– Kezdetben szénbányász akartam lenni, mert legnagyobb példaképem, apukám is az volt. Aztán mire odáig jutottam volna, bezárt a pécsi szénbánya. Az újságírás már gyerekkoromtól fogva érdekelt, egyszer diákújságíróként megjelent egy cikkem a Dunántúli Naplóban. Huszonnyolc soros volt, arról szólt, hogy a táncegyüttes új ruhákat kapott. Nagyon büszke voltam magamra, úgy éreztem, ezzel világszinten változott meg az újságírás történelme. Szorgalmasan fénymásoltam és osztogattam a cikket, de semmi sem történt azon kívül, hogy anyám megdicsért.
Az érettségi évében sikeresen felvételiztem a Zágrábi Tudományegyetem újságíró szakára. A felvételi lapomat átküldték a fővárosba, Belgrádba – hiszen akkor Jugoszlávia még egységes volt –, de mire onnan visszaküldhették volna, az ország kettészakadt, én pedig nem tudtam elkezdeni a tanulmányaimat.
Így az érettségi után négy nappal bekopogtam a Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdióba, és azt mondtam Németh Károlynak – aki nem mellesleg egy élő kosárlabda-legenda, 153-szoros válogatott –, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül, horvátul, és szeretnék tolmácsolni nekik, ha lehet. Azt válaszolta, hogy rendben, most úgyis van egy kisebb konfliktus a délvidéken, utazzak át velük minden nap. Kaptam ebédet meg néha egy kis zsebpénzt, és közben elleshettem a szakmai fogásokat.
2013. 09. 20. (XVII/38)
