A telefonban, egy nagyon szép jelzős szerkezetbe csomagolva azt mondta nekem, hogy az ön házi koncertjei tulajdonképpen kimerítik a koldulás fogalmát.
–ŰA rendszerváltozáskor a filharmónia összes szólistáját elbocsátották, én voltam az egyik. A többieknek volt máshol tanári állása, ezért nem kerültek akkora bajba egzisztenciálisan. Gyorsan ki kellett találnom valamit, mert még tíz évem volt hátra a nyugdíjig, és a továbbra is állami pénzen működő koncertszervezésnek sehogy sem akaródzott engem is meghívni. Ebben, mondjuk, az is szerepet játszhatott, hogy kirúgásom után a filharmónia Munkásőrséghez hasonló megszüntetését szorgalmaztam. Mivel komolyan fenyegetett a hajléktalanság réme, arra gondoltam, hogy utcazenész leszek, csak hát egy zongorát nem lehet levinni az aluljáróba. A másik megoldást választottam: fölhívtam az embereket a lakásomra. A hangversenyéletből kiszorultam, ezért nem a folyó túlzsúfolt torkolatánál álltam neki aranyat mosni, hanem kerestem egy elhagyatott szakaszt, ahol kétségtelenül kevesebb unciát lehet összegyűjteni, viszont békén hagyják az embert, és még a zenei kultúráért is tehet valamit.
Például mit? Ön szerint minek köszönhető a komolyzene ilyen nagyarányú térvesztése?
–ŰSajnos azt kell mondanom, hogy az élet az evés–ürítés–alvás hármas funkciójára redukálódott, az emberek fokozatosan elvesztik a felséges iránti érzéküket, nem tudnak meghatódni, nem ismerik a gyöngédséget. Ebből következik többek között az is, hogy zeneileg egyre műveletlenebbek vagyunk, és amit nem ismerünk, azt nem szeretjük. Nem tudunk kottát olvasni és énekelni. Még a Himnuszt is CD-n hallgatjuk, némán, nem merjük kiereszteni a hangunkat. Az már szinte fehér hollónak számít, ha valaki meghallja azokat az összhangzatokat, harmóniákat, amelyek az utóbbi háromszáz-ötven év modern nyugati zenéjének a lényegét képezték. És most nem a képzettségről beszélek, hanem az ösztönös megérzésekről, hogy milyen különbség van, mondjuk, a dúr és a moll között. Aki ezt nem hallja, arra egész egyszerűen nem hat a komolyzene. Akár itthon, akár Nyugat-Európában megy be az ember egy zeneműboltba, a komolyzenei részleg eltörpül a pop-rockhoz képest. A kottaboltok sorban bezártak, már szinte alig árulnak partitúrákat. Igaz, zongorákat se nagyon látni, állítólag nem fér el, elég a pianínó, pedig érdekes módon a háború előtt még a fürdőszoba nélküli lakásokban is volt hely egy páncéltőkés zongora számára.
Eddig a kórisme, de az előbb azt mondta, hogy tud is valamit tenni az általános elbutulás ellen, még ha nem is a koncerttermekben.
–ŰA koncerttermekbe egy szűk, igényes réteg jár: vagy mert így szocializálták, vagy sznobizmusból. Én, úgymond a műélvezők utánpótlását nevelem, amikor szavakkal közelítem meg a zenét, és a darab előadása közben elmagyarázom, mikor mire lehetne, kellene figyelni. A beszéddel sok új hallgatót nyertem meg a komolyzene számára. Egyébként ez nem új találmány, a koncertkalauz-könyvek is ezt csinálták régen. Ezeket a rendes polgári közönség egykor még elolvasta a koncert előtt. Ma már nem olvasnak ilyesmit az emberek, de én egyszerű szavakkal, szakkifejezések mellőzésével bevezetem őket a zene birodalmába. Nagyon hálásak érte.
Lenne kedves egy nagyon egzakt példát mondani, hogy néz ki ez a gyakorlatban? Bartókot vagy Beethovent játszik, és közben azt mondja, hogy…?
–ŰMondjuk Beethoven-szimfóniákat játszom Liszt Ferenc zongora-feldolgozásában, és közben elmondom, hogy a főtéma állítólag egy horvát népdal töredéke, és mivel Beethoven annyira szerette a természetet, nézzük meg, hogy milyen technikával utánozza a madárhangokat. A hirtelen hangnemváltást azzal illusztrálom, hogy például a napsütötte rétről belépünk a sötét erdőbe, ahol más a levegő, a fény, másképp érezzük magunkat, és bár ugyanazt halljuk, de mégsem ugyanaz. Utána megéreztetem velük, hogy milyen a vihar, és a vihar után a pásztorok hálaadása, akik túlélték a vihart. A vihar nemcsak rossz, hanem jó dolog is lehet, mert megéled tőle a természet.
A darab vége pedig már fölemelkedik Istenhez, hiszen Beethoven nem véletlenül adta azt a címet egy dalának, hogy Isten dicsősége a természetben. Ő nem a templomban imádta az ő istenét, hanem az erdőben, és annak a templomnak az oszlopai a fák voltak.
És amikor elmagyarázza a zenét, látja a közönségen, hogy utána értő fülekkel hallgatják?
–ŰMondjuk inkább azt, hogy értőbb fülekkel. Azért gondolom, hogy van értelme és eredménye, mert rengeteg hálálkodást kapok szóban és írásban is, és visszatérő vendégköröm van. Minden szezon végén, májusban megnézem a vendégkönyvet, hány név szerepel benne. Háromezer-ötszáznál járok, és folyamatosan jönnek az érdeklődők, főleg fiatalok. Ez a legfontosabb.
Olvastam a vendégkönyvében egy köszönetnyilvánítást bizonyos babakoncertért. Babáknak is játszik?
–ŰPersze! Komolyan vettem a kodályi mondást, miszerint a zenei nevelést kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni. Azért volt a zsidó és német családoknál annyi muzikális ember, mert a gyerekek állandóan zenében fejlődtek. Nyilván nem hallgatták vigyázzülésben, ki-be szaladgáltak, de hallották, amíg a papa, a mama vagy éppen a nagybácsi Brahmsot játszott, vagy valamelyik rokon egy Schubert-dalt énekelt. Kísérletek sorával igazolható, hogy a gyerek kétéves koráig hihetetlenül befolyásolható mind a nyelv-, mind a zenetanulás szempontjából. Mire elkezd beszélni, gyakorlatilag már sok minden eldőlt az életében. Ebből a megfontolásból játszottam rendszeresen egy szülészeti klinikán. A kismamák az anyaméhben gömbölyödő babájukkal együtt hallgatták a zenét, majd amikor megszültek, továbbra is jönni akartak. Így lett a terhességi koncertből babakoncert.
Aztán rájöttem, hogy az élet másik végpontjával sem foglalkozik a hivatalos hangversenyélet: a haldoklókkal. Úgyhogy a hospice osztályokon (végső stádiumos rákbetegek magas szintű ellátó egysége – a szerk.) is játszottam a haldoklóknak. Nagyon felemelő tapasztalat volt: egy agydaganatos ifjú hölgy, aki egykor a Magyar Rádió énekkarának tagja volt, egy nappal a halála előtt Mozart zenéjére fölébredt a kómából, és megpróbált tapsolni, csak már nem tudta összeütni a két kezét. Akik valaha muzikálisak voltak, életük utolsó pillanatában is nagyon érzékenyek a zenére.
Mit tud a zene, amit a többi művészeti ág nem tud? Egy kép például azonnal kifejti hatását, míg az irodalom vagy a zene esetében a mű végére kell érnünk, hogy megfogalmazhassuk összbenyomásunkat.
–ŰA kép általában nyugodtan hagyja szemlélőjét, még akkor is, hogyha nagyon nagy tetszést kelt. Gyönyörködtet, de nem robbant fel belülről. A zene közvetlen hatásával csak az illatélmény versenyezhet. Akár büdöset, akár finomat szagolunk, nincs is időnk gondolkodni, máris megvan a benyomás. Sajnos a szaglóérzékünk nem eléggé differenciált, nem alkalmas arra, hogy művészetet építsünk rá, szagszimfóniát legfeljebb kutyáknak lehetne csinálni. A legtöbb művészet úgy hat az emberekre, mintha kívülről hőt közölnénk, melegítjük, sütjük vele a műélvezőt, mint a napocska. A zene viszont olyan, mint a mikrohullámú sütő, amelyik a tárgy, vagyis hasonlatunkban a zenehallgató közepében teremt egy meleg gócot, ami egyre forróbb, és kifelé, a felszín felé terjed. Ezért a zene valamennyi művészet koronázatlan királya. Ezt maguk a költők, írók és festők is elismerik.
A mennyországban a művészetek közül csak a zene létezik, és meggyőződésem, hogy a földi zene a maga elmosódott határozatlanságában közelebb visz Istenhez. Mindezt úgy állítom, hogy én magam teljesen ateista nevelést kaptam, mint egy olyan valaki, aki ’41-ben született, és az ötvenes években járt iskolába. Egyszerűen nem volt téma Isten. De amikor elkezdtem Bachot játszani, elkerülhetetlenül azon gondolkodtam, hogy amiben ő hitt, az nem lehet butaság. Összeveszett az eszem az érzéseimmel. Utánaolvastam és megtudtam, hogy nemcsak nagy művészek voltak hívők, hanem nagy tudósok is, akik felfedezéseikkel a Biblia több ezer éves állításait fordították le a tudomány nyelvére. És ahogy játszottam, egyre több akadály hárult el bennem az istenhit útjából.
Ezek szerint ön hisz abban, hogy egy pietista zeneszerző Istenhez való viszonya átjön a zenéjén mint kommunikációs csatornán keresztül a hallgatósághoz?
–ŰPontosan. Szerintem a zene még a hangok arányaival is képes közvetíteni az istenhitet. Jöjjön csak! (Odaül a zongorához, játszik és kommentálja.) Mozart halála évében írta ezt az Ave verum corpus című kis motettát egy badeni tanítónak. Most a halál órájáról beszél, figyeljen, itt megváltozik, egy kis hátborzongás, és most: ez a „morte”, a halál szóra lesüllyed mollba, utána itt fölemelkedik. Ezt a muzsikusok emelt szintű másodfoknak, váltódominánsnak nevezik. Tehát először le kell szállni a pokolba, ahogyan Jézus is tette, vagy Dante leszállt az infernóba, de aztán hirtelen vált, ami úgy megrázza az embert, mint egy áramütés. Már ha valakinek van füle hozzá. Aztán feloldja: itt a végén az ember átéli, hogy meghal, föltámad, mennybe megy, kész. Minden szótagra egy hang esik, de ennél most kilenc esik a „mortis”-ra, a halálra, ezt hívják melizmának. Ez egy magával ragadó hitvallás. Érezte, hogy megrázza?
A hideg futkosott a hátamon, de ha nem tudtam volna, hol kell figyelni, valószínűleg nem gyakorol rám akkora hatást.
–ŰNa látja, ezért adok én lakáskoncertet.
És mit szól ehhez a szakma?
–ŰA szakma mélyen hallgat. Van erre a helyzetre George Orwellnél egy remek kifejezés: a „nonperson”, az az ember, akit eltüntettek, aki már nem személy többé, akiről nem beszélünk.
Még csak nem is Nemecsek?
–ŰNem, mert Nemecseknek – még ha csak kisbetűvel is – legalább leírták a nevét. Az én nevemet viszont nagy csönd övezi, ha valaki véletlenül szakmai berkekben ejti ki, és aztán mindenki fütyörészve tekinget kifelé az ablakon. Manapság már nincs kereslet idős zongoristára, mondván, hogy a fiatalokat kell inkább támogatni.
Mennyi a nyugdíja?
–ŰNyolcvanháromezer forint.
Erre mondják, hogy így becsüli meg Magyarország a művészeit?
–ŰÓ, engem ne becsüljön meg Magyarország.
Miért ne? Talán nem tartja magát magyar művésznek?
–ŰDehogynem, csak ez nálam nem pénzbeli igényekben fejeződik ki. Szerintem mindenki éljen meg abból a pénzből, amit megkeres azoktól a fogyasztóktól, hallgatóktól, nézőktől, akiket meg tud szólítani. Minden művésznek ezt ajánlanám. Gazdálkodjanak annyi pénzből, amennyi a jegyek árából bejött, mínusz a költségek. Tudja, hogy mi lenne itt egy tisztességes piaci versenyhelyzetben, állami infúzió nélkül? Katasztrófa. Az opera úgy, ahogy van, megszűnne egy szempillantás alatt, de a legtöbb jól tartott művész is más életszínvonalon lenne kénytelen élni.
Ötvenévnyi tapasztalattal a háta mögött, megvannak már a receptjei arra, hogy milyen közönségnek mit kell játszani?
–ŰElárulok magának egy titkot: a művész nem embereknek játszik, hanem saját magának. Mi művészek olyan ajándékot kaptunk az élettől, amit az átlagemberek föl sem tudnak fogni. Lehetünk szegények vagy nyomorultak, de kivételezettek vagyunk, és ha ebből mások is részesülnek, akkor jó, ám ha nem, úgy is jó. A művész megengedi, hogy belessenek a műhelyébe, filantróp, de ha egyedül lenne, akkor is csinálná, közönség nélkül, önmagának, mindhalálig.
2010. 07. 09. (XIV/27)
