hetilap

Teller Ede a tudós, aki megérdemelte volna, mégsem kapott Nobel- díjat, vagy az atomfizikus, aki emberek tömegeinek a haláláért felel?–ŰKezdjük a Japánra ledobott két atombombával, aminek valóban sok tízezer ember esett áldozatául, ugyanakkor a második világháború gyors befejezése amerikai és szövetséges katonák száz­ezreinek életét és japánok millióinak életét mentette meg. A kérdés első fe­­lére visszatérve: Teller Ede olyan szintű tudós volt, aki ugyanúgy megkaphatta volna a Nobel-díjat, mint ahogy nem kapta meg, de ez nem meghatározó szempont, az ő teljesítményét nem ebben mérik.Hanem miben?–ŰOlyan hatásokban, amelyek messze túlmutatnak a Nobel-díjon. Többször adtak már ilyen elismerést például egy-egy új elemi részecske felfedezéséért, ami fontos volt a világ megismerése szempontjából, míg Teller Ede tevékenysége kihatott arra, hogyan alakult a 20. század. Ebben az esetben nem egy fő szempont a Nobel-díj, bár – hozzáteszem – néha túl is értékelik Teller hatását. Sokan azt hiszik, hogy Teller rákényszerítette az akaratát az Egyesült Államok kormányára, mikor Truman elnök 1950-ben úgy döntött, hogy az Egyesült Államok ki fogja fejleszteni a hidrogénbombát, vagy amikor Reagan elnök 1983-ban bejelentette a stratégiai védelmi kezdeményezést. De ez így túlzás, még ha ezeket a túlzásokat esetenként ő maga is táplálta. Az ő szerepe abban állt, hogy a tudományos világon kívül is lobbizott – a katonai és a politikai vezetők köreiben. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején kevés amerikai tudós volt, aki a hidrogénbomba kifejlesztése mellett érvelt volna, míg ma már tudjuk, hogy ez elengedhetetlen volt. A Szovjetunió már 1946-ban – amikor még atombombával sem rendelkezett – elhatározta, hogy kifejleszti a termonukleáris fegyvereket, miközben az amerikai tudósok véget nem érő vitákat folytattak erről. Ezek szerint a hidrogénbomba kifejlesztésének igazi értelmét az adta meg, hogy létezett egy olyan diktatúra, amely előbb vagy utóbb termonukleáris fegyverre tehet szert? Joggal merül fel a kérdés, hogy ebből következően a demokráciáknak felelősségük-e küzdeni az offenzív diktatúrák ellen.–ŰHadd bontsam kétfelé a kérdését! Ha azt vizsgáljuk, hogy a demokráciáknak elég erősnek kell-e lenniük, hogy megvédjék magukat a diktatúrákkal szemben, akkor erre a válaszom egy határozott „igen”. Ha nem erősek, könnyen megszűnhetnek önálló, független demokráciák lenni. Lásd Svájc esetét, amely évszázadok óta semleges, de nagyon erős hadsereggel és védelmi politikával rendelkezik. A másik kérdés már összetettebb: milyen szinten harcolhatnak a demokráciák a diktatúrákkal szemben. 1956-ban hiábavaló várakozás volt a nyugati demokráciák beavatkozása a magyar forradalom érdekében. Ebben a küzdelemben a demokráciák lehetőségeinek szigorú korlátai vannak.A demokráciák önvédelmi potenciálját termonukleáris fegyverek vagy más bombák darabszámában lehet mérni? –ŰCsak erős demokráciák tudják megvédeni magukat, a diktatúrák másból nem értenek. A hidegháborúban egyik fél sem akarta megtámadni a másikat, mert tudta, hogy a visszacsapás számára halálos lesz. Tudósok már a negyvenes évek végétől látták, hogy minél rettenetesebbek a fegyverek, annál kevésbé valószínű, hogy az egyik nagyhatalom megtámadná a másikat. Ezért van, hogy olyan kiváló tudós és ember, mint Szilárd Leó, és persze mások is, egyre pusztítóbb fegyverek létrehozását tartották fontosnak. Ez egy borzasztó paradoxon, de csak ilyen fegyverek birtokában lehetett azt remélni, hogy béke marad. Szilárd Leó óriási megrökönyödést keltett, mikor azt javasolta, hogy a nukleáris fegyvereket vonják be radioaktív kobalttal, hogy még szörnyűbb pusztítást vihessenek véghez. Pedig ő ezt pontosan abból a célból tette, hogy minél elrettentőbb legyen a háború gondolata, senkinek se jusson eszébe nukleáris háborút indítani.  Van különbség a között, ha ilyen javaslattal a tudós egy demokráciában él, és a között, ha egy diktatúrában?–ŰTermészetesen van, mindkét esetre van példánk. Az előbbit már láttuk, az utóbbira Andrej Szaharov példáját hoznám, aki később emberjogi harcosként méltán vívta ki elismerésünket, de amikor még a sztálini hatalmat támogatta, felvetette, hogy egy tengeralattjáróval küldjenek hidrogénbombát az egyik nagy amerikai kikötővárosba, és robbantsák fel. Vegyük észre a különbséget: ez nem az elrettentés, hanem a megvalósítás javaslata volt. Milyen felelőssége van akkor a tudósnak felfedezése felhasználásában?–ŰSokan vannak még ma is azon az állásponton, hogy a tudós felelőssége véget ér azzal, hogy megteszi a felfedezést, mivel annak felhasználásáról való döntés már a társadalom dolga. A kutatónak azonban abban is van felelőssége, hogy kellően tájékoztassa a társadalmat a találmány vagy felfedezés alkalmazásának esetleges következményeiről. Szilárd Leó példájánál maradva, ő még ennél is tovább ment: mozgalmat indított az élhetőbb világért, amennyiben kisebb amerikai államokban a békés egymás mellett élés politikájával azonosuló szenátorok megválasztását támogatta. Az atombomba bevetéséről hány ember döntött?–ŰVégső soron egyetlen ember, Truman elnök, miután kis számú tanácsadó, köztük néhány vezető tudós véleményét is meghallgatta.A közvélemény tehát akkor találkozott az atombombával, amikor azt már ledobták.–ŰÍgy van. Érzékelhető ellentmondás feszül a demokratikus, nyitott társadalom és egy titkos projekt között. Kétmilliárd akkori dollárt fordítottak az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-tervre, de erről senki sem tudhatott. Bevetés előtt Truman egy négytagú tudós bizottsággal is konzultált. Ők adtak tanácsot arra vonatkozóan is, hogy egyáltalán hol vessék be az atombombát. Az amerikaiak szándékosan érintetlenül hagytak néhány japán várost – köztük Hirosimát és Nagaszakit is –, hogy az atombomba hatását le tudják mérni. Itt szúrnám közbe, hogy kevéssé ismert tény, de Tokió szőnyegbombázásai több áldozatot követeltek, mint az atombombák.Az elrettentő hatás azonban jóval kisebb volt.–ŰAz atombomba stratégiai hozadéka Japán kapitulációjának kikényszerítése mellett az is volt, hogy elrettentette a Szovjetuniót, amelyről egyre inkább látszott, hogy az USA ellensége lesz. De azt is tudjuk, hogy a japán szigetek megtámadása iszonyú áldozatokkal járt volna mindkét részről. A japánok elszántak voltak, a császárt istenségnek tekintették, rendkívül elvakultan harcoltak volna. Az első atombomba után még nem változott semmi, a háborús kabinet tovább akarta folytatni a háborút, és úgy tűnik, szükség volt a másodikra is, hogy a japán hadvezetés és a császár is megértse, hogy a háború véget ért.Teller soha nem költözött haza Magyarországra, de néhányszor visszalátogatott, nem tagadta meg magyar származását, gyökereit. Mit gondol, ha Teller itthon marad, és túléli a háborút, hasonló sikereket ért volna el, mint Amerikában?–ŰNagy valószínűséggel nem élte volna túl a zsidóüldözést, de a következő rendszer is kitelepítette és meghurcolta a Teller családot az 1950-es években. Tudományos eredményeit sem érte volna el szerintem, ami persze csak feltételezés, de vannak példák, amelyekből következtethetünk. Nézze meg a szerves kémikus Furka Árpádot, aki egy új tudományágat fedezett fel a kémiában, a kombinatórikus kémiát, de itthon maradt, így alig kapott támogatást és elismerést – kivéve egészen a legutóbbi időket. Ez a megkésett elismerés a tudományos előrehaladás szempontjából már nem sokat jelentett. Magyarország nehezen teremt olyan körülményeket, melyekben ezek a tehetségek virágozhatnának. Az Akadémián van most olyan program – a „Lendület” nevet viseli –, melynek célja hazahozni azokat a külföldre települt tehetségeinket, akik úgy vélekedtek eddig, hogy tehetségük kibontakoztatására csak Nyugaton van lehetőségük.Ez tényleg csak pénz kérdése lenne?–ŰDehogy, a problémák része az irigység és a féltékenység is. Nagyon sok összetevője van annak, hogy miért látszik úgy: a fiatal tehetségek nálunk nem tudnak érvényesülni. Sokszor az idősebb kutatók „ráülnek” a fiatal tehetségekre, amire esetenként a körülmények szinte kényszerítik is őket, mert mondjuk a sikeres pályázás esetleg megköveteli, hogy a nevük szerepeljen a publikációkon. Ezen a problémán nem a mindenkori kormánynak kell segítenie, hanem egy igazán demokratikus, versenyt támogató, nyitott társadalomnak. Hadd kanyarodjak vissza itt beszélgetésünk elejére: a kifelé erőt mutató demokráciának befelé toleránsnak kell lennie. Teller szinte mindenkit legyőzött nyilvános vitáiban, de amikor például ellenfelének elfogyott a rendelkezésre álló ideje, saját idejéből adott át neki, hogy az befejezhesse mondanivalóját. Ez egy gyakorlati példája annak, amit Teller mindig is vallott: nem elhallgattatni kell az ellenfeleinket, hanem meg kell őket hallgatni. Ma Magyarországon pont nem ilyen irányba látom alakulni a dolgokat.Mennyiben lehet elvonatkoztatni Teller Ede pályájának megítélésekor attól a ténytől, hogy ő maga zsidó származású volt?–ŰTeller azt mondta magáról, hogy háromszáz százalékos ember, mert hogy ő százszázalékos zsidó, százszázalékos magyar, és százszázalékos amerikai. Az életét, pályáját nem tekinthetjük mindettől függetlennek: a kilátástalan magyar viszonyok (amelyek nem csak zsidók számára voltak kilátástalanok) késztették arra, hogy külföldre menjen, azután a nácik uralomra jutása kényszerítette Európa elhagyására. Ennek ellenére sem gondolta, hogy hátat kellene fordítania magyarságának, amit nem csak hirdetett, hanem cselekedeteivel is képviselt. Könyvében nemcsak Teller Ede személyét, hanem a szűkebb-tágabb környezetét is igyekezett bemutatni. Lát hasonlóságot a tudós korabeli és napjaink Budapestje között? –ŰTeller kétféle világban élt Magyarországon: egyrészt a boldog békeidőkben, amelyekről másoktól hallott, és azokban az 1920-as években, amikor gyakori volt, hogy a zsidó diákokat megverték a nacionalista diákok a Műegyetemen. Ez a két világ nagyon különbözött egymástól, mégis mindkettő benne élt. A két világháború közötti idők Magyarországának restaurációs törekvéseit én személy szerint országpálya-tévesztésnek látom. Az egész Horthy-korszak hozzájárult ahhoz, hogy olyan tudósok, mint Wigner Jenő, Szilárd Leó vagy Teller Ede – és még sokan mások – végül is elhagyják az országot. És tegyük hozzá, ez nem csak egy kisebbség problémája. Nemcsak a zsidók vagy zsidó származásúak érezhetik rosszul magukat a felújított harmincas évek légkörében, hanem származásától függetlenül bárki, aki inkább alkotni akar, és nem azzal foglalkozni, hogy ki honnan jött.