Az árvaházi fiúcska egy legendás budapesti kávéház irodalmi és színész- óriásainak vitte a feketét, majd sok tanulás és többéves hadifogság után tanár, üzlet- és idegenvezető, illetve szakíró lett. Egyszerre. A ma is sugárzó öregúr visszasírja a békebeli kávéházi kultúrát, a hozzá tartozó középosztállyal, és nem fél sem a válságtól, sem a jövőtől.
Kilencvenévesen gyakorlatilag egy évszázadot hordoz az emlékeiben. Akárhová bökünk a sorsában, mindenhonnan történetek özöne bugyog fel. Segítsen, hol kezdjük!?
- Kezdjük azzal, hogy nekem volt apám, sőt anyám is. Apám kéményseprő volt, 1913-ban kiutasították Pozsonyból, mert magyarnak vallotta magát. Budapesten az Oktogon környékén söpört, éjjel fél kettőre járt dolgozni, mert csak jóval éjfél után aludtak ki a kályhákban a parazsak. A nagymamám nappal házmesternő volt a Hajós utcában, fél éjszaka pedig jegyszedő az Operában. Elvette férjül az akkori idők talán mai napig legmagasabb portását - 2 méter 3 centi volt -, aki 1927-ben eladta a termetét négyszáz pengőért, hogy amikor majd meghal és lefőzik róla a húst, az orvostanhallgatók az ő csontvázáról okulhassanak. Anyám odaköltözött hozzájuk, apám pedig épp' arrafelé söprögetett, és addig nézegették egymást, amíg egybe nem keltek. Második gyermekükként születtem meg 1921-ben. Egy szobában laktunk heten. A Conti utcában élt egy bárónő, akinek a kertjében volt egy szaletli, és ezt felajánlotta apámnak, hogy ott meghúzódhat a családjával. Innentől kezdve apám két műszakot vállalt, lelépéssel vettünk egy lakást, még zongoránk is volt, majd kisvártatva tüdőbajban meghalt. Apám halála után a bátyámat Békéscsabán helyezték el egy evangélikus családnál, engem pedig az Országos Protestáns Árvaházba küldtek, és innen jártam az ország egyik legjobb iskolájába. Nincs mit szégyellnem, mindössze öt Nobel-díjas tanított. A Fasori Gimnáziumban szerettem bele az idegen nyelvekbe, mai napig négy-öt nyelven fordítok.
2011. 12. 23. (XV/51-52)
