hely – sokkal civilizáltabb, mozgalmasabb és kreatívabb, mint jónéhány európai város. Miközben, ha szétnyitjuk a legnagyobb, legigézőbb babát, ott van a következő, ott bújnak a keleti részek, ahol a nők még mindig férjük akaratának engedelmeskedve, tanítatlanul élnek. És a matrjoska gyomrában sokan vannak. Nagyon határozott vonalat lehet húzni: az egyik oldalon európaiak vagyunk, de a másikon nem mondhatom magunkat annak.
Kemal Atatürk elhíresült mondása volt, hogy ha meginog a demokrácia, megvédi a hadsereg.
–ŰHa engem kérdez, demokrácia nem létezik sehol a világon. Atatürk idejében sem volt. A demokráciának fokozatai vannak pusztán, itt-ott Európában, Amerikában. A leginkább demokratikus államnak talán Angliát tartom, ott az emberek vérében csörgedezik a szabadság tisztelete. Mindegy is, a világ változik. Percről percre alakul. Európa ereje és hatalma hanyatlik, miközben a centrum kelet felé csusszan. Talán Törökország is talál helyet arrafelé magának, ha már Európa ennyit pimaszkodott vele.
Ön szerint mit kellene megtanulnia Európának Törökországtól?
–ŰOh… olyan sokat, föl se tudnám sorolni. Önök úgy látják, hogy minden, ami civilizáció, az egyenlő Európával. Nagyon szép fehér damasztabrosz mellett ülni és porcelán tányérból enni ezüst étkészlettel – de emberek milliói esznek pálcikával. Vannak, akik a földön ülnek. Nekik is van kultúrájuk, érzéseik, gondolataik, irodalmuk. Európa bezárkózott, ez a legnagyobb baj.
És – legalábbis bizonyos részein – erősödnek a radikális, kirekesztő politikai hangok. De nincs ez másképp önöknél sem, a köztársaság elnökének neje jellemzően fejkendőben mutatkozik.
–ŰÉn olyan családból származom, ahol a vallás nem játszott fontos szerepet, szociáldemokraták, világiak voltunk. Remélem, hogy az izmosodó iszlamista párt, a radikalizmus elfogadottsága nem tendencia, csak egy elszigetelődésre ítélt esemény. A fundamentalizmus visszafelé hajtja az idő kerekét. Nem szeretném, ha Törökországból Irán lenne. Alkotmányunk van, ihatunk bort – Isztamulban legalábbis. Mondjuk vidéken csak nemzetközi szállodákban találhat alkoholt…
Azt írja, hogy a vallás szomorúságot hoz, és töréseket okoz. Miközben egyetlen – és legfontosabb – feladata épp az volna, hogy örömöt szerezzen.
–ŰEz a fajta vallásos érzület, amiről beszéltem, elszakítja egymástól az embereket – azokat ragadja meg, akik eleve kizártnak érzik magukat a társadalomból. Akiket elhanyagolunk. A vallás örömforrás kell hogy legyen, ahogy mondja.
Ön mondja…
–ŰAkkor jól mondom.
Majd huszonöt évet várt arra, hogy az első könyve megjelenhessen. A hatalom akadályozta meg? A tradíció? Az, hogy nőnek született?
–ŰMindig tudtam, hogy írnom kell. Írok, mióta megszülettem, tehetséggel érkeztem, és tudtam róla. Tudták a barátaim, és tudták a tanáraim is. A tehetség nem „megszerezhető” dolog – vagy adja az Isten, vagy nincs. Ha
nincs füled és nincs torkod, soha nem leszel operaénekes, bármennyire is ácsingózol rá. A főzés is ilyen, ha nincs az ujjbegyedben, sose leszel igazán jó séf. Én viszont elkövettem egy nagyon nagy hibát: korán férjhez mentem.
Miért? Atyai intenció?
–ŰDehogy. Én csinos voltam, ő jóképű, a sors ledózerolt minket. Aztán jöttek a gyerekek, abbahagytam az egyetemet. De eközben is írtam. S ekkor Törökországban már a szociáldemokrata-kommunista ideák hódítottak, nem is számított értelmiséginek, aki másképp gondolkodott. Én pedig, burzsoá feleségként, labdába sem rúghattam a könyvkiadóknál. Csak olyan szerzők műveit jelentették meg, akik legalább éheztek. Aztán, mikor elváltam, megváltozott a helyzet. Dolgozni kezdtem, megváltozott az anyagi hátterem – azonnal elolvasták a kiadók a kézirataimat. Így meg is jelent az első könyvem 1984-ben. Most más idők járnak, aki ír, az megjelenik. Mindenki ír, csak senki nem olvas.
Min dolgozik éppen?
–ŰNagynéném történetének folytatásán. Ez tulajdonképpen egy trilógia: a Veda a hanyatló és összeroppanó Ottomán Birodalmat kelti életre, Sabahat (aki Selvaként szerepel Az utolsó vonat Isztambulba című regényben) születésének idején játszódik. A második, a Remény (Umut – a szerk.) Sabahat gyermek- és fiatalkorát, a köztársaság talpra állását, a kezdeti küszködéseket kíséri végig. Minden átalakult, minden gyökeresen megváltozott, olyannyira, hogy újra kellett tanulnunk még a betűket is. Ebben a részben írtam meg Selva-Sabaha szerelmi történetét, összeütközését az apjával, menekülését. A harmadik, amin most dolgozom, az én születésemmel kezdődik, s az én életem története lesz.
Itt van a kezében Az utolsó vonat. Nincs salátára olvasva.
–ŰNem, nem szoktam. Tegnap éjjel olvastam így először, hogy tudjam, miről fogunk beszélgetni.
És tetszett?
–ŰIgen. Szerintem kifejezetten magával ragadó. Viszi az ember szemét egyik mondatról a másikra. Én elolvasnám azok helyében, akik még nem tették. De tényleg.
Mondatok Ayse Kulintól
„Törökországban nincsen cenzúra, legalábbis a török irodalmat nem korlátozza a hatalom. Néha megpróbálnak betiltani bizonyos filmeket, de valójában minden elérhető. A miniszterelnök viszont nem nagyon bírja a kritikát. Szóval a sajtóval rengeteg gondja akad.”
„Olyan korszakban élünk, hogyha valaki azt mondja, hogy Törökországban rosszul bánnak vele, annak Európa kifejezetten örül. Engem is jelentettek már fel, mégis Isztambulban élek.”
„Kétmillió török él Németországban, a németek mégsem vették észre Orhan Pamuk Nobel-díjáig, hogy létezik török irodalom. Hálás lehetek Pamuknak: ha ő nincs, az én könyveimet sem fordítják le.”
„A török férfiak a falusi élet bánatairól és a börtönről írtak. Pamuk újat hozott, de a többiek nem tudták követni, ráadásul sokat változott a világ, és több nő olvas, mint férfi. A férfi írók lassan már labdába sem tudnak rúgni.”
2010. 05. 28. (XIV/21)
