hetilap

– A Minden gyerek lakjon jól! kezdeményezést 2009 decemberében indítottam el, miután egy napilap arról számolt be, hogy egy dél-baranyai iskolában, ahol a tanulók mindegyike 100 százalékos étkezési támogatásra szorul, a gyerekek zsíros kenyeret kaptak ebédre. Mint kiderült, a hátrányos helyzetű, 12 év alatti gyerekek ingyenes óvodai, iskolai étkezését biztosítani hivatott állami fejkvóta olyan alacsony, hogy önkormányzati kiegészítés nélkül egy tál meleg ételre sem futja. A három fenntartó kistelepülés önkormányzata viszont együttesen sem rendelkezett a kiegészítéshez szükséges forrásokkal.
Azonnal utánanéztem, mi a helyzet a többi LHH-s (leghátrányosabb helyzetű) kistérségben, melyek száma időközben 33-ról 47-re emelkedett. Ez a hihetetlen növekedés önmagában mutatja a nyomor rohamos terjedését. A kilencvenes évek végén, amikor a tartós munkanélküliség következtében ellehetetlenült családok jelentős része kiszorult a nagyvárosokból, s visszatért az ország leghátrányosabb régióinak kistelepüléseire, a tömeges társadalmi leszakadás az ország északi, keleti, déli peremvidékeire látszott korlátozódni. Mára azonban már a szomszédos „belső” régiók is bekerültek ebbe a valóságos nyomorzónába, ahol mind a munka­erőpiacról végleg kiszorult aktív korú népesség, mind a 100 százalékos étkezési támogatásra szoruló gyerekek aránya az országos átlag kétszeresét is meghaladja. A 47 LHH-s kistérség óvodáit, iskoláit végigtelefonálva alig találtam olyan intézményt, ahol a 100 százalékos támogatásra jogosult gyerekek aránya ne érte volna el a 60 százalékot, s a legtöbb helyen az arány vészesen közelített a 100 százalékhoz. Ami a fej­kvótát illeti, néhány jobb módú településtől eltekintve a 47 LHH-s kistérség egészében gyerekenként 150–240 forint jut naponta tízóraira, ebédre és uzsonnára. Ebből meleg ebédre mindenütt telik, a gyerekek fejlődéséhez szükséges fehérjére, zöldségre, gyümölcsre azonban sehol sem futja. Éhkoppon tehát egyetlen óvodás, kisiskolás sem marad, de a fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges tápanyagot egyik sem kapja meg.
Nos, így szembesültem azzal a – gondolom, minden felnőtt számára mellbevágó – ténnyel, hogy bár 2002 óta a hátrányos helyzetű 12 év alattiak étkeztetését az állam magára vállalta,  ma Magyarországon legalább félmillió olyan kisgyerek van, aki ha nem is éhezik nap mint nap, a fejlődését veszélyeztető mértékben alultáplált. Ami, mint tudjuk, igen súlyos következményekkel jár nemcsak a gyerek egészségére, hanem iskolai teljesítőképességére nézve is. A statisztikai hivatal 2009-es adatai szerint a valamivel kevesebb, mint 2 millió 18 éven aluli fiatal közül 450 ezer hátrányos helyzetű gyerek volt már 2008-ban. Mi több, közülük 200 ezer élt az akkor még csak 33 LHH-s kistérség valamelyikében. Mára ez a szám, ahogy az LHH-s kistérségeké is, valószínűleg jóval magasabb. Márpedig akárhol élnek, s bármilyen családban nevelkednek ezek a gyerekek, mint minden itt született gyerek, a mi gyerekeink: ők a jövő nemzedéke, amiért, amióta világ a világ, mi, felnőttek viseljük a felelősséget.
Miként érti azt, hogy a gyermekszegénység megoldása nem állami feladat?
– Először is: a társadalmi leszakadást nem lehet homogén problémaként, felülről, központilag kezelni, s a felelősséget nem lehet kizárólag az államra hárítani. Nincs olyan általánosan alkalmazható csodarecept, sem olyan központi erőforrás, amely az ország peremvidékeire szorult több százezer nyomorgó család felnőtt tagjait egyik napról a másikra munkához, a velük élő félmillió gyereket pedig a fejlődésükhöz szükséges mennyiségű és minőségű táplálékhoz tudná juttatni. A társadalmi leszakadást csak a valós, konkrét helyzeteket figyelembe véve, helyben, „alulról” lehet megfordítani, vagy legalábbis megállítani. Nyilvánvaló, hogy a leszakadt régiók kistelepülésein fenntartható támogatást biztosító „mini háztáji” – aminek feltételeit több mint 15 ezer hátrányos helyzetű többgyerekes család számára teremtettük meg idén a 47 LHH-s kistérség 300 településén – nem alkalmazható az északi peremvidék krízis sújtotta ipari nagyvárosaiban. Másfelől, ami a felelősséget illeti, a társadalmi leszakadás, s különösképp a hátrányos helyzetű gyerekek sorsa tipikusan az a probléma, amire tökéletesen alkalmazható John F. Kennedy beiktató beszédét záró felhívása: „Ne azt kérdezd, mit tesz az állam a gyerekekért, hanem azt, mit teszel te értük!” A második világháborút követő tartós gazdasági növekedésre épülő jóléti állam közel fél évszázadra átvette tőlünk ezeket a feladatokat. De a felelősség ettől még a miénk maradt. S most, hogy a válság súlya alatt a gondoskodó állam illúziója is szertefoszlani látszik, ideje emlékeznünk, hogy a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokért (gyerekek, idősek, fogyatékkal élők) elsődlegesen mindig is mi, aktív felnőttek voltunk/leszünk felelősek. Mutogatás helyett tegyük hát a dolgunkat: keressük meg együtt azokat a megoldásokat, melyek révén mihamarabb véget vethetünk annak a tarthatatlan helyzetnek, hogy ma Magyarországon félmillió gyerek jövőjét veszélyezteti a fejlődésükhöz szükséges tápanyag hiánya.
Erre szólított fel minden felnőttet az a felhívás, amivel a Minden gyerek lakjon jól! kezdeményezést elindítandó 2009. december 1-jén kiálltam a nyilvánosság elé. Innen kezdve naponta több százan kerestek meg, miben, hogyan tudnak segíteni. Elsősorban egyszerű, hétköznapi emberek, kis- és középvállalkozók, de azonnal akadt néhány komoly cég, CBA, Commitment, amelyek aktív szerepet vállaltak a Minden gyerek lakjon jól! Alapítvány létrehozásában. Ennek a hihetetlen támogatásnak köszönhető, hogy 2010. január 1-jén létrejött az alapítvány, és alig két héttel később már Kisterenyén osztottam ki az első szállítmánnyal érkező, több mint 200 fehérje- és vitamindús élelmiszert tartalmazó csomagot az iskola hátrányos helyzetű kisdiákjainak. S ettől kezdve ez a heti fehérje- és vitaminszükségletüket fedező élelmiszercsomag minden csütörtökön ott várta őket az iskola ebédlőjében. Márciusra már 5000 kisgyerek kapta meg hetente ugyanezt a csomagot a 47 leghátrányosabb kistérség közel 200 ovijában, iskolájában.
Amikor létrehozta az alapítványt, azt mondta: ez egymagában nem fogja a gyermekéhezés problémáját megoldani.
– Így igaz. A probléma megoldásához nem elég a gyerekeket etetni, a szülőket kell olyan helyzetbe hozni, hogy ismét képesek legyenek a családjukról gondoskodni. Ezért a tartós munkanélküliség felszámolása, mint mindenütt a világon, nálunk is a prioritások prioritása. Csakhogy ez nem megy egyik napról a másikra, s egy éhes vagy alultáplált kisgyereknek nem néhány év múlva, hanem azonnal szüksége van a fejlődését biztosító fehérje- és vitamindús táplálékra. Ellenkező esetben még azt a számára egyetlen kitörési esélyt, amit az iskola biztosít, sem tudja megragadni. Az az ötéves gyerek ugyanis aki 2009 januárjában, amikor a kezdeményezés elindult, az egyik leszakadt kistérség óvodájába jár, ahol nem kapja meg az – ismétlem – nemcsak fizikai, hanem intellektuális fejlődéséhez feltétlenül szükséges fehérjemennyiséget, jövő szeptemberben, amikor iskolába kerül, nagy valószínűséggel a kisegítő osztályban találja magát, mivel fehérje híján a koncentrálóképessége valóban nem éri el az egészségesen táplált gyerekek szintjéhez igazodó iskolaérettséget. Ezzel viszont már hat-évesen megfosztódik az egyetlen számára nyitott kitörési lehetőségtől: a továbbtanulás esélyétől. A tavalyi akciónk tehát nemcsak az idő rövidsége miatt, hanem tudatosan „tűzoltó” jellegű volt.
A gyerekek megették, amit kaptak? A családjuk nem adott túl az élelmiszereken?
– Minden ellenkező híreszteléssel szemben, mint minden családban, a hátrányos helyzetű családokban is a gyerek az első, aki enni kap. Csakhogy míg egy akár éppen csak szerényen élő családban ez nem jelenti azt, hogy anyuka, apuka, nagymama sokszor éhen marad, a peremvidékek hátrányos helyzetű nagycsaládjaiban a gyerek sokszor nemcsak az első, hanem az egyetlen, aki jóllakik a családban. Mint gyakran elmondtam, minden éhes gyerek mögött legalább két éhes felnőtt található a legszegényebb kistérségek hátrányos helyzetű nagycsaládjaiban.
Velük mi lesz?
– Idén már nem csomagokat osztunk, hanem a 47 leghátrányosabb kistérség kistelepülésein élő, hátrányos helyzetű többgyerekes családok számára biztosítunk egy olyan fenntartható támogatást, ami – egy mini háztáji létrehozásával – pontosan arra ad lehetőséget, hogy a család egész évi zöldség- és a gyerekek egész évi fehérjeszükségletét saját maguknak megtermeljék. Ez persze csak egy kis lépés, de lehetőséget ad a megkapaszkodásra, s onnan a továbbjutásra. Ne feledjük, az, hogy Magyarországon a hatvanas évek végétől a vidék gyorsabban gyarapodott, gazdagodott, mint a város, a háztájinak volt köszönhető.
A háztáji nem azért szűnt meg a rendszerváltás után, mert lusták lettek az emberek, hanem mert azzal, hogy megszűntek a tsz-ek, megszűnt az állattartást biztosító ingyen- vagy olcsó takarmány. Ma egy mázsa kukorica többe kerül, mint a felnevelendő malac maga. Mi több, a saját termények értékesítését őstermelői igazolványhoz kötötték, az állatvágást pedig kivették az állatorvosok hatásköréből, s ezzel a háztáji disznótartást gyakorlatilag ellehetetlenítették.
A jogszabályok mennyire adnak most lehetőséget az állatok vágására, a termékek értékesítésére?
– A miniszterelnök segítségével már 2010 júliusában átmentek a szükséges jogszabály-módosítások, így 40 kilométeres körzetben mindenki szabadon értékesítheti a saját terményét. A haszon­állatok vágása megint állatorvosi hatáskörbe került, tehát most 50 szárnyasig és 3 malacig szabadon értékesíthetők a jószágok.
Mennyire eredményes ez az új kezdeményezésük?
– Márciusban hirdettük meg a programot, amibe április végére 15 240 család került be.
A települések mindegyike részt vesz a programban?
– Nem, bár mi az összes leghátrányosabb település önkormányzatának többször is elküldtük a felhívást, hogy tavasszal lehet jelentkezni erre a programra. Mindössze egy feltételt szabtunk: a település összes többgyermekes, hátrányos helyzetű családjának benne kell lennie a programban. Így senkit nem lehetett kirekeszteni, s az esetleges lopásokat a közösség is képes saját maga megoldani.
37 kistérség 300 települése került be a programba. A több mint 15 ezer családnak május elejére osztottuk ki önkéntesek segítségével a vetőmagcsomagokat. Amikor a vetőmag a földbe került, elkezdődött a családok által választott kishaszonállatok kiosztása. A program sajátossága, hogy mind a vetőmagot, mind a kisállatokat közvetlenül a családok kapják, az önkormányzatoknak csupán koordinációs szerepe van. A családok 5 kisállatopció között választhattak: 40 naposcsibe + 10 tojótyúk, 40 naposcsibe + 20 naposkacsa, illetve 30-30 mindkettőből, 5 nyúl + 15 naposcsibe, 1 vemhes kecske és 20 naposcsibe, 1 malac.
Sem a veteményekkel, sem a kishaszonállatokkal nem jár semmi plusz- költség, ami a családokat terhelné. A vetemények nem igényelnek műtrágyát, a naposcsibék, kacsák számára az első 3 hétben szükséges tápot az alapítvány biztosítja, utána  mind önellátóvá válik, vagyis a családok kapirgálós csibéket kapnak.
Július végére befejezzük az osztást: több mint 15 ezer család számára biztosítunk fenntartható támogatást, sőt, remélem, kitörési lehetőséget mindösszesen 187 millió forintból. Ez azért lehetséges, mert ahogy tavaly is, betartva  az alapítvány alapító okiratában általam megfogalmazott követelményt, miszerint az alapítvány számlájára érkező minden egyes forint csak és kizárólag a gyerekek megfelelő élelemmel való ellátásának biztosítására fordítható, a családok számára biztosított fenntartható támogatás csak a vetőmagcsomag s a választott állatok, illetve az ezeknek járó takarmány árát tartalmazzák. Így a különböző állatopciók függvényében egy-egy család  fenntarható támogatását 12-14 ezer forintból biztosítjuk. Logisztikában két munkatársam, a vetőmagcsomagok és a kishaszonállatok szétosztásában számtalan önkéntes, köztük a Hit Gyülekezete, a gyulai önkormányzat, a BP, a Vodafone, a Miskolci Egyetem, az Európa Műhely és a jászberényi főiskola önkéntesei segítenek. Segítségükkel több mint félmillió naposcsibét, 350 ezer naposkacsát sikerült néhány hét alatt az ország peremvidékein élő 15 ezer családnak kiosztani. Mindannyiunk tapasztalata egybevág: a családok mindegyike örül az esélynek, s szinte mindenki él a lehetőséggel.
További terveik?
– Attól függ, hogy jövőre a nyilvánosság segítségével mennyi támogatás jön össze, az alapítványban ugyanis egy fillér állami, pályázati  pénz sincs. Szeretném, ha jövőre újabb 15 ezer, de ha lehet mind az összes  hátrányos helyzetű többgyerekes család – kb. 30 ezren vannak – megkapná ezt a túlélést biztosító, kitörésre esélyt adó lehetőséget.
Civil tevékenysége mellett miként vált miniszterelnöki főtanácsadóvá?
– Miután a Fidesz megnyerte a választásokat, a miniszterelnök felkért, hogy azt a stratégiai tanácsadó munkát, amit eddig is csináltam ingyen és bérmentve, most főtanácsadóként folytassam mellette.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek